Ha a Sors azt az utat szánja neked, hogy csak évekig tartó szenvedés árán lehetsz boldog és érhetsz révbe, nincs más dolgod, mint kivárni a fájdalom elmúlását és elfogadni a felkínált boldogságot, mikor azt feléd nyújtják.
A kiontott vér pedig megtérül: árvák egy olyan korszakban fognak élni, ahol már van Szabadság…
~o~
Tisztán emlékszek az első Karácsonyra, amit együtt töltöttünk. Olyan volt, mintha rózsaszín felhőkön lebegnék, az érzés mindent felülmúlt. Belefeledkeztünk a hirtelen jött boldogságba, nem törődve semmivel és senkivel.
Csak élveztük a perc örömét, remélve, hogy nem az utolsó ünnep, amit együtt töltünk és a mának éltünk, nem törődve a bizonytalan jövővel.
Ma már tudom, mekkora hiba volt.
Bíztam benne, mint még eddig senkiben, elárultam a legféltettebb titkaimat is, ő pedig hazudott nekem. Kíméletlenül, belém tiporva és összetörve.
Aztán vége lett olyan hirtelen, ahogy jött, én pedig boldogtalan voltam.
Hiányoztak a gúnyos megjegyzések, a szeretetteljes simogatások, a pengevékony ajkak csókja… Minden, ami ő volt. Azonban valahányszor felidéződött bennem akár egyetlen boldog pillanat is, eszembe jutott az az éjszaka, ami örökre megváltoztatott mindent és kedvem lett volna megölni.
Megölni, mert iszonyatos bűnt követett azzal, hogy becsapott és megölni, mert egy utolsó gyilkos.
~o~
- Boldog Karácsonyt! - nyújtottam át a selyempapírba csomagolt kis dobozt, ő pedig döbbenten vette át.
- Köszönöm, Hermione, de nem kellett volna…
- Ugyan már, Perselus! Azt hiszem, ennyit igazán megérdemelsz, ha nem többet.
- De én nem készültem arra, hogy ajándékot kapok, vagy adjak!
- Nem az ajándék a lényeg - ráztam meg komolyan a fejem. - Hanem a szándék. Tudod, miért kapod.
- Hihetetlen boszorka vagy - vont az ölébe fél karral, aztán magához húzott.
A kellemes csendet csak a csomagoló papír zizegése törte meg, ahogy kibontotta az ajándékot. Feszülten figyeltem az arcát, ő pedig tanácstalanul bámulta a kis csomagot, mintha nem tudná, mit csináljon. Érdekes látvány volt, hogy a máskor mindig tökéletesen magabiztos bájitaltan tanár most olyan bizonytalan, akár egy kisgyerek. Aztán egyik pillanatról a másikra valami gyermekien ártatlan boldogság csillant meg a szemében, én pedig fél pillanattal később már két erős kar közé voltam zárva és egy hihetetlenül gyengéden elsuttogott szó miatt úgy dübörgött a szívem, mintha a halálos átok közeledne felém.
Egyetlen szó volt az egész, nekem azonban a világot jelentette abban a másodpercben. Sőt, talán még annál is többet. Egyetlen gyengéd, szinte szégyenlős szó.
- Szeretlek.
~o~
Megrázkódtam az emléktől.
A néma szoba falai szinte visszhangozták a gondolatban felelevenített egyetlen szót, rajtam pedig eluralkodott a fájdalom.
Az első perctől tudnom kellett volna, hogy hazudik. Miért is érdekelte volna a gyűlölt Harry Potter hogyléte a nagy Perselus Pitont? Miért aggódott volna a Fiúért, aki Túlélte? Színjáték volt minden. A szerelem, a gyengédség, az elsuttogott szó…
Hosszú ideig éltem abban a tudatban, hogy minden egy aljas halálfaló utolsó, jól kitervelt ötlete volt a menekülésre, amire már nem talál más módot. Hosszú, gyötrelmes évekig éltem abban a tudatban, hogy a férfi, akit szerettem becsapott, ellenem volt és meghalt.
Öt év az életemből.
Fájdalommal.
Kétségbeeséssel.
Bűntudattal.
Gyűlölettel.
Szerelemmel.
Kárhozattal.
Önmarcangolással.
Reménytelenséggel.
Egészen addig, amíg észhez nem térítettek.
~o~
- Elnézést, hogy megzavarom az órát professzor, de McGalagony professzorasszony küldött önhöz, hogy jelenjen meg az igazgatói irodában - jelent meg Számmisztika óra kellős közepén Suette-Pollts professzor, mire minden diák feléje fordult.
- Köszönöm, hogy szólt - biccentettem felé, majd sietős mozdulattal intettem a tábla felé, mire újabb egyenlet tűnt fel. - Másolják ezt le és értelmezzék, amíg én az igazgatónőnél vagyok. Ha bármelyikük viselkedése helytelenné válna, a professzor leküldi önöket hozzám, amint vége az órának. Kérem, maradjanak csendben és végezzék a dolgukat.
Némán lépkedtem el a LLG tanár mellett, egyenest az igazgatói iroda felé véve az utamat, miközben egyre rosszabb érzésem támadt. Minervára sosem volt jellemző, hogy csak úgy kirángat valakit az órájáról, hacsak nem vesszük azt a kis incidenst, ami első évben volt Harryvel és Wooddal.
Aztán arra gondoltam, hátha a Rend valamelyik ügyével kapcsolatos a dolog, hiszen az elmúlt években megállás nélkül folyt a vadászat a sikeresen elmenekült halálfalók és azok ellen, akik korábban, még a Háború alatt Voldemort oldalán álltak.
Gyorsan odavetettem egy "Circum!"-ot a kőszörnynek, majd ráléptem a lépcsőre és érdeklődve vártam a dolgokat. Annál inkább megdöbbentem, mikor a helyiségbe belépve szembe találtam magam egy szürke, meglehetősen megtört szempárral.
Csak lassan fogtam fel, hogy az előttem álló, teljesen lesoványodott és a régi önmagához cseppet sem hasonlító Draco Malfoy állt velem szemben.
- Te…?
- Üdv, Granger - bólintott egyet, majd újból Minerva felé fordult. - Azt hiszem, igazam volt, igazgatónő. Ez nem volt túl jó ötlet.
- Granger professzor, bizonyára megismerte Mr Malfoyt.
- Természetesen, professzor - feleltem metszően.
- Nyugalom, Granger, nem gyilkolni jöttem. Csak egy üzenetet hoztam neked és a Rend többi tagjának.
- Nem hiszem, hogy bármilyen üzenet is érdekelne, ami tőled származik, Malfoy.
- Azt hiszem, ez esetben téved, Hermione - vette át a szót, kissé ingerültnek és idegesnek látszó igazgató a szót. - Mr Malfoy hozott egy emléket, amit mindannyiuknak látni kell, ezért kérem, értesítse a többieket. Biztos vagyok benne, hogy Kingsley miniszter úr elengedi őket, sőt, ha lenne olyan kedves rávenni, hogy személyesen is tiszteletét tegye a gyűlésen, lekötelezne.
- Biztos benne, hogy nem hamis az emlék, Minerva? - kérdeztem, gyanakodva méregetve a tőlem alig pár lépésre ülő férfit.
- Teljes mértékben. Minden ismert és kevésbé közismert eszközzel is ellenőriztem a hitelességét.
- Rendben. Most azonnal induljak a Minisztériumba?
- Igen, kérem. A professzor addig elbír a tanítványaival.
- Értettem. Malfoy - köszöntem el ridegen, majd kiviharzottam.
Egymást kergették a gondolatok a fejemben, miközben elszántan lépkedtem a hoppanálási ponthoz. Mit keres itt Malfoy? Milyen emléket hozott, ami olyannyira fontos, hogy az egész Rendet össze kell hívni? Miért van olyan érzésem, hogy nagyon nem lesz jó vége az egésznek?
A Minisztériumban, hétköznap lévén teljes volt a forgalom.
Voltak olyanok, akik szabadalmaztatni akarták legújabb találmányukat, legyen az valami megbűvölt és átalakított mugli találmány, vagy éppen a legújabb főzet és bájital valamilyen új, vagy épp régi kórság ellen. Voltak, akik épp az újonnan megrendezésre kerülő Kviddics Világkupára akartak jegyet venni, vagy épp felvenni a kapcsolatot egy rég nem látott, külföldön élő ismerősükkel.
Én azonban kitartóan mentem a lifthez és idegesen toporogtam benne, amíg el nem értem az Auror Parancsnokságot.
A Minisztérium történetében Kingsley Shaklebolt volt az első mágiaügyi miniszter, aki az Auror Parancsnokságon rendezte be az irodáját és nem volt hajlandó lemondani arról, hogy megtartsa a régi, kicsi helyiséget, ahol annyi évet töltött el kemény munkával. Út közben összetalálkoztam jó pár ismerős arccal, de kitartóan haladtam a célom felé, végül pedig a folyosó végén álló irodába bekopogtattam.
- Szabad! - hallottam, mire benyitottam. - Hermione, de jó, hogy itt vagy! Mi szél hozott? - mosolygott hozzám sietve a miniszter.
- Kingsley - eresztettem meg egy halvány mosolyt. - Minerva küldött, össze akarja hívni a Rendet.
- Hm… Különös. Az egészet?
- Igen. Azt mondta, szóljak mindenkinek.
- Azt nem mondta, miért ez a nagy összejövetel?
- Nem, de Malfoy megjelent a Roxfortban, valami emlékkel.
- Már értem - komolyodott el.
- Ezek szerint tudod, miről van szó.
Igen. Ahhoz, hogy Draco szabadon járkálhasson, először ide kellett jönnie, hogy tisztázza a nevét. Meg is tette.
- De az apja halálfaló! - fakadtam ki türelmemet vesztve.
- Úgy van és meg is bűnhődik érte. A Próféta holnap reggeli száma fogja lehozni, de Lucius Malfoyt néhány órája elkapták a Dracótól szerzett információk alapján.
- És a többi? Lestrange, Avery, Dolohov? Nott? Narcissa Malfoy?
- Mrs Malfoy tisztázva van, Nottot és Averyt pedig elkaptuk Luciusszal együtt, ráadásul a közelben még Monstrot is megtaláltuk.
- Sosem fogom megérteni, miért mászkálhatnak szabadon az olyanok, mint Malfoy…
- Estére megtudod - sétált vissza az íróasztalához, majd leült. Mintha aggodalom lett volna a tekintetében… - Mondd meg Minervának, hogy ott leszek.
- Rendben. Még szólok a többieknek.
~o~
Talán már akkor tudnom kellett volna?
Talán igen.
Talán nem.
Akkor viszont már rájöhettem volna, amikor Mr Weasley, Molly és még Poppy is furcsán viselkedett velem. Feszült volt a légkör közvetlen a gyűlés előtt. Már mindenki tudta, hogy Draco is jelen lesz a tanácskozáson, így különböző alternatívák jelentek meg azzal kapcsolatba, hogy vajon mi lehet ennek a Draco-ügynek az oka.
Egészen az utolsó pillanatig senkinek még csak fogalma sem volt arról Kingsleyn kívül, hogy mi lesz.
Aztán nyílt az ajtó.
~o~
Mindenki elnémult, ahogy nyílt az ajtó és belépett rajta Minerva, majd félreállva utat engedett a mögötte lépkedő alakoknak.
Még levegőt is elfelejtettem venni egy pillanatig.
A szőke férfi ugyanolyan vékony és legalább annyira, ha nem még nyúzottabb volt. Azonban mégsem emiatt döbbentünk meg mindannyian, ugyanis a harmadik ember, egy férfi a szőkébe karolva botorkált be a helyiségbe.
Perselus Piton volt az.
Ha azt hittem volna, hogy ezen felül nem érhet már nagyobb meglepetés, újból tévedtem.
Mint mindig.
A teljesen leépült és sápadt fekete taláros férfit egy másik, szintén fekete üstökű, ismerős alak támogatta a másik oldalról.
Harry Potter.
Nagyot nyögve hanyatlottam a mögöttem álló székre, a lelkemben teljes zavarral. Nem tudtam, mire gondoljak, hogy a két, sőt három halálos ősellenség egymásba karolva állnak most mindannyiunk előtt. Ha egy bagolytoll leesett volna a földre, azt is hallani lehetett volna a természetellenesen nagy csendben.
Senki nem mert vagy nem akart megszólalni.
Senki, kivéve én.
- Mi a furkász van itt? - kérdeztem végül, elérve, hogy minden fej felém forduljon.
- Tisztáznunk kell pár dolgot - ültette le Harry a másik kettőt.
Engem azonban már nem érdekelt az egész. A mondat észhez térített, én pedig, amint visszatért a lélekjelenlétem, úgy pattantam fel, mint akibe beleharapott egy bólintér.
- Ha valaki, hát te igazán nem várhatod el tőlem, hogy egy levegőt szívjak két ilyen mocskos alakkal.
- Hermione, legalább hallgasd meg őket! Nem tart sokáig, pár perc az egész, aztán elmehetsz.
Feleslegesen mondta, már az első perctől fogva tudtam, hogy nem fogok hallgatni ezúttal az észérvekre.
Ugyan, miért tettem volna?
- Már túl sokat hallgattam és hittem - vetettem egy dühös pillantást a régi bájitaltan tanárra.
A következő pillanatban már az idegességtől remegő tagokkal hagytam el a házat és hoppanáltam.
~o~
Akkor, abban a pillanatban teljesen meg voltam győződve arról, hogy helyesen cselekedtem. Hiszen minek hallgattam volna végig két olyan ember mondandóját, akik közül az egyik hat éven át megkeserítette az életem, míg a másik e legmélyebb fájdalomba taszított, amiben nő csak lehet?
Nem volt rá okom.
Hittem, hogy még mindig ugyanaz a halálfaló, aki hisz a sötét mágia csodálatosságában, aki tönkretette az életem, aki hazudott nekem, aki becsapott… és nem utolsó sorban, aki óvatlanul játszott a szívemmel és ezer apró darabra törte, akár egy törékeny kis üvegfigurát.
Napokig próbáltam kitérni minden rábeszélés alól, de végül beadtam a derekam.
Egy barát olyan dolgokra is rá tudja venni az embert, amire más nem…
~o~
- Nem, Harry! - csattantam fel dühösen, majd mielőtt a vörös hajú is nekikezdett volna, a másik kettő felé fordultam. - Sajnálom, de a ti érveitek sem érdekelnek.
- Azt hittem, kíváncsi vagy rá, mivel bizonyítja Piton az ártatlanságát, hiszen szeretted…
- Ginny! Megkérhetnélek rá, hogy ne emlékeztess életem legnagyobb hibájára?!
- Hagyd, hugi! Kivételesen ő áll egy teáskanál érzelmi szintjén…
- Ronald Weasley! - fordultam fújtatva régi osztálytársam felé. - Kikérem magamnak a sértegetést! Csak azért, mert nem vagyok hajlandó egy utolsó gyilkos hazugságait meghallgatni…
- Merlinre, Herm, csak pár perc az egész! - csattant fel türelmét vesztve a Kis Túlélő. - Megnézed az emléket és kész. Ez olyan nagy dolog?
- Nem, de…
- Akkor meg?!
- Nekem elveim vannak, amiket nem fogok…
- Miért félsz attól, hogy mégis ártatlan? - szólalt meg halkan legjobb barátnőm is.
- Én? Félni? Attól, hogy ő mégis ártatlan? Soha!
- Akkor nézd meg az emléket! - intett Ron a merengő fel.
- De…
- Ha nem félsz, nincs vesztenivalód - vonta meg a vállát Harry.
- Rendben - sóhajtottam végül megadóan, majd a kőedény fölé hajolva az arcom az ezüstösen csillogó, meghatározhatatlan halmazállapotú emlékbe merítettem…
~o~
Nem bírva tovább, magamra kaptam a köntösöm és az ablakhoz sétáltam.
Az a néhány képsor, amit akkor és ott, abban a merengőben láttam, örök időkre az emlékezetembe vésődött. Minden egyes mozdulatra és apró részletre emlékszek úgy, mintha én magam éltem volna meg.
A szerelem és barátság, ami Lilyhez fűzte.
Az eskü, amit Potterék halálakor tett, hogy bármi áron megvédje Harryt. Végül pedig a végzetes Eskü, amit az igazgatónak tett, hogy megöli…
Soha ne hidd, hogy rosszabb már nem jöhet. Csak önámítás. Mert a rossznál bármikor jöhet és jönni is fog rosszabb.
Látva, hogy megingott a véleményem, újabb emléket nyomtak akkor a kezembe. Egy emléket, ami felborította az életem, legalább annyira, mint az igazgató halálának körülményei.
Persze, ez még mindig nem volt elég. Teljesen összezavarodva lépem ki az emlékből, mire a kedves barátaim közölték, hogy a karácsonyi vacsorán, az Odúban ott lesz mindkét férfi. Piton és Malfoy is. Belegondolva, hogy másnap lesz a vacsora, kétségbeestem. Még mindig nem tudtam, mit tegyek, ha meglátom kettejüket. Nagyot sóhajtva visszasétáltam az ágyhoz és majd meglátjuk alapon lefeküdtem aludni.
~o~
Másnap korán reggel már fent voltam, mint az elmúlt években mindig. Megsütöttem a szokásos adag gyümölcskenyeret, amit Mollynak szoktam vinni, aztán összekészítettem az ajándékokat és kikészítettem a ruhát, amiben menni akartam a vacsorára. Alig két perccel a megbeszélt időpont előtt hoppanáltam.
~o~
- Hermione, de jó, hogy megjöttél! - nyitott ajtót mosolyogva Ginny, aztán megöleltük egymást.
- Szia, Gin. Már van itt valaki?
- Persze - engedett el. - Már szinte mindenki itt van, de… azt hiszem, jobb, ha felkészülsz.
- Szóval itt vannak - akasztottam fel sóhajtva a kabátom.
- Igen. Akarsz vele beszélni?
Nem tudtam, mit feleljek, mivel pedig ez nyilván látszott is rajtam, barátnőm azonnal hozzátette:
- Majd még eldöntöd, úgyis hosszú lesz az este.
Akkor még nem is sejtettem, mennyire.
~o~
Gyerekkacaj.
Papírzizegés.
Összecsendülő poharak.
Boldogság.
Sütemény illat.
Csak egyetlen ember nem volt képes élvezni a végéhez közeledő összejövetelt. Csak állt kint a ház előtt, magába mélyedve, nem sejtve, hogy figyelem. Hosszú ideje volt már kint, mégsem tudtam rászánni magam, hogy kimenjek. Igaz, bizonyította az ártatlanságát, de túlságosan féltem attól, hogy újból csalódást okoz.
Miért?
Mert még mindig nem felejtettem el.
- Menj ki és beszélj vele - hallottam közvetlen mögülem, mire ijedten fordultam a szőkeség felé.
- A frászt hoztad rám, Malfoy - ráncoltam a homlokom. - Különben meg igazán örülnék neki, ha nem járkálnál utánam.
- Egyáltalán nem rólad van szó, Granger, hanem a keresztapámról.
- Kiről?
- Piton - intett a fejével a kint álldogáló alak felé.
- Ő a te…
- Igen, a keresztapám. Neki köszönhetem, hogy nem lettem gyilkos, mint az apám. Ő más, mint a halálfalók, de semmiért nem ismerné be.
- Mert csak hazudna magának.
- Granger!
- Mi van?!
- Te nem tudod, milyen gyerekkora volt neki. Még az enyémnél és Harryénél is rosszabb, pedig az nagy szó! Nem tudod azt sem, mi vitte egyáltalán rá, hogy beálljon Voldemort csatlósai közé.
- Nem is érdekel.
- Komolyan? - vonta fel a szemöldökét. - Szerintem pedig érdekel, különben nem állnál itt már több mint egy órája. Indulj kifelé és beszélj vele, mert ha nem olyat teszek, amit magam is megbánok - azzal megpördült.
- Draco! - szóltam hirtelen utána, mire egy pillanatra érdeklődve visszanézett. - Köszönöm.
- Nincs mit… Hermione.
Még egyszer kinéztem az ablakon, hogy megbizonyosodjak a dolgokról, aztán nagy levegőt véve felvettem a talárom, majd pedig a kezembe véve a másikat, kimentem. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ahogy mögé lépek, csak akkor kapta fel a földre szegezett tekintetét, mikor a hátára terítettem a fekete ruhadarabot.
- Meg fogsz fázni… - magyaráztam halkan.
- Érdekel téged? - vonta fel a szemöldökét, kísértetiesen emlékeztetve a régi pillanatokra, mire csak bólintani tudtam. - Érdekes, mintha legutoljára azt mondtad volna, hogy nem akarsz velem egy levegőt szívni.
- A szabad ég alatt vagyunk, itt nem tudok hová menni - vontam meg a vállam.
Nem szólt semmit, csak az égre emelte a tekintetét. Követtem a példáját. A sötét viharfelhők közül csak néhány árva csillag fénye látszódott. Milliószor volt olyan, hogy együtt néztük a csillagokat, akár a Roxfort, akár a Grimmauld tér valamelyik szobájának ablakából. Akkor még szertelen, mindent tudó és tudni akaró diáklány voltam.
Sokat változtam, túl sokat. Meglehet, hogy nem is a jó irányba.
- Miért jöttél ki? Nem voltam bent, mint zavaró tényező, igazán élvezhetnéd a karácsonyt - eszméltem a hangjára.
- Nem élveztem - ismertem be kelletlenül, a következő pillanatban pedig egy fekete szempár meredt rám fürkészőn. - Az az igazság, nem akartam, hogy megfázz és… beszélni is szerettem volna veled.
- Miről?
- A múltról. Kettőnkről. Mindenről, ami Dumbledore professzor halála előtt történt.
- Legutóbb még nem volt miről beszélnünk.
- Most van.
- Csak az emlék miatt.
- Ha nem lenne az emlék, nem kerestél volna meg magadtól, hogy beszéljünk, igaz?
- Igaz.
- Mert makacs vagy.
- Bagoly mondja verébnek.
- Elismerem, igazad van - néztem félre, nem bírva tovább a szemébe nézni. - Levontam egy rossz következtetést, elítéltelek és olyan makacs voltam, hogy meg sem hallgattalak. Most viszont itt vagyok! Bevallom, hogy hibáztam és várom, hogy magyarázni kezdj.
- Nincs mit magyarázni. Ami történt, megtörtént. Albus halála ez én lelkemen szárad, ahogy több másik emberé is, de ezt jól tudod. Nem érdemlem meg, hogy elfogadjanak, ahogy a Rend tette velem. Nem érdemlem meg, hogy legyenek barátaim. Azt sem érdemlem meg, hogy itt legyek egy ilyen boldog ünnepen, egy családdal, amelyik tele van szeretettel és elrontsam a karácsonyukat.
- Azt hiszem, ez a te legnagyobb bajod…
- Mégis mi?
- Hogy nem tudsz elszámolni a lelkiismereteddel - emeltem újból rá a tekintetem. - Bármi történjen, még ha meg is bocsátanak neked, te akkor sem tudsz magadnak.
- Így van - jelent meg egy keserű mosoly a szája szegletében. - És ez nem is lesz másként.
- Hülyeség, amit csinálsz, ugye tudod? Ha mindenki megbocsát neked, mert megváltoztál, feleslegesen kínzod magad! Csak azt éred el az egésszel, hogy mire észheztérnél már egy olyan mély gödörben ülsz, amiből még segítséggel sem tudsz kimászni. Ezt akarod?
- Voltál már ilyen gödörben? - kérdezte, rá se hederítve arra, amit mondtam.
- Igen, voltam. Miattad. Harrynek és Ronnak köszönhetem, hogy még időben kilábaltam a fájdalomból és a depresszióból, különben ki tudja, mire lettem volna képes. Persze, nem tudták, hogy miattad vagyok ilyen. Elképzelni sem tudod, milyen nehéz volt elmondani nekik, hogy a szeretőd voltam. Rettegtem, hogy elveszítem ez egyetlen barátaimat, akik a családom utolsó tagjait jelentették a szüleim halála után.
- De nem vesztetted el őket - pillantott hátra a válla fölött. - Sőt, amennyire látom, jobb a kapcsolatotok, mint eddig bármikor.
- Neked is lehetne boldog az életed, ha hagynád - jegyeztem meg halkan.
Úgy reagált, hogy felém se fordult.
- Már nem lehet. Volt rá két esélyem az életben, de mindkettőt elrontottam.
- Talán még nem - tettem felé egy óvatos lépést, de ahogy hirtelen megfordult, majdnem hátrahőköltem, a szeméből sugárzó fájdalom és düh láttán.
- Ne játssz velem, Hermione!
- Egyáltalán nem játszok. Csak arra kérlek, hogy adj még egy esélyt magadnak. Nekünk - néztem rá könyörögve.
- Nem várhatom el tőled, hogy újból egy gyilkos mellett legyél - felelte metszően éles hangon. - Igaz, hogy sokan vannak, akik elfogadnak, de a varázslótársadalom nagy része még mindig csak egy mocskos halálfalónak tart. Meghurcolnának téged is, nem csak engem.
- És? Mi van, ha nekem pont ez kell? Mi van, ha azt akarom, hogy ez a "mocskos halálfaló", ahogy te mondtad, nekem sokat jelent? - szegtem fel dacosan az állam.
- Lehet, hogy neked ez kell, de nekem nem - rázta meg a fejét. - Túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy végignézzem, ahogy a Prófétabeli hülyék tönkretesznek a cikkeikkel.
- Akkor viszont vállald a dolgok következményeit, mert végig fogod nézni, ahogy életem végéi boldogtalan maradok.
- Te? Nem hiszem. Minden ujjadra találsz magadnak legalább tíz férfit, aki feleségül venne, és boldogabbá tudna tenni, mint én. Menj be, kérlek. Egyedül akarok maradni.
Döbbenten meredtem rá, de nem csak attól, hogy visszautasított. Bármilyen gyorsan is fordította el a fejét, a fekete szemekben bujkáló fájdalom ott volt, tisztán látszott. Ez pedig nem csak amiatt volt, mert bűnösnek érzi magát. Rajtam múlt minden. Ha bemegyek, sosem fog kikecmeregni abból a lyukból, amibe saját maga ugrott bele. Ha maradok, az még mindig nem biztosíték arra, hogy egyáltalán sikerül segítenem rajta. Úgy léptem oda hozzá, hogy bármire képes vagyok azért, hogy észbe kapjon. Rám emelte a fekete tekintetét, de mielőtt megszólalhatott vagy akárcsak megmozdulhatott volna, lábujjhegyre álltam és a számat az övére nyomtam.
Aztán minden megszűnt: a körülöttünk lévő világ, az ellenállása, a kétségeim, a fájdalom… Nem maradt más, csak a puha ajkak érzése és keserédes íze, amit hosszú idő óta most éreztem először ismét. Úgy kapaszkodtam a talárjába, mintha az életem függne tőle, nem merve elengedni akkor sem, amikor a karját szorosan a derekam köré fonta, hogy még közelebb legyen a testünk. Féltem, hogy bármelyik pillanatban meggondolja magát és eltaszít, de ezúttal tényleg örökre. Egyetlen pillanatra váltunk szét, hogy levegőhöz jussunk, aztán újból heves csókcsata vette kezdetét, én pedig beleremegtem a testemen végigcikázó heves érzelmektől.
Alig egy pillanat múlva már vége volt.
Csak álltunk egymáshoz simulva, elveszve a másik tekintetében, nem törődve semmivel, de máris más volt minden. A csend helyett hallottam a bentről kiszűrődő zsivajt, ahogy mindenki ünnepel és a rádióban valami buta kis karácsonyi dalocska szól.
- Azt hiszem, jól esne most egy kis forró tea - szólalt meg végül rekedten, majd mielőtt megszólalhattam volna, összefűzte az ujjainkat és kézenfogva elindultunk befelé, mielőtt viszont beléptünk volna a házba, még megállított és lágy csókot nyomott a számra. - Szeretlek.
- Én is szeretlek, Perselus - érintettem meg az arcát. - Sosem szűntem meg szeretni téged.
Önfeledt, boldog mosoly terült szét az arcán, majd átkarolva a derekamat beléptünk a meleg házba, a barátok közé, elindulva egy olyan úton, amin közösen akarunk végigmenni, és kezdetét vette az új időszámítás, a közös életünké, amint átléptük a küszöböt.
Alig csukódott be mögöttünk, egy apró, fehér hópehely szállt alá az égből, egyenesen arra a talpalatnyi földre, ahol néhány perccel ezelőtt még összeforrt az ajkunk. Leérve megpihent az egyik fűszálon, majd elolvadva véget vetett rövid életének és előkészíteni a talajt több milliárd testvérének, akik szomorú példáját követve másnap reggel már vastag, gyémántként csillogó takaróval fedték be a környéket…
~§~
'... És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csenden a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem érti ezt a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag és, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik,-
Mennyből az angyal.'
/Márai Sándor: Mennyből az angyal, New York, 1956/
írta: Bloody Rose
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
