Egy lány baktatott a bársonyos, selymes sötétségben. Puha árnyak lopództak körötte, néha-néha megvilágította a hold egy-egy fénynyalábja. Látszólag nyugodt volt, ám a lelke sikítani tudott volna. Szíve vérzett, lüktetett a fájdalomtól. Sóhajtva leült egy fa alá, és elgondolkozott.
Ez lenne a szerelem?Ez a szívettépő, makacs fájdalom? Akkor én nem kérek belőle többet. Nem akarom, hogy megint leejtsék a szívem. Tudom, hogy minden szerelem elhamvad egyszer. Tudom jól. De miért nem mondják a szemembe? Inkább a hátam mögött...megcsal...Ha azt gondolja, már nem szeret, mondja meg, de ezt a "sunnyogást" nem bírom ki. Ezt a mérhetetlen csalódást, hatalmas űrt a lelkemben. Fáj, éget, egy percre sem hagy nyugodni...Így nem tudok tovább élni..."
Lábát óvatosan tette egymás mögé. Egy szikla peremén állt, mely alatt lágyan morajlott a tenger. A leány lenézett a mélységbe, majd hirtelen felcsillant a szeme, és földöntúli, boldog mosoly áradt szét vonásain.
-Bocsássatok meg-suttogta, majd ellökte magát a sziklától. Zuhanása boldog volt, finoman körbeölelte a levegő, tenyerén röpítette a szél, és ő mosolygott, mert tudta, hogy a zuhanás végén eléri, amit akar és vár rá egy új élet. Egy szebb, boldogabb. Egy másik világ.
Megjegyzés: A lány holttestét másnap a szikláknál találták meg. Haját lágyan ringatta a tenger, vonásain az a boldogság ült, mely a halottak sajátja. A ruhája zsebében később egy levelet találtak. Ugyanazok a szavak voltak ráírva, amit a fa alatt gondolt.
|