Török Riviéra
A legenda szerint a szerelmes Marcus Antonius, hogy elkápráztassa Kleopátrát, fejedelmi ajándékkal lepte meg: Kisázsia déli tengerpartját ajándékozta neki. Ma ez a terület Török Riviéraként szerepel az útikönyvekben.
Ha a világ összes régésze mind Törökországba menne, hogy együtt tárják fel az ott található ókori kincseket, kétszáz évig kellene dolgozniuk egyfolytában, hogy a munka végére érjenek. Felbecsülhetetlen értékű ókori emlékek vannak még rejtve előttünk, és nap nap után kerülnek elő újabbak. Pedig – milyen igazságtalan is az élet! – Törökországról valahogy senkinek nem a sziklasírok, ókori színházak és elsüllyedt városok jutnak az eszébe, sokkal inkább a bazársorok, az olcsó arany- és bőráruk.
Kulturális élvezetek
De ha azt mondjuk, Kisázsia, akkor azért már dereng valami az ókori kultúra bölcsőjéről, a Tigris és az Eufrátesz közötti területről, Mezopotámiáról és hasonló, elfeledett történelemórák homályából felsejlő fogalmakról. Itt van Epheszosz, itt van Antiochia, Halikarnasszosz, Kappadókia, a keleti határon emelkedik az Ararát, ahol az özönvíz után Noé letette a bárkáját, de még Trója is a mai Törökország területén található. Sőt, a török Riviérán kell keresnünk Mikulás bazilikáját is, hiszen Szent Miklós Myrában, a pálmafák árnyékában volt püspök, és itt osztotta szét a vagyonát gyerekek és férjhez menni kívánó, de hozomány nélküli fiatal lányok között.
Meglepetés lehet a kemeri szállodákból jól látható Olimposz hegye is. A törökök szerint az isteneknek ez volt az igazi lakhelyük, nem pedig a görögországi, hiszen a mitológia is azt mondja, hogy az Olimposz oldalában örökkön égő lángok világítanak. Márpedig ezen a hegyoldalon valóban égnek a lángocskák (olyan gáz van a hegy belsejében, amely a levegőre kijutva meggyullad), a görögországi Olimposzon pedig hiába keresünk ilyeneket.
De ne higgyük, hogy csak a görög-római mitológiához kapcsolódik a vidék: a partszakasz legnagyobb városát, Antalyát azért ezen a helyen alapították meg az i.e. 2. században, mert II. Attaleiosz király, amikor szétküldte az embereit azzal a felkiáltással: „Menjetek, keressétek meg nekem a Paradicsomot!”, ők azzal jöttek vissza, hogy itt, a Földközi-tengernek ezen a szakaszán találták meg.
Bár az indigókék tenger tisztasága, az évi 320 napsütéses nap és a lágy parti szellő legfőképp a mozdulatlan tengerparti heverészésre csábít, ne válasszuk kizárólag a henyélést, mert kivételes élményektől fosztjuk meg magunkat! A kekovai szigetviágba tett kirándulás például biztos, hogy mély nyomokat fog bennünk hagyni. Régmúlt századokban három hatalmas erejű földrengés rázta meg a vidéket, és szétszakította a tengerpart szikláira épült várost, sok kicsi szigetet hozva létre, amelyek mellett ha elhajózunk – vagy kiúszunk hozzájuk – még ma is látjuk a sziklába vájt házak falait, a házak és utcák lépcsősorait. A kristálytiszta tengervíz mélyén látható elsüllyedt szikladarabokból, a valaha volt móló víz alatt is tisztán kivehető vonalából és a törött amforák darabjaiból megpróbálhatjuk összerakni egy régi város mindennapi életének képeit. Az ember egészen úgy érzi magát, mint egy kicsit giccses film zárójelenetében, ahol az idegenvezető a modern kor turistáinak előadást tart a földrengésről, az ókori lakók építkezéséről, de igazából sem ő, sem a naivan bámészkodó turisták nem tudnak semmit az előtte két órán át mesélt, sírnivalóan gyönyörű szerelmi történetről, amelynek a boldog végkifejlet előtt a rettenetes erejű földrengés vetett véget.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
