Péntek este van. Egyedül vagyok a világban, most éppen egy ágyon a tévém előtt. Mellettem egy üveg unicum várja békés megadással a sorsa beteljesülését, félig már túl van a nehezén. Azt hiszem, már lement a nap. Mintha nem telne az idő, az óra mutatói csigalassúsággal vánszorognak. A villany ég, mégis sötét van, a falak csak úgy ontják magukból a sötétséget. Igyekszem nem gondolkozni, némán, fásultan fekszem. Végtagjaim bizseregnek, végre érzem az ital hatását. Értelmetlen ostoba műsorok, idegtépő reklámok. Csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmemet. Saját magamról.

Egy pillanat alatt minden elsötétült.

Áramszünet. Nem látok semmit. Szédelegve állok föl. Minden elhalkul. Odakint hallgat a város. Itt, bent, hallgat a világ.

Hirtelen omlik rám a szoba sötétje. A fekete, olajos massza, ami nem olyan régen még a falakból áradt, fojtóan magába ránt. Vaskos karjaival igyekszik összeroppantani, mutatóujja szemfödélként takarja el szemem.

Dermesztő a csend. A maradék italt látatlanban töltöm ki a poharamba, ugyanazzal a mozdulattal hajtom föl. Csak én vagyok és a ködből szőtt semmi. Gondolataim a sötétséggel együtt szakadnak rám. Az ostoba gondolatok, amiket eddig háttérbe szorítottam. Látom magam mellet elsuhanni homályos alakjukat. Fülembe suttogják mérges szavaikat. Ocsmány szófoszlányaik, mint a keserűség mérge, áradnak szét testemben. Vénámban terjengve haladnak szívem felé. Sziszegő hangjuk elviselhetetlen. Karmos ujjaikkal karomba marnak. Éreztem, ahogy lelkiismeretem rongyos palástja suhog körülöttem, felkavarva a hideg levegőt. Kezemben szétroppant a pohár.

Átkozott gondolatok, vállamat húzó súlyos gondok, soha meg nem szépült rossz emlékek. Áttetsző arctalan lidércek és most engem kísértenek mind.

Ujjaimon valami forró csordogál végig, s cseppen hangtalan a földre. Lüktet a kezem.

Mennék, menekülnék el, ki a fényre. Lábam üvegszilánkokon tapos, fájdalmasan szisszenek fel, visszalépek. Hunyorogva, próbálok bármi kiutat találni. Hiába minden erőltetett pillantás. Láthatatlan kezek taszítanak a fal csontváz testéhez. Vak vagyok a négy fal világában.

Kín, őrület és borzalom.

Nem akarom hallani a sötétben elsuttogott szavakat. Nem akarok foglalkozni velük.

A falhoz szorítva roskadok le. Fejemet összekulcsolt karomba temetem. Kezem ragacsos a kifolyt vértől. Jégvirág szirmok szállnak a levegőben, majd arcomon elpárologva halnak meg.

Nem találok nyugalmat. Kiszolgáltatottan ülök és várok.

Őrület

Egy hang a többi fölé kerekedik. Engem szólít. Érthetetlen erő késztet arra, hogy kövessem. Végül megállok. Bágyadt belenyugvással ülök, a hangok még nem tűntek el, csupán elhalkultak. Előttem egy tükör visszaverődő fényét nyelik el mohón a falak. Hideg jégcsapok pattognak hátamon végig. A szívem hevesen kezd kalapálni.

A tükörben az ördöggel nézek farkasszemet. Hosszú a haja, a keze mintha véres lenne. Szemét nem veszi le rólam, s aljas nyugalommal dúdolgat egy szomorú dalt. Pillantásom elvész a tekintetében. Kissé reszelős hangon szólít meg. Az életemről beszél, kaján vigyorral ismétli azokat a szavakat, amik a levegőben keringenek. Ismer engem. Minden rosszat, mit cselekedtem vagy csak gondoltam, elismeréssel említ. Minden fájdalmon, bánatomon, mi valaha ért jót mulat.

Kín

Túl hasonlóak voltunk. Olyasmi tükröződik rám, ami elborzaszt, és magával ragad. Furcsa fény villan üveges szemében. Kést húz elő, s véres kezébe mélyeszti, megforgatja, és rezzenéstelen arccal figyeli, hogyan ömlik ki vére. Felnéz. Hirtelen elkapja kezemet, magához rántja. Nem akarom látni, mi történik, mégis nézem. Kapkodom a levegőt. Szúró, égető fájdalom. Pár pillanat múlva már lábamon dagad tengerré a vérpatak. Bele mártja ujjait, s ismeretlen jeleket fest vele arcára, végül lenyalja a kövér cseppeket. Majd saját vérét keni az én arcomra.

Borzalom

Túl hasonlók lettünk. Remegő kézzel takarom el sebeimet. Különös, nem tudom más, mit láthat. Melyikünk van a tükör túl oldalán, s melyikünk lehet tükörkép. Már én se tudom, vagy ha tudom is, félek beismerni. Rideg közönnyel méregetjük egymást. Lehunyom a szemem. Harag és gyűlölet árad végig egész testemen, érzem, amint ökölbe szorul a kezem. Felpillantok, majd puszta kézzel szétverem a tükröt. A fájdalom már régen nem érdekel. Eszelős a mosoly mivel utoljára rám néz.

Reszketve húzódom vissza a falhoz és süvítő hangok mellett, lehunyom a szemem. S elalszom.

Új nap kezdődik. A reggel fényei átszakítva a függönyt, törnek ezer darabra a véres üvegszilánkokon. Langyos kezeikkel simogatják rideg arcomat. Álmos szemeimmel körbenézek. S figyelem, hogyan járják sápadt haláltáncukat a négy falon.

Ifj. Szilágyi Sándor