- Granger, tudod te, mi volt abban az üstben?! – csattant fel a professzor, és dühtől villámló szemei semmi jót nem ígértek.

Hermione valami vinnyogásfélét hallatott, ahogy felrémlett előtte az előző esti kép, ahogyan Piton a Veritaserumot kevergette pontosan ugyanabban az üstben, amelynek a tartalma nem csak hogy ráömlött, de még le is nyelt belőle egy – a könyvek által előírtnál jóval nagyobb – adagot. Rémült arckifejezése láttán a Bájitalok Mesterének kétsége sem férhetett ahhoz, hogy a lány pontosan tudja a választ. Ám ahelyett, hogy megszólalt volna, a griffendéles rekordsebességgel pattant fel a padlóról, és a tanár karja alatt átbújva, amivel az ajtófélfának támaszkodott, kiszaladt a helyiségből. Perselus meglepetésében még pontot is elfelejtett levonni, ám ennek múltával rájött, hogy nem kell kivárnia a százfűlé-főzet elkészültét sem, már most azonnal mehet Dumbledore-hoz, hogy elújságolja neki „remek” tervének eredményét.

Jókedvűen sétált végig a pincefolyosón, ráérős tempóban, mintha más dolga sem lenni, mint egész délután a Roxfortban sétálgatni, és az ablakokon át időnként kinézni a kastélyt körülölelő tájra. A kőszörny előtt állva elgondolkodott, vajon melyik gusztustalan édesség neve lehet éppen a jelszó, s hamar eszébe is jutott. Hiszen az ilyesmit nem könnyű elfelejteni…

- Marcipándarabos csokoládéval töltött epres rágógumi – mondta, és közben azon töprengett, vajon Dumbledore-nak elment-e már teljesen a józan esze, vagy csak ilyen hitelesen adja a bolondot.

Persze tisztában volt vele, hogy az utóbbiban több lehet az igazság.

Eközben Hermione rájött, mennyire értelmetlen végigrohannia a kastélyon csupán abból az okból kifolyólag, hogy ráborult egy üstnyi bájital. Már a könyvtár közelében járt, de egyáltalán nem volt kedve most könyveket bújni. Tudta, hogy úgysem bírna a tartalmukra figyelni. Megállt, hogy kissé kifújja magát, és közben eltöprengett rajta, mitévő is legyen ebben a helyzetben. Azt tudta, hogy Madam Pomfrey-hoz hiába menne, és talán nincs is más megoldás a problémájára, mint a türelmes várakozás, de nem akart tétlenül ücsörögni, és közben kiadni minden titkát.

Végül mégis rábírta magát, hogy bemenjen a könyvtárba, bár nem fűzött sok reményt ahhoz, hogy ott majd talál valamit. Azonnal hátrament a kedvenc asztalához, mely olyan jól megbújt a polcok között, hogy nemigen lehetett észrevenni. Viszont az asztal már foglalt volt.

- Szia Bill! – mosolyodott el a griffendéles, majd a szája elé kapta a kezét, és hozzátette: - Hoppá!

Bill Weasley augusztus végén vállalta el a tanári posztot a Roxfortban. Miután megismerte Fleur Delacourt, a nyár elején megkérte a kezét, és azt tervezték, hogy Angliában élik majd közös életüket. Ehhez pedig kapóra jött Dumbledore ajánlata. Bill ugyanis már nem akart Egyiptomban átoktörőként dolgozni többé. Egyrészt kötelességének érezte, hogy segítsen a Rendnek, amit Angliában tehetett meg igazán, másrészt pedig Fleur utálta a sivatagot.

Mikor Bill elujságolta a hírt Harrynek, Ronnak, Ginnynek és Hermionénak, ők üdvrivalgásban törtek ki, és már előre örültek, hogy Draco Malfoynak végre nem lesz egyszerű éve. Biztosra vették ugyanis, hogy Bill egy percig sem fogja eltűrni a mardekáros szemtelenkedéseit, és így talán az új tanerő ellensúlyozni tudja majd Piton igazságtalanságait.

Bill is a Roxfort Expresszel utazott az iskolába, nem látta ugyanis szükségét annak, hogy előbb beköltözzön. Hermione már akkor is különösnek találta, hogy a férfi nem aggódik öccséért és Harryért. Sőt, Bill akkor még azt is mondta neki, hogy semmi oka az aggodalomra. De vajon miből gondolta, hogy nincs ok az aggodalomra?

Hermione elérkezettnek látta az időt egy őszinte beszélgetéshez.

- Szia, Hermione! – nézett fel a könyvek közül a férfi. – Tudok valamiben segíteni?

- Benne voltál, igaz? – szegezte neki a kérdést azonnal a lány, olyan hangsúllyal, hogy Bill egy pillanatra meglepődött, mennyire hasonlít az előtte álló Hermione egy bizonyos Minerva McGalagonyra.

- Miben is? – kérdezett vissza óvatosan.

- Harry és Ron szökési akciójában! – csattant fel a lány, majd rájött, hogy így csak Madam Cvikker figyelmét fogja felkelteni, ezért halkított a hangján. – Tudom, hogy tudtál róla! Hiszen már a vonaton is azt mondtad, hogy nincs okom aggódni. Ó, milyen vak voltam! Persze ezért még nem téged kellene okolnom, de nem tehetek mást. Nincs itt Harry meg Ron, hogy nekik panaszkodjak, vagy legalább végre megmondhassam, hogy a barátságunknak örökre befellegzett! – azzal sarkon fordult, és elsietett, egy igencsak döbbent Bill Weasley-t hagyva maga mögött.

A férfi percekig tűnődött rajta, vajon mi történhetett Hermionéval, amitől ennyire kifordult önmagából. Végül arra jutott, hogy legjobb lesz, ha megkeresi Ginny-t, és jól kifaggatja. Úgysem beszélgettek már vagy egy hete, és talán a húga majd magyarázatot tud adni a történtekre…

Mindeközben Perselus Piton szinte jókedvűen adta elő Dumbledore-nak, micsoda kétbalkezes diákot sózott rá Hermione személyében. Percekig ecsetelte, mennyire alkalmatlan a griffendéles a bájitalfőzésre, hogy aztán Dumbledore-tól csak némi hümmögést kapjon válaszul. Mikor végül dühösen rá akart förmedni az igazgatóra, hogy mégis mit jelentsen az, hogy „mmm-hmm”, az idős varázsló végre megszólalt:

- Drága fiam, adj még egy esélyt Miss Grangernek – kérte egyszerűen. – Fontos lenne, hogy a Rend képzett varázslókkal és boszorkányokkal gazdagodjon az elkövetkező időkben, hiszen már nem sok választ el minket a nyílt háborútól – mondta halkan. – Miss Granger az egyetlen, akiben elegendő tehetség és elhivatottság van, hogy olyan Bájitalmester legyen, mint magad is vagy.

Ez már nem egyszerű mókázás volt hát az öreg részéről – bosszankodott Perselus, miközben rájött, hogy ha kirobban a nyílt háború, valóban sok az esély rá, hogy Lucius vagy épp Bellatrix bosszút akar majd állni rajta, és ezzel komoly ajba kerülne a Rend is. Ahogy megbékélt a gondolattal, felsóhajtott, majd megfordult, és már a kilincsen volt a keze, mikor felelt az igazgatónak:

- Megteszek minden tőlem telhetőt – azzal kiviharzott a helyiségből.