|
2. Egy végigálmodozott nap
Afrien 2007.11.26. 06:30
Szerző megjegyzése:
Nos, csak a tisztánlátás végett megjegyezném, hogy a dőltbetűs részek mindig a múltban játszódó eseményeket, vagy nem valós dolgokat(álmok, képzelődés) jelzik, tehát a narráció egyszerű eszközei, a ~-mal kezdődő mondatok pedig a szereplők gondolatai(Sajna ez már rámragadt a thrillion.hu-n eltöltött időkből, viszont ha egyszer vki megszokja, sokkal átláthatóbbá teszi a szöveget)
És íme a köv fejezet: Jó olvasást!:)
-Ne! Kérem ne! – kiáltott fel Hermione, miközben a földön térdelt, és tenyerein támaszkodott.
Egész teste úszott a verítékben, vele szemben pedig ott magasodott Bellatrix Lestrange, a maga hátborzongató valójában. Harry és Ron aléltan feküdtek a két oldalán, ő pedig pálca híján tehetetlen volt. Bellatrix ráadásul nem is volt egyedül. A helyiséget, ahol az egész jelenet lejátszódott, másik öt halálfaló kutatta át, miközben Hermione ott remegett a kegyetlen nő előtt. Hirtelen kinyílt az ajtó, és újabb köpenyes-csuklyás alak rontott be a terembe.
Hermione már nem is törődött vele, egyszerűen várta a halált, mint a legtöbb álmában, és csak felszínesen küzdött ellene. Az újonnan érkezett egy nonverbális átkot szórt Bellatrixra, mire az ájultan rogyott a földre. Vagy holtan? Hermione már képtelen volt eldönteni. Úgy érezte, még néhány perc, és ő is erőtlenül hever majd a padlón, akár megátkozzák még a halálfalók, akár nem.
Az érkező személyében - ha tudta volna, ki rejtőzik a maszk mögött -, a griffendéles a megmentőjét üdvözölhette volna, aki egy kicsit megkésve, de csak ideért. A többi halálfaló néhány pillanat alatt szép csendben mind a padlóra hullott. A meglepetés ereje mindig csodákra képes. Aztán minden elcsendesedett. Már nem szelték át színes fénycsóvák a termet, nem világított több lumos, hogy a keresést segítse, és a lány csak a saját ziháló lélegzetvételeit hallotta. Nemsoká felfigyelt a cipők koppanásaira, melyek felé közeledtek. A férfi letérdelt elé, ledobta az álarcát, és nyugtatni próbálta, mire a griffendélesből kitört az eddig elfojtott zokogás. Belekapaszkodott Siriusba, és csak sírt. Azt sem vette észre mikor hoppanáltak el abból az átkozott teremből. Egyedül az jutott el a tudatáig percekkel, talán órákkal később, hogy a saját, roxfortbeli ágyában fekszik, és úgy zokog, mint egy hároméves Az álma annyira valóságosnak tűnt, és kivételesen nem azzal ért véget, hogy valamelyik gyűlölt halálfaló kimondja rá a halálos átkot. Fogalma sem volt, mire utalhat ez a változás, így inkább későbbre halasztotta a gondolkodást. Kikászálódott az ágyából, és gyorsan a fürdőszobába szaladt, hogy felfrissítse magát, mielőtt beállít Pitonhoz, hogy megkutyulja a százfűlé-főzetet.
Sietős léptekkel haladt végig a pincefolyosón, de a megfelelő festmény előtt megállva rádöbbent, hogy fogalma sincs, mi a jelszó. Abban mindenesetre biztos volt, hogy itt hiába próbálkozna édességnevekkel, mert Piton nem az az édesszájú típus. Így inkább kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott:
- Százfűlé-főzet! – Semmi. – Tárulj fel, nyílj ki, Alohomora! – skandálta a festménynek, mindhiába.
Néhány percig kétségbeesetten bámulta a festményt, majd kibukott belőle:
- Kérlek, engedj be! Meg kell mutatnom a professzornak, hogy tényleg értek azokhoz az átkozott löttyökhöz! Nem csak valami mondvacsinált indokkal akarom zaklatni, sőt! Ha nem az ő külön kérésére kellene itt lennem, ide se mernék jönni!
Már épp fel akarta adni, és elmenekülni a pincéből, mikor a festmény eltűnt, s helyette egy ajtó rajzolódott ki a falból. Hermione veszettül kopogtatni kezdett. Tudta, hogy talán álmából kelti fel a Bájitalok Mesterét, de nem érdekelte egy ilyen aprócska dolog. Sokkal fontosabb volt, hogy időben megkeverje a főzetet, és hozzáadja a következő összetevőt.
Fogalma sem volt, hogy Piton eközben már a laborban tevékenykedett – mindig is korán kelő típus volt -, és éppen az ő remekül elkezdett százfűlé-főzetét vizsgálja. A prof. nem akart hinni a szemének, ugyanis egyenlőre a főzet úgy nézett ki, mintha ő maga csinálta volna, és nem úgy, mint egy kontármunka. A kopogtatás kizökkentette az elmélyült gondolkodásból. Felöltötte legközömbösebb arckifejezését, majd kirobogott, és beengedte Grangert. Reménykedett benne, hogy a lány esetleg elalszik, vagy leküzdhetetlen akadályba ütközik, és sosem ér vissza a munkájához, mert mostanra teljesen biztos volt benne, hogy a griffendéles már korábban is foglalkozott ezzel a bájitallal. Egyet remélt: hogy eszébe sem jutott kipróbálni.
Hermione egy megkönnyebbült mosollyal üdvözölte Pitont.
- Jó reggelt, professzor! – hadarta, majd gyorsan eltűnt a labor ajtaja mögött, mielőtt még a férfinak eszébe jutott volna feltartani őt.
Perselus is eljuthatott egy hasonló gondolathoz, mert dühösen vágta be az ajtót, majd a lány után iramodott.
- Biztos abban, hogy azt pont most kell beletennie? – kérdezte gúnyosan, az ajtófélfának támaszkodva, amint átlátta a pillanatnyi helyzetet.
Hermione ugyan összerezzent a hangja hatására, de nem felelt. Beledobta a három, apró kockákra szeletelt piócát az üstbe, és nyugodtan megkeverte még négyszer jobbra, aztán hétszer balra is.
- Remélem, nem zavartam, professzor – mondta, kihasználva az alkalmat, hogy végre ő bosszanthatja Pitont, és nem fordítva, majd, ahogy érkezett, pontosan olyan gyorsan távozott is, és nem is lassított egészen a bejárati csarnokig. A Bájitalok Mesterét meglepte, felbosszantotta és egyben kíváncsivá is tette a griffendéles viselkedése. Tudta, hogy amíg a lány a százfűlé-főzeten dolgozik, nem ajánlatos kikészítenie, hiszen akkor Dumbledore előtt nem hivatkozhat majd arra, hogy Granger ügyetlen, mert a lány visszavághatna azzal, hogy ő meg kibírhatatlan. Perselus már látta is képzeletben, ahogy az igazgató megvakargatja a szakállát, és így szól: „ – Ejnye, drága fiam, miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni ezzel a tehetséges fiatal hölggyel?” És a professzornak nem állt érdekében, hogy teljesen leégesse magát Granger előtt.
Abban viszont senki sem akadályozhatja meg, hogy az órákon pokollá tegye a lány életét. Ördögi vigyor ült ki az arcára, és ha diákjai látták volna, az biztos, hogy soha többé nem mertek volna még csak a látóterébe se kerülni. De szerencsére nem látta senki, és mire a professzor elindult a Nagyterembe reggelizni, addigra már ugyanolyan mogorva és tartózkodó volt az arckifejezése, mint általában, hiszen agya már az elkövetkező órájának eltervezésén dolgozott.
Hermione diadalittasan pusztította el a reggelijét, aztán olyan érzéssel indult a bűbájtan órára, mint aki a felhők között jár. El sem akarta hinni, hogy megúszta a reggelt egy rakás jól irányzott, csípős megjegyzés nélkül. Ráadásul a főzet is pont olyan, mint ahogyan a könyvekben meg van írva.
Nos, igen. Hermione, miután a bűbájtan óra végetért, azonnal a könyvtárba rohant néhány bájitalokkal foglalkozó szakkönyvért, majd a következő óráján, ami történetesen mágiatörténet volt, buzgón böngészni kezdte a különböző alapanyagok felhasználási módjairól szóló fejezeteket. Tudta, hogy ha eddig könnyű dolga volt is, Piton nem egyszerű eset. Biztosra vette, hogy kérdésekkel fogja bombázni, amint egy kicsivel több időt kénytelen eltölteni a laborjában, és mindezt csak azért, hogy összezavarja. De a griffendéles bátorság és kitartás jegyében Hermione elhatározta, hogy ő sem adja majd könnyen magát.
Az óra már a vége felé járt, mikor a lány becsukta az utolsó könyvet is, majd behunyta a szemét, és felidézte magában az első alkalmat, mikor ezt a főzetet elkészítette. Akkor is kora reggel állt neki, és ebédidőben már rohant is megnézni, hogy minden rendben van-e, de még nem kellett vele semmit csinálnia. Így aztán nyugodtan sétált le a Nagyterembe, és kényelmesen megebédelt. A vacsorát ugyan majd ki kell hagynia, és valószínüleg két-három órát el kell majd töltenie a pincében, de nem bánta. Egyfajta jutalomként értékelte, hogy Dumbledore gondolt rá, még ha az igazgató valószínüleg nem is úgy képzelte a „különórákat”, mint ahogy előre láthatólag lezajlanak majd. De a griffendéles, ha másért nem, hát már azért boldog volt, mert így legálisan főzőcskézhetett, és talán néhány dolgot még el is leshet Pitontól. Az utóbbi időben Frics, ki tudja milyen megfontolásból, de egyre több időt töltött Hisztis Myrtle mosdójának emeletén, és Hermione már két alkalommal is csak igen nehezen tudta kimagyarázni, mit is keres arrafelé.
A délutáni órák úgy repültek el, mintha az idő háromszoros gyorsasággal telne, legalábbis Hermione számára. Meg sem hallotta, mikor a számmisztika órájára menet Draco Malfoy gúnyosan utánaszólt, sőt azt sem, mikor Vector professzor feltett egy érdekes kérdést az óra vége felé. Mivel többen jelentkeztek, így a tanerő észre sem vette Hermione szokásos jelentkezésének hiányát, társai azonban felfigyeltek rá, hogy egész nap szokatlanul szótlan volt, és még a jelentkezést is elmulasztotta. Azt gondolták, talán beteg lehet, és az óra után többen is megállították, hogy megkérdezzék, mi baja, de ő csak annyit felelt, hogy sietnie kell, mert Piton várja.
Senki sem értette, miért kaphatott a tudálékos, de mindig kedves és szabályszerető Hermione Granger büntetőmunkát. Bár Pitonnál sosem lehetett tudni, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy mennyire utálja az összes griffendélest, hollóhátast és hugrabugost egyaránt…
Mikor odaért a festményhez, Hermione rögtön elmondta a képnek, hogy a prof. már várja őt, és fontos lenne a főzethez időben odaérnie, mire azonnal megjelent az ajtó. Hermione most is, mint reggel, hangosan és gyorsan kopogtatott, és nem is kellett sokat várnia. Éppenhogy megkeverte azonban a főzetét néhányszor jobbra, mikor Piton beszélni kezdett.
- Jobb lesz, ha megmondom magának a jelszót, abban az estben, ha tényleg csak a főzetének szükséges esetekre korlátozza a bejárást – mondta a férfi, miközben a szomszédos üstbe szórt bele egy nagy adag szárított virágszirmot. – Ha folyton ajtót kellene nyitnom, akkor sosem készülnék el ezekkel a főzetekkel – ingatta a fejét, majd még hozzátette: - A jelszó Aquila.
Hermionét megnémította a meglepettség, később pedig már nem látta értelmét bármit is mondani. Így aztán csöndben dolgoztak tovább mind a ketten, és a néhány perces nyugodt szakaszokban, mikor a főzetet épp nem kellett kevergetnie, a griffendélesnek alkalma nyílt rá, hogy Pitont figyelje, amint a Veritaserumot készíti. A lány azonnal felismerte a bájitalt, és nem is érdekelte túlzottan, hiszen kívülről tudta a receptet és az elkészítés módját, azonban érdemesnek találta figyelni a prof. mozdulatait, ahogyan a hozzávalókat felaprította, ahogyan a varázspálcájával beleröptette az egyik hozzávalót a főzetbe, mert nem szabadott kifröccsennie, nehogy felrobbanjon.
A griffendéles roppantul élvezte az estét, főleg azért, mert Piton megmagyarázhatatlanul nyugodt, és ha úgy vesszük kedves volt vele. Békén hagyta, egyetlen árva megjegyzést sem tett a munkájára, vagy magára Hermionéra, és amikor a lány bejelentette, hogy másnap reggelig már ellesz a főzete egyedül is, szinte kedves hangon kívánt jó éjszakát.
Hermione azzal a boldog tudattal sétált fel a Griffendél-toronyba, hogy a professzor végre ráeszmélt tanítási módszerének hibájára, és remélte, hogy ez a nyugalom ezentúl nem csak a különmunkával eltöltött időre lesz jellemző, hanem a rendes tanítási órákra is. Ám túl korán kezdett örülni, és fogalma sem volt, hogy ez a viselkedés csupán egy jól eltervezett színdarab kelléke volt…
A griffendéles nyugodtan mászott be a portrélyukon, és egyáltalán nem számított arra, ami a klubhelyiségben fogadta. Az alsóbbévesek legtöbbje már aludni volt, hiszen néhány perc híján már tíz óra volt, a hatod- és hetedévesek azonban kisebb csoportokba verődve tanakodtak. Hermionét megtorpanásra késztette a látvány, és meg sem fordult a fejében, hogy jobban tette volna, ha körbe sem néz, csak felrohan a hálószobájba.
Lavender és Ginny azonnal észrevették, és odaugrottak hozzá:
- Na, mesélj, mi volt? – nógatta a legifjabb Weasley.
- Nem készített ki túlságosan? Parvatinak van még nyugtatófőzete, amit Pomfrey adott – ajánlotta szobatársnője.
- Nem, köszönöm, egyáltalán nem vagyok kikészülve – hárította el Hermione, és még el is mosolyodott, hogy hitelt adjon a szavainak. – Egészen kellemes estém volt.
- Hát nem Pitonnál voltál büntetőmunkán? – kerekedett el Ginny szeme, és így kezdett hasonlítani Luna Lovegoodhoz.
- De, vagyis nem, vagyis… szóval ott voltam, de szó sincs semmiféle büntetőmunkáról – magyarázkodott gyorsan. – Dumbledore megkérte a professzort, hogy adjon nekem néhány különórát, és ő beleegyezett. A százfűlé-főzetet kell megfőznöm. Elég könnyű feladat, de Piton azt mondta, ha boldogulok vele, akkor nehezebb dolgokban is segíthetek neki.
- Hogy tudsz ettől ilyen vidám lenni, Hermione?! – fintorgott Parvati, aki időközben csatlakozott a kis társasághoz, hiszen nem bírta sokáig Lavender nélkül; szinte össze voltak nőve.
- Gondoljatok bele! Mennyi mindent elleshetek tőle! Ért hozzá, és nem is kicsit!
- Én a helyedben rövid úton elmenekülnék előle, Hermione. Keresnék valami mondvacsinált okot, amivel kibújhatnék ez alól – suttogta Ginny, miután Lavender és Parvati fintorogva faképnél hagyta őket. – Ki tudja, mire képes a vén denevér – azzal megfordult, és felment aludni, ugyanis már csak barátnőjét várta, hogy kifaggathassa, azonban már így is eleget hallott Hermionétól.
~ Megbolondult ~ gondolta, miközben belépett saját hálótermébe.
Hermione egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon honnan tudhatták, hogy ő Pitonnál volt, aztán eszébe jutott, hogy a számmisztika óra után többen is faggatták, és talán akkor mondhatott valamit. Végigvette, milyen órái is lesznek másnap, aztán felszaladt a könyveiért, hogy végül a klubhelyiség kandallója előtti fotelok egyikébe telepedve tanuljon egy keveset, vagyis inkább, hogy ismételjen. Végül ültében nyomta el az álom, és reggel a gyakran korán ébredő Ginny keltette fel, aki kivételesen majdhogynem késve ébredt.
Alig maradt ideje elkészülni, és reggelizni már nem is ment, csak lerohant a rúnatan tanteremhez, egész órán tűkön ült, és utána rögtön a pince felé vette az irányt. Úgy gondolta Hagrid biztosan nem haragszik majd meg, ha késik néhány pecet az óra elejéről, és azt mondja majd, hogy valami fontosat kellett megkeresni a könyvtárban, például a sárkányokkal kapcsolatban. Igen, azt biztos elnézné a félóriás. Először meggyőzte a festményt, hogy semmi rosszban nem sántikál, majd odamotyogta a megjelenő ajtónak a jelszót, és miután meggyőződött róla, hogy a folyosó teljes mértékben üres, belépett a Bájitalok Mesterének lakosztályába.
A főzet teljesen rendben volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hermione óvatosan beledobott két újabb hozzávalót, majd megkavarta párszor balra, csak úgy érzéssel, és már épp távozni készült, csak egy utolsó pillantást vetett az üstre, melyben dolgozott, és ez épp elég volt ahhoz, hogy kivágódjon az ajtó, és Piton – mivel nem számított a lány jelenlétére -, egyenesen nekirohanjon a griffendélesnek.
A százfűlé-főzet szomszédságában álló üst megingott, miközben Hermione lehuppant a földre az ütközés erejétől, majd az egész tartalma egyenesen a lányra borult. Piton jópár nyomdafestéket nem tűrő kifejezést szélnek eresztett, a griffendéles pedig feljajdult, miközben prüszkölt a szájába került - meglepő módon nem forró, hanem csupán kellemesen meleg – bájitaltól.
- Ez egy kicsit meleg volt – morgott Hermione, tüntetőleg továbbra is a földön ülve.
- Granger, tudod te, mi volt abban az üstben?! – csattant fel a professzor, és dühtől villámló szemei semmi jót nem ígértek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
