A nap halványan derengett át a roxforti birtokot beterítő ködön, miközben már félig eltűnt a horizont mögött. Hermione Granger fázósan húzta összébb magán a kabátját, miközben lassan, álmodozva lépkedett a zörgő avaron. A kastély bús némaságba burkolózott így október vége felé, hiszen eddigre minden diáknak volt már elég tanulni valója, és kedd este lévén inkább volt tömeg a könyvtárban, s lengte be a klubhelyiségeket a lapozgatás zaja, minthogy a birtok megtelt volna az odakinn tartózkodók vidám zsivajával. Hermione idén kezdte a hetedik, s egyben utolsó évét a Roxfortban. Ez azt jelentette, hogy év végén sort kerítenek majd a R.A.V.A.SZ vizsgákra, de a griffendéles boszorka ezeket akár már évekkel korábban képes lett volna teljesíteni. Ám mostanra tisztába került ezzel, s miután rendre rövid idő alatt elkészült a házi feladataival, szinte menekült a többi hetedéves elől, akik a segítségét kérték, és kérdéseikkel bombázták. Hermione úgy érezte, mint prefektus, már eleget beszélt nekik a tanulás fontosságáról az elmúlt hat évben, és nem szándékozik kimenteni őket szorult helyzetükből csak azért, mert akkortájt éppen más szórakozás kötötte le őket. Az ifjú boszorkány, mióta barátai nélkül tengődött a mágusiskolában, elkezdett menekülni a világ és önmaga elől. Nem vágyott a régi barátságokra, inkább hisztis Myrtle mosdójában vagy a változatosság kedvéért néha a Szükség szobájában kísérletezett tiltott, ősi bájitalokkal, esetleg saját újításaival.

Miután Harry és Ron nem jelentek meg a pályaudvaron, s később sem érkeztek meg a Roxfortba repülő autóval, sárkányháton, vagy épp seprűnyélen, Hermione aggódni kezdett, és első útja Dumbledore-hoz vezetet a vacsora után, aki azonban meg sem lepődött a szavai hallatán. Ellenben megkérte a lányt, hogy ha bármit hall barátai felől, vagy ha ők akár csak életjelet adnak magukról, azonnal értesítse őt. Hermione jó diák lévén meg is ígérte azonnal, mire az idős varázsló témaváltásképp citromporral kínálta. A lány inkább elköszönt, és visszasietett a Griffendél-toronyba, hogy kialudhassa magát a másnapi órákig. Teltek-múltak a napok, de Harry és Ron csak nem üzent a lánynak, s Hermione lassan abban is kételkedni kezdett, hogy élnek-e még egyáltalán. De a végén mindig megvigasztalta magát valami átlátszó érvvel. Egyre többször kísértették rémálmok, melyből verejtékezve, néha sikoltva ébredt, időnként még Parvatit vagy Lavendert is sikerült éjnek-évadján ezzel felkeltenie. Egyszerűen nem találta többé a helyét a Roxfortban, sőt a világban sem.

Aznap, mikor ő a Roxfort Expresszen ülve merengett az élet szépségeiről és a felnőtt élet rejtelmeiről, ami rá vár, nos azon a napon Lucius Malfoy és Bellatrix Lestrange meggyilkolták a szüleit. Ám Hermione egyetlen könnyet sem ejtett a hír hallatán. Két héttel az eset után kapott egy gyászjelentést a Minisztériumtól, de a levél elolvasása csak mérhetetlen bosszúvágyat gyújtott a szívében, és egyelőre fel sem fogta, mit jelent az, hogy elveszítette a szüleit, akikre egész eddigi életében támaszkodhatott. Persze mivel szeptember 19-én betöltötte a 17-et, és így nagykorúvá vált, nem jelentett különösebb problémát az iskolai életében, hogy magára maradt. Csupáncsak annyi változott körülötte, hogy Minerva McGalagony gyakrabban érdeklődött a hogyléte felől, s esténként néha meghívta egy csésze teára – amiben nyilván nyugtató is lehetett, mert Hermione ezen alkalmak után sosem álmodott rosszat.

A Reggeli Prófétában nyár eleje óta – mikoris Voldemort megjelent a minisztériumban, és lerombolta a fél épületet -, külön oldalt nyitottak a halálesetek és eltűnések közlésére. Hermione a tanévkezdéskor le is mondta az előfizetését. Úgy érezte, nem akar egy újságból értesülni bárkinek a haláláról, sőt, egyáltalán nem akart tudni semmit. Elfogta az érzés, hogy már túl sok az áldozat, túl nagyok a veszteségek, és egyre kilátástalanabb a küzdelmük a Sötét Nagyúr ellen, főleg most, hogy Harry Potter, a Kis Túlélő eltűnt, és senki sem tudja, hol van. Rita Vitrol persze erről is élvezettel cikkezett. Természetesen, Hermione szinte biztos volt benne, hogy neki sem lehet halványlila gőze sem Harryről, de az a kiállhatatlan perszóna mégis úgy tett, mintha bizalmas forrásból értesülne Potter „akcióiról”, s hála ezeknek a cikkeknek, Harry és Ron valójában mindig tudták, hova ne menjenek, hol várnak rájuk a halálfalók.

Hermione egy pillanattal később dühösen belerúgott egy tehetetlen kis kavicsba, ami aztán métereket repült, hogy végül csobbanva merüljön alá a tóba, ahol nem várta más az óriáspolipon kívül, akit csak Hisztis Myrtle látogatott meg nagyritkán, mikor kirándulni támadt kedve a lefolyókban. Egy erősebb széllökés söpört végig a birtokon, és Hermione megborzongott, ahogy összeborzolta az amúgy is igen kócos haját. A válla fölött hátrapillantott a kastélyra, de akármilyen hideg kezdett is lenni, ő inkább vállalta, hogy később megiszik egy kalapkúra-italt, minthogy most visszamenjen az ódon épületbe. Leült egy évtizedes fa tövébe, és a törzsének vetette a hátát, aztán eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen boszorkány, és semmi akadálya annak, hogy egy kis tüzet varázsoljon melegedés céljából. Néhány másodperccel később már pont olyan vidám tűz lobogott pár centivel a griffendéles előtt, mint amilyen a kandallókban szokott a hideg, téli estéken. A lány belebámult a lángokba, és teljesen kikapcsolt. Észre sem vette, hogy egy lobogó taláros alak közeledik felé…

~ Hogy a fene vinné el! ~ morgott magában a Bájitalok Mestere, és gondolatban végigvette, hogyan is tehetné el láb alól a Roxfort igazgatóját, aki igazából az egyetlen barátja is volt.

Csakhogy megvolt az az idegesítő szokása, hogy remek elfoglaltságokat eszelt ki Perselus számára, és mióta a bájitaltanár elvesztette a helyét a halálfalók között, folyton a társasági életre buzdította. Kénytelen-kelletlen el kellett mennie a Rend minden egyes gyűlésére, sőt, minden alkalommal ott is kellett vacsoráznia, vagy épp ebédelnie a főhadiszálláson, amit azért annyira nem is bánt, tekintve, hogy Molly Weasley remekül főzött.

Néhány perccel azelőtt, hogy kilépett a kastély udvarára, még az igazgató irodájában dühöngött. Dumbledore megint előhozakodott a legújabb „remek” ötletével, és a Bájitalok Mestere nem tudott felhozni több észérvet a javaslat ellen. Ráadásul megint ott volt McGalagony is, hogy pártfogolja az igazgató elképzelését, és ez csak fokozta Perselus indulatát. Nem akarta elhinni, hogy a két legtiszteletreméltóbb roxforti tanár ilyen bődületes marhaságra akarja rávenni. Még hogy ő és Granger egyazon bájitallaborban! Ez kész öngyilkosság.

Perselus elképzelte, ahogyan valami bonyolult főzetet készítenek, és közben a griffendéles megállás nélkül bombázza őt a kérdéseivel. A végeredmény nem is lehetne más, mint egy katasztrófa, vagy ami még rosszabb: egy olyan végeredmény, ami leginkább Neville Longbottom munkájához lenne hasonlatos. És Ő, Perselus Piton, a Bájitalok elismert Mestere, köszöni szépen, de ebből nem kér.

Ám minthogy az igazgató más választást nem hagyott neki, most be kell bizonyítania, hogy nem képeses együtt dolgozni azzal a griffendéles fruskával. Úgy gondolta, választ egy igen nehéz főzetet, és a végeredmény tükrében meggyőzi Albust a teóriája helytelenségéről.

~ Igen ~ bólintott magában, ahogy átvágott a parkon. ~ A százfűlé-főzet megfelelő lesz.

Odalépett a fa tövében álmodozó lányhoz, és hangosan megköszörülte a torkát. Hermione azon nyomban ijedten özzerezzent, majd felpattant, és pálcáját a tanárra szegezve meredt rá villámló szemekkel.

- Merlin szakállára! Megijesztett, professzor! – fakadt ki a lány, de látszott, hogy a kezdeti rémület átadja benne a helyét a kíváncsiságnak, és értetlenségnek.

- Elnézést, Miss Granger, de nem várhattam addig, amíg meg nem unja az álmodozást, és szíveskedik befáradni a kastélyba – gúnyolódott Piton. – Az ügy nem tűr halasztást.

- Milyen „ügy”? – ráncolta össze a szemöldökét Hermione.

- Az igazgató úr úgy döntött, hasznos lenne a maga számára, ha venne tőlem néhány leckét bájitalfőzésből – húzta el a száját a professzor úgy, hogy a griffendélesnek kétsége sem maradt afelől, mennyi reményt fűz az egészhez Piton. – Mivel úgy látom, hogy ráér, akár már most nekiláthatnánk – javasolta a tanár faarccal, és remélte, hogy a lánynak nem lesz kifogása.

~ Minél hamarabb túl esünk ezen, annál jobb ~ gondolta.

Hermione is hasonlóan vélekedhetett, mivel rábólintott a dologra, eloltotta a varázstüzet, ami eddig a fa tövében lobogott, aztán követte Pitont, aki gyors léptekkel indult meg a kastély felé. Szótlanul haladtak egészen a pincéig, ahol az egyik festmény előtt Piton megtorpant, és elmormogott valamit, ami Hermione szerint egy jelszó lehetett. A festmény mintha köddé vált volna, a helyében pedig megjelent egy díszes faajtó. A professzor kinyitotta, és betessékelte Hermionét a helyiségbe, ami valamiféle nappali lehetett. A griffendéles csak ámult a berendezés láttán, ahogy a falon sorra kigyúltak a fáklyák.

- Erre – mondta Piton, és odalépett az egyik ajtóhoz, majd eltűnt mögötte.

Hermione látta, hogy még másik három ajtó is nyílik a nappaliból, és kíváncsi lett volna rá, hova is vezetnek, de inkább követte Pitont.

A férfi jobbnak látta, ha inkább a magánlaborját teszik tönkre, mintha az osztálytermet rombolnák le. Kisebb helység lévén ezt könnyebben helyrehozhatja majd, és tudta, hogy Hermione nem fogja szétkürtölni az egész iskolában, hogy van ám egy kis labor Piton lakosztályában, ahol Voldemortnak és Dumbledore-nak főzi meg a kívánt bájitalokat. Tudta, hogy ennyire azért a lány sem bolond, annak ellenére, hogy a Süveg a Griffendélbe küldte.

Perselus mogorván kipakolt a munkaasztalra egy rakás hozzávalót, aztán odaszólat a bámészkodó lánynak:

- Na, mire vár, Granger? Itt vannak a hozzávalók, magának már csak el kell készítenie a bájitalt – mondta hidegen. – Remélem boldogul vele egyedül, és akkor megfontolom, hogy esetleg segíthet nekem bonyolultabb főzetek elkészítésében – tette hozzá, bár valójában ennek pont az ellenkezőjét gondolta.

Hermione végignézett a hozzávalókon, és kis híján eltátotta a száját. Teljesen biztos volt benne, hogy Piton arra vár, hogy a százfűléfőzetet készítse el, de azzal is tisztában volt, hogy ez sem nem a tananyag része, sem nem egy gyors bájital. Úgy két-három hétre lehet szükség az elkészítéséhez, ami ráadásul még egy csomó figyelmet is igényel, a legkülönbözőbb időpontokban.

- Az órákról ugyan nem adhatok felmentést magának, bár tudom, hogy teljesen felesleges bejárnia rájuk – szólalt meg Perselus, látva, hogy a lány teljesen ledöbbent. – Azon kívül viszont akkor jön ide ezentúl, amikor csak akar – azzal megfordult, és nekilátott egy másik, feltehetőleg jóval bonyolultabb főzet elkészítéséhez.

A griffendéles hezitált még néhány pillanatig, de amint a professzor elfordult, és egy másik üst mellett kezdett dolgozni, feltűrte talárja ujjait, és nekilátott a szeletelésnek. A legtöbb hozzávalót nyugodtan felapríthatta előre, mert ez nem befolyásolta a főzet sikerességét, azokat szépen elrendezte, majd begyújtott az üst alatt, és beleszórt-beleöntött mindent, amit kellett. A Bájitalok Mestere fél szemmel folyamatosan figyelte őt, bár ez a lánynak fel sem tűnt, és el is csodálkozott rajta, hogy a griffendéles milyen gyakorlottan áll neki a főzetnek, és ez rögtön gyanút is ébresztett benne. Mire Hermione elkészült az első fázissal, már kilenc óra is elmúlt, ami azt jelentette, hogy nemsokára a prefektusok számára is elérkezik a takarodó, és Perselus nem volt annyira kőből, hogy összehozzon a lánynak egy találkát Friccsel. Így aztán érzelemmentes hangon jóéjszakát kívánt a lánynak, és kitessékelte a lakosztályából.

- Várom, amint a bájitalának szüksége van Önre, Miss Granger! – mondta még, aztán becsukta a griffendéles mögött az ajtót.

Hermione még mindig csodálkozva ballagott fel a klubhelyiségbe, és remélte, hogy ilyenkor már senki sem akarja faggatni. Ahogy felért, rekordsebességgel vágott át a klubhelyiségen, felsprintelt a hálószobájukba, gyorsan átöltözött, és bebújt az ágyába. Tudta, hogy a főzetnek már rögtön holnap kora reggel „szüksége” lesz rá. Jól emlékezett még rá, mennyiszer rohangált Hisztis Myrtle vécéjébe másodikos korukban. Erre az emlékre aztán elszorult a szíve, és a barátaiért való aggódás közben hamar elnyomta az álom, hogy aztán megint szörnyűségekről álmodjon.