Pokoli szerelem

Kagura a fehér tollán repült Naraku kastélya felé. Még nem
tudta, hogyan mondja el neki Hakudoushi halálát, bár biztos
volt benne, hogy a démon már tudja. Kicsit félt, amikor
belépett a kastély kapujában. Igyekezett lassan sétálni a
barlangszerű, sötét folyosókon, de előbb-utóbb elért Naraku
szobájáig.

  A démon az ablak előtt ült. A haja most össze volt fogva,
így a hullámos fekete tincsek most a megszokottnál is
dúsabbnak hatottak. Fehér-sötétkék kimonó volt rajta.

  Kagura végül sóhajtott egyet, odasétált, és leült Naraku
mellé. Majd rövid hallgatás után megszólalt:

-Hakudoushi-sama-t megölte Inuyasha.

-Tudom, hiszen a szívemből készült-mondta a démon olyan
fagyos hangon, hogy a nő beleborzongott

-Akkor nekd most nincs szíved?-kérdezte félénken a
szélboszorkány, előre félve a választól

Naraku ráemelte izzó, vörös tekintetét, majd finom
mozdulattal megragadta a nő kezét, és lassan becsúsztatta a
kimonója alá, a szíve fölé.

-Érzel valamit?-kérdezte csendesen. Kagura megrázta a fejét,
és elpirult egy kicsit.

Ekkor belépett a terembe Kanna.

-Naraku-sama…-kezdte, de amint meglátta nővérét és
teremtőjét, elkerekedett a szeme-Bocsánat, nem hittem, hogy
meg zavarok valami fontosat-mentegetőzött- Élvezzétek egymás
társaságát, majd később visszajövök, ha végeztetek!

Azzal sarkonfordult, és eltűnt, mint a füst.

Kagura arca azomban ekkor már lángvörös volt, és Naraku sem
maradt éppenséggel sápadt. Gyorsan elengedte a nő kezét. A
széllovas elmosolyodott, és direkt lassan húzta ki a kezét a
kimonó alól, végigsimítva a démon izmos mellkasát. Az egy
halk nyögéssel jutalmazta a dolgot.

  Kagura eltávolodott a démontól, és alaposabban szemügyre
vette.

Naraku fekete haja erős kontraszot alkotott szinte már
betegesen fehér bőrével, amit mégjobban kiemelt a fehér
ruha.  Egyébként szépmetszésű, finom arca volt.
Kifejezéstelen, vörös szemei a boszorkányt méregeték. Kagura
magában megállapította, hogy nagyon jól áll neki ez a kis
piros szín az arcán, amikor Naraku vékony, rózsaszín ajkai
vadító mosolyra húzódtak. Kinyújtotta a jobb kezét. Kagura
pedig felkészült a fájdalomra.

A sejtése beigazolódott. A démon kezében megjelent a szíve,
és könyörtelenül összeszorította, de most erősebben és
hosszabb ideig, mint eddig bármikor. A fájdalomtól könnyek
szöktek Kagura szemébe.

  Amikor a démon befejezte a kínzást a szív eltűnt a
tenyeréről. Megvetően nézte a szélboszorkány fájdalmas
arcát. Majd ez a megvetés döbbenetbe váltott át, amikor a nő
odakúszott hozzá, erőtlenül megragata a kimonója nyakrészét,
és közel húzta magához.

-Miért…-suttogta csendesen-Miért teszed ezt velem Naraku?

A démon csak nézett maga elé.

-Tudod…tudod mennyire..mennyire fáj ez? Bor-zalmas…Pont
olyan, mint te…Pokoli… Kínzó… Őrjítő… Gyilkos…Szörnyű, ahogy
úgy érzem, hogy a szívem összeszorul, összefacsarodik, és
szétrobban… De… ha te teszed ezt velem, talán kibírom…

Kagura kinyitotta a szemét. Az arcán csorogtak a könnyek.
Közelebb húzta magához a még mindig meghökkent férfit.

-Te fogsz egyszer megőrjíteni…-suttogta

„Ne ilyen közel…”-gondolta rémülten Naraku-„Ha még közelebb
jössz, akkor többé nem tudok parancsolni a testemnek…”

De a nő túllépte a határt. Mostmár közvetlenül a démon
fülébe suttogott.

-Te leszel egyszer a végzetem meglásd… Nem az a kutyafülü
korcs, nem is az a nyomorult bátyja, vagy akármelyik jó
harcos… Te…

Narakuban óriási harc dúlt, érzelmes és kegyetlen fele
között. A széllovas közelsége teljesen elvette az eszét.

Végül az előbbi mellett döntött. Átkarolta a nő derekát, és
szorosan magához ölelte. Most Kagurán volt a meglepődés sora.

-„Álmodom, vagy tényleg magához ölelt? De nem tudom
eldönteni, hogy ez most rémálom, vagy édes álom… Milyen jó
illata van! Érzem a lélegzetét a hajmon… Egyre szorosabban
ölel…”

Végül a démon kicsit eltölta magától a nőt, és a szemébe nézett.

-Megnyugodtál már?-kérdezte olyan hangon, amilyenen Kagura
még sosem hallotta beszélni

-„Kezdek megőrülni… Micsoda kényszerképzet! Naraku… Nagyon
magányos lehetek, ha ilyeneket álmodom… Ezentúl úgy fognak
hívni, hogy Kerge Kagura…”

A férfi nagyon lassan közelíteni kezdett az arca felé.
Közben ő is ordított magával:

-„Térj már észhez! Nem szerethetsz bele egy részedbe!”

De Naraku már nem tudott megállni. Ajkai lassan a nőéhez
értek, és gyengéden megcsókolta. Kagurát megőrítette a
tudat, hogy akinek a puha, forró ajkai az ő száját
csókolják, az nem más, mint Naraku. Végül a test győzött az
értelem felett, és a nő átkarolta a démon nyakát, és
beletúrt a hajába. A hullámos, éjfekete tincsek
selyemszálként siklottak az ujjai között.

Husszú percek után végül szétváltak.

-Na-naraku…-hebegte a szélboszorkány, és ujjai
végigsimították a férfi selymes arcbőrét. Majd elnevette
magát-Összerúzsoztalak!

-Nem számít-suttogta a démon, de azért letörölte a
karmazsinvörös festéket a szája körül-Most csak mi ketten
számítunk… Te és én… Kagura, én szere…

De a széllovas a démon ajkára tette a muatóujját.

-Shhh… Ne mondd ki, szavak nélkül is értem…Én is szeretlek…

Az ajkuk mégegyszer összeforrt. Naraku nagyon erősen ölelte
magához a nőt. Egyszer csak Kagura valami nedvességet érzett
a fejét. Megdöbbenve emelte meg a fejét, és még inkább
meglepődött azon, amit látott.

Naraku MÉLYBARNA szemeiből csorogtak a könnyek…

-Naraku… Édesem mi a baj?-kérdezte kedvesen

-Kagura, én… Sajnálom!!!  Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam
neked! Soha, de soha többé nem teszek ilyet!

A szélboszorkány elmosolyodott, és egyenként csókolta le a
sós könnycseppeket  a sápadt arcról, majd hozzábújt kedveséhez.

-Semmi baj…-suttogta nyugtatóan

-Nem akarlak elveszíteni…

-Nem fogsz… Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra… De én
sem akarlak téged elveszíteni… Naraku, ha egyszer meghalsz,
én is megölöm magam…

Megint szenvedélyes csókolózásba kezdtek. A démon lassan
lefejtette Kaguráról a kimonót, és csókkal borította minden
egyes porcikáját. De rajta sem maradt sokáig ruha. Naraku
becsocsáltást kért a nő testébe, és bebocsáltást kapott.
Mindkettejük teste felvette az ösi, lüktető ritmust, ami
egyre csak gyorsult, amíg el nem érték a csúcsot. Azután
kifulladva feküdtek egymás mellett, Naraku kimonója alatt
egymáshoz bújva.

-Ez… csodálatos volt…-suttogta Kagura, miközben játszadozni
kezdett a férfi hajával, aki mosolyogva figyelte.

-Szerintem is… Ez volt életem legszebb éjszakája…

De ekkor a széllovas fejében szöget ütött valami…

-Naraku?

-Mond édesem…

-Mi van azzal a Kikyou nevű miko papnővel?

-Szörnyülködik, hogy hagytad, hogy ez a mocsok alak
beszennyezze a tested…-sziszegte egy harmadik, női hang az
ajtó felől.

Naraku úgylátszik nem volt szégyenlős, mert a maga meztelen
valójában állt a papnő elé.

-Mit akarsz Kikyou?

-Megölni téged!-azzal egy pillanat alatt előrántotta az
íját, és már célzott is. De Kagura sem volt rest. Felkapta a
legyezőjét. Repült a nyíl, a széllovas pedig lendítette a
legyezőt. A nyíl egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot
vett, és a papnő tetébe fúródott. Kikyou fesikoltott,
ahogyan a holt lekek elhagyták a testét. Egy másodperc múlva
már csak egy kupac föld és néhány csont maradt a helyén.
Kagura egy hanyag legyintéssel kisöpörte a szobából a
maradványokat, és összezárta a legyezőt.

-Köszönöm-hálálkodott Naraku, és egy csókkal köszönte meg
kedvesének az életmentést…


*


Egy hónap telt el azóta. Naraku töretlenül szőtte az újabb
és újabb terveket Inuyasha megölésére, és ezekben
legtöbbször Kagura is segédkezett.

De az éjszakákat minden nap együtt töltötték. A kis Kanna
pironkodva fogadta a szobából olyankor kiérkező hangokat, de
különben áldását adta rájuk.



Egy napon Naraku elérkezettnek látta az időt a végső
összecsapásra. Kagura és Kanna is vele tartott. Egy hatalmas
forgószél közepedte jelentek meg a kis csapat előtt.
Hamarosan a démonsereg és a darazsak is megérkeztek.

-Kukuku… Inuyasha, most véged!-nevetett gúnyosan Naraku, és
intett a démonoknak, akik erre rátámadtak Inuékra. A
félszellem a Tetsusaiga-val írtotta a sereget, Sango
csontbumeránggal, Kagome a nyilaival, Miroku a szent
cédulákkal, Shippo pedig rókatűzel.

Eközben Kagura, Kanna és Naraku is támadásba lendültek. De
nem bírtak egymással…

Végül Inuyasha felkiáltott:

-Most van ebből a cicázásból elegem, Naraku!

Egy csapással előhozta a Bakuryuuha-t. A támadás
telibetalálta Narakut, aki elterült a földön.

-Narakúúúú!!!-kiabálta Kagura, és odarohant a férfihez. Az
még életben volt, de látszott, hogy már csak percei vannak
hátra. Kagura az ölébe vette a fejét-Naraku! Istenem! Mi
lesz velem nélküled mondd?

-Ka-kagu-ra-nyögte nagy nehez a démon-Emlékszel? Azt
mon-mondtad, hogy u-utánam halsz, ha me-megölnek…

-Emlékszem…-mosolygott keserűne, könnyes szemmel a nő-Még
mindig az életem legszebb éjszakája…És tartom az ígéretem….
Kagome!

-Mit akarsz Kagura?-kérdezte gyanakodva a lány

-Kagome, kérlek, lőj egy nyílvesszőt a hátmaba!

-Ez valami csel?

-Annak tűnik? Szerinted lenne kedvem veled szórakozni,
amikor NARAKU A HALÁLÁN VAN??? Csináld már az isten szerelmére!

Kagome szemei megteltek könnyekkel, és bólintott. Felhúzta
az íjat. Egy pillanat múlva Kagura hátában már ott volt a
nyílvessző. A nő egy pillanatra felsikoltott, majd rádőlt
szerelme mellkasára.

-Látod? Követlek még a halálba is…-suttogta, és megcsókolta
Narakut. A férfi vérének kesernyés ízét érezte a szájában

-Kagura…-Naraku megfogta a kezét, és ugyanúgy a kimonója alá
csúsztatta, mint egy hónappal ezelőtt-Érzel valamit?

A nő meglepetten felkiáltott.

-Naraku, neked újra van szíved?!

-Visszanövesztetted-mosolygott Naraku-Ég veletek, Kanna,
Kagura, és ég veled is!

Itt Kagura hasára tette a kezét.

-Te honnan tudod hogy…?

-Féldémon vagyok, megérzem az ilyesmit!-biccentett a férfi,
és még utójára megcsókolta a széllovast, aztán örökre
lehunyta a szemét.

Kagura egy pillanatra lecsukta a szemét, majd újra
kinyitotta. Meglepő dolog történt…

A nő szemének írisze mogyoróbarnává színeződött, és a
közepén feltűn a pupillája. A szeme úgy csillogott, mint még
soha. Utójára símogatta meg halott kedvese arcát, majd örök
álomra hajtotta a fejét anak mellkasán.



A többien döbbenten nézték  Naraku és Kagura haláltusáját.

Hirtelen fény csapott ki a halott pár testéből, aranyba vona
mindkettőjüket. Majd a testük fénygömbökké vált, majd a
gömbök szanaszét szálltak a világban. Egy-egy belerepült
Sangoba és Mirokuba, és egy-egy Kagoméba és Inuyashába.

-Mi a fészkes fene volt ez?!-kiabálta Inuyasha, és
végignézett a többieken, hátha azok választ tudnak adni a
kérdésére. Kagome és Sango arcén csorogtak a könnyek, és
Miroku is igen szomorú arcot vágott. Végül a válaszaó nem
más volt, mint Kanna.

-Ezek a gömbök Naraku és Kagura szerelme.Mindenki, aki
beteljesületlenül szerlmes, kapott egy kis rész ebből a
mérhetetlenül nagy és tiszta érzésből.

-Feh, méghogy Naraku szerelmes? És hogyan is lennének neki
tiszta érzései?

-Inuyasha, nézd!-muatot Kagome arra a helyre, ahol pár
perccel ezelőtt még a pár feküdt. Ott hever az ékkőszilánk.
És mindenki meglepetésére tiszta fény áradt belőle…

-Ugyem megmondtam!-mosolyodott el Kanna-Naraku Kagura iránti
érzései megtisztították a nála lévő ékkövet.

-Veled most mi lesz?-kérdezte Kagome, letérdelve a kislány elé

-Megtisztulok, és normális életet kezdek.-felelte a lány, és
valóban azt tette. Becsukta a szemét. Különös, túlvilági
fény lengte körül, és felemelkedett. A haja színe lassan
sötétedni kezdett, míg végül a feketénél állt meg. Amikor
leért a földre, kinyitotta a szemét, ami kislányosan
boldogan csillogott.

-Használjátok jóra a nővérem és a teremtőm szerelmét!-azzal
elment

Sangoból és kagoméből pedig egyszerre tört ki a zokogás.

-Istenem, ez olyan gyönyörű volt!-nyögte Sango

-Sosem láttam még ennél romantikusabbat…-helyeselt Kagome

Miroku szó nélkül odalépett Sangohoz, és szorosan a karjaiba
zárta. Szegény Kagome pedig igyekezett elapasztani a
könnyeit, miközben átadta Inuyashának az ékkőszilánkot, aki
eddig mélységesen megvető arccal nézte a jeleneteket.

-Tessék… a te dolgod, hogy mit csinálsz vele…Csak egyet
kérek, még vigyél vissza az időmbe!

Inuyasha elvette az ékkövet, és elgondolkozva nézte egy
darabig. Majd Kagoméra pillantott, és elfogta valami különös
érzés. Az ékkő nélkül soha többé nem fogja látni a lányt…

Egy hirtelen ötlettől vezérelve átölelte.

-Kagome… Döntöttem.

-És mi a döntésed?

-Az ékkőből mindenknek adok egy darabot, így tudunk
közlekedni a te időd és a mi időnk között! A maradék követ
pedig megőrizzük, jó helyen lesz ez itt.

Azzal már csinálta is amit mondott. Letört öt szilánkot az
ékkőből, majd Kagome kezébe adta a maradékot.

-Úgyis te vagy az őrzője-mosolygott, és megcsókolta a lányt.

Mirokuék is hasonlóképpen tettek.

Nem is sejtették, hogy a túlvilágon Naraku és Kagura
töretlenül imádják egymást, és hogy nyolc hónap múlva
babasírás töltötte be a másvilágon épített kis kunyhójukat.

Úgy bizony, megszületett az első túlvilági gyermek, akit
boldog szülei, nevezetesen Kagura és Naraku Sorának, vagyis
japánul menyországnak kereszteltek el. A kis Sora kislány volt.



A valós világban is családok alapultak. Sango betartotta az
ígéretét, és hat gyermekkel lepte meg Mirokut. Kagome az
iskola végeztével az egész családjával a múltba költözött,
és két csöppséget szült Inuyashának. És boldogan éltek, amíg
meg nem haltak :)