5. fejezet

Reggel mindketten lementek reggelizni, mielőtt elindultak volna Roxmortsba. Piton csak annyit mondott „barátainak”, hogy mivel még nincs báli ruhája, ezért megy le a faluba. Azt pedig, hogy ki is kíséri el, csak hosszú kérlelés után árulta el.

Erre olyan megjegyzéseket kapott, mint „Csak nehogy rád másszon!” vagy „Meg ne engedd, hogy segítsen neked öltözni!”.

Egy rövid ideig még elhallgatta a sületlen „óvásokat”, viszont hamar feldühödött a két fiú ostobaságain. A vége felé már kezdtek nagyon belejönni, hogy mit ne tegyen, mit ne mondjon, mit ne…

Piton megelégelte a dolgot.

Felállt, és köszönés nélkül kiviharzott a Nagyteremből. Egy sötét taláros alak már ott állt, és rá várt.

-         Miért nem reggelizett? – kérdezte meg Hermionét.

-         Egy kicsit öhm… Elaludtam – hazudta a lány. – Hozattam egy kis reggelit az egyik házimanóval. Indulhatunk?

Piton csak bólintott, s lassan kiléptek a hideg télbe.

Hermione azért nem akarta elmondani az igazat, hogy valójában azért nem volt ideje, mert Pitonnal álmodott, és ez reggel nagyon is meglátszott rajta.

A testén…

Hosszú időbe telt, mire rájött, hogy kezelje a helyzetet.

Aztán miután megoldotta, olyan szégyenérzet és zavar kerítette hatalmába, hogy egy csepp erőt sem érzett ahhoz, hogy lemenjen a diákok, tanárok közé.

Csendben ballagtak egymás mellett, a hó ropogott a talpuk alatt. Csak akkor szólaltak meg legközelebb, mikor leértek a faluba.

Az a bolt, ahol báli ruhákat lehetett venni, egy kis mellékutcában volt. Egy ferde, kissé öreg tábla hirdette: Tüe és Czaerna Sabaasat.

Hermione és Piton egyből beléptek a kis boltba. A külseje miatt nem vártak nagy pompát, annál nagyobb volt a meglepetésük, mikor gyönyörű, piros bársonnyal borított puffokat, rengetek ruhát, próbafülkét, tükröt pillantottak meg mindenhol. A szőnyeg vörös volt, és hihetetlenül puha, ami azért kellett, mert a cipőket le kellett venni az ajtóban.

Ők is megszabadultak hát cipőiktől, s a pulthoz léptek.

Csöngettek.

Egy ötvenes-hatvanas forma nő jelent meg az egyik ajtó mögött, s mikor meglátta vendégeit, elmosolyodott amolyan nagymamásan.

-         Miben segíthetek?

-         Ruhát szeretnénk vásárolni a kisasszony számára – mondta Hermione Pitonra mutatva.

-         Értem – mosolygott még mindig a nő. – Nos, meglehetősen csinos a kis hölgy, nem lesz probléma találni valami mutatósat.

-         Reméljük – morogta Piton, nem igazán volt ínyére, hogy kis hölgynek nevezték.

-         Konkrét elképzelésük van?

-         Hm… Ne legyen túl egyszerű, de ne is az a csicsás fajta.

-         Színe?

-         Nem is tudom, viszont egy kikötésem lenne, ne legyen rózsaszín vagy lila. Legutóbb olyan volt.

-         Rendben.

-         Maga szerint mi állna jól neki? – nézett rá Pitonra, illetve saját magára.

Sosem tudta eldönteni, mely színek állnak jól rajta.

-         Tekintettel a barna hajra és a barna szemekre, biztosan jól állna az arany, az ezüst, a fekete vagy akár még a zöld is.

-         Nézzünk akkor ilyen színű ruhákat – egyezett bele Hermione.

Piton csak hallgatta kettejük eszmecseréjét a ruha színéről, aztán később a formájáról, hosszúságáról.

Majd pillanatokon belül legalább tíz különböző ruha volt felakasztva a próbafülkében. Piton belépett, s gyorsan megszabadult talárjától, s a többi holmijától.

Felvette az első ruhát, ami a kezébe akadt. Mindezt tette nem épp nagy lelkesedéssel. Eléggé kényelmetlenül érezte magát, amint épp női báli ruhákat próbálgat…

Hamar felkerült rá a ruha, ám a cipzárral sehogy sem boldogult.

-         Segíthetek valamiben szívecském? – kiáltott be a nő.

-         Igazából… - kezdte volna mondani Piton, ám még végig sem mondta a mondatot, a cipzár már fel is volt húzva.

-         Gyere ki, és nézd meg magad!

Piton kilépett az öltözőből, majd megszemlélte magát a tükörben. A ruha egy arany színű darab volt, meglehetősen zárt felsőrésszel, ám a szoknya rész annál rövidebb volt. Nem igazán tetszett neki ez a megoldás.

-         Nem, ez így nem jó – csóválta meg a fejét Hermione. Neki sem tetszett. – A szoknya rész lehetne hosszabb, nem sokkal, de hosszabb.

-         Igaza van, nézzük a következőt.

Piton visszament a fülkébe, s levette a ruhát, majd egy fekete darabot választott. Ez teljesen hosszú volt, ám különleges megoldással volt a felső része varrva.

A cipzár felhúzásánál újból segítségre szorult.

Amint kilépett, megállapította, hogy ez a ruha rajta egyszerűen nem mutat. Szerencsére a többiek is így voltak ezzel, s egyből vissza is küldték.

Több ezüst, arany, zöld és fekete ruhát is felpróbált, ám egyik sem tetszett nekik. Már az utolsó darabok lógtak a fülkében..

Következett egy fekete színű ruha, aminek a szoknyája kissé elálló volt, a felső része nyakban megköthető, kivágása viszont meglehetősen mély. „Talán túlságosan is egy Granger-féle lány számára” – gondolta Piton.

Amint kilépett a fülkéből, pár elégedett „húúú”-zás biztosította afelől, hogy a ruha az eddigi legjobb.

Mikor meglátta magát a tükörben, ő se tudott volna sokkal értelmesebbet kinyögni pár „húúú”-n kívül.

-         Ez lesz az! – kiáltott fel Hermione diadalittasan.

Nem akarta bevallani, de már ő is elérte azt a pontot, mikor kezdte unni a sok ruhapróbálgatást. Majd eszébe jutott, mit érezhet Piton, akinek igazából fel kell próbálnia egytől egyik az összest…

-         Akkor biztos? Ez lenne az? – kérdezte meg a nő.

-         Igen, határozottan – bólintott rá Piton is.

-         Kiegészítőt mutathatok?

-         Hm… Az nem kell, mert van nekem olyanom, ami pont jó lesz ehhez a ruhához – mondta Hermione, mire az eladónő kicsit furcsán kezdte méregetni.

A nő nem értette, hogy lehet egy harmincas férfinak ahhoz a ruhához való ékszere?

Miután Piton levette a ruhát, odaadták az eladónőnek.

-         Ez összesen száz galleon lesz.

-         Száz galleon? – lepődött meg Hermione.

-         Semmi baj, Piton professzor – mondta Piton kis éllel a hangjában –, van nálam annyi pénz. Nem kell aggódnia, ki tudom fizetni a ruhámat.

-         Hogy mi? – értetlenkedett Hermione.

Most akkor Piton megveszi neki a ruhát? Vagy csak úgy tesz, mintha? Aztán majd követeli tőle a pénzt? Biztos ki fogja majd később fizettetni vele…

Mikor kiléptek a boltból, már dél felé járt az idő.

-         Menjünk, és ebédeljünk meg – ajánlotta Hermione.

-         Rendben – egyezett bele Piton egy lemondó sóhaj kíséretében.

-         Öhm, szeretném, ha tudná, hogy ki fogom magának fizetni a ruha árát.

-         Nem kell kifizetnie, hisz úgyis én fogom viselni.

-         Ne feledje, hogy épp a bálban fogunk visszaváltozni, vagyis én is fogom viselni azt a ruhát. Ki fogom fizetni! – csattant fel Hermione.

Egyáltalán nem akart tartozni tanárának, azt pedig nem tudta elképzelni róla, hogy önzetlenül kifizet neki egy ruhát száz galleonért.

-         Rendben, ahogy óhajtja – sóhajtott Piton.

-         Köszönöm – vágta rá Hermione talán kicsit dühösebben a kelleténél.

Miután Hermionénak sikerült „rávennie” Pitont, hogy hadd fizesse majd ki a ruhát, beültek egy közeli kis étterembe. Bár nem is volt igazi étterem, de az ebédeléshez megfelelt.

Az asztalok mind kétszemélyesek voltak, így egymással szemben foglaltak helyet. Egyikőjük sem volt elragadtatva az ötlettől, hogy saját magukat kellejen bámulniuk evés közben, de mit tehettek volna?

Semmit…

Rendeltek mindketten, s meglepetésükre ugyanazt kértek.

Egy pillanatra egymásra néztek. A megdöbbenés kis szikráját lehetett felfedezni szemükben. Viszont amilyen hamar jött a megdöbbenés, olyan gyorsan el is felejtették.

Legalábbis látszatra.

Mindkettejükben ott bujkált a dolog, bár nem volt ez egy hatalmas felfedezés.

De mégis…

Ráadásul Hermionénak még Dumbledore bizonyos mondata is ott motoszkált a fejében.