- Ellophatom a férjedet egy percre?

Ginny hátrafordult, és Chóra esett a pillantása. Cho Harryt vizslatta a tekintetével. – Tessék? – kérdezte élesen Ginny.

- Nem bánod, ha egy percre elkérem tőled Harryt? – ismételte Cho.

- Természetesen nem – válaszolt Ginny enyhe gúnnyal, és férje kezét a másik nő felé nyújtotta. Cho habozás nélkül elkapta a férfi kezét, még mielőtt az tiltakozhatott volna. Harry csak a szeme sarkából látta, ahogy Draco (aki időközben sikeresen meglógott Doris Crockfordtól) felkéri Ginnyt egy táncra, mivel Cho sietve leráncigálta őt a táncparkettről egy üres asztalhoz.

- Azt hittem, táncolni akarsz – mondta a férfi.

- Nem. Beszélgetni akartam – szólt a nő édes mosollyal.

- Miről, Cho? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk – sóhajtott Harry.

- Rólunk.

- De hát nem létezik olyan, hogy „mi”, nem érted, Cho? Nős ember vagyok, hat gyerek apja… semmi mást nem ajánlhatok fel neked, csak a barátságomat!

- Nem teheted, vagy nem akarod? – kérdezte kihívó tekintettel a boszorkány.

- Kérlek, ne zavarj össze, és hallgass ide – mondta Harry. – A roxfortos éveim alatt tényleg szerettelek, ezt elismerem, de az már elmúlt, és már nem lehetünk többek, mint barátok.

- A feleségednek nem kellene megtudnia – suttogta a nő.

- Megváltoztál, Cho. Nagyon is – válaszolt a férfi komoran. – Az a Cho Chang, akire én emlékszem, sosem tett volna nekem olyan ajánlatot, hogy csaljam meg vele a feleségemet… a régi Cho elfogadta volna, hogy másnak köteleztem el magam.

- Szóval ez az egész csak kötelezettségekről szól? Csak felelősségérzetről? Nem a feleséged iránti szerelemről? – Cho kinyúlt, hogy megint megfogja Harry kezét, de a varázsló visszahúzta azt.

- Dehogynem! Még jó, hogy a feleségem iránti szerelmemről van szó! – mordult fel Harry, és idegesen a hajába túrt. Ez nagy hiba volt.

- Ismerem ezt a gesztust, Harry – szólt Cho. – Akaratlan, és azt jelenti, hogy nem mondasz igazat. Vagy legalábbis nem a teljes igazságot mondod.

- Ezt meg hogy érted? – ráncolta a szemöldökét Harry. Komolyan kezdte idegesíteni ez a beszélgetés.

- Azt jelenti, hogy még most is érzel valamit irántam – válaszolt a nő oldalra hajtott fejjel. Egy fekete hajtincs a fedetlen vállára esett. Harrynek csak most tűnt fel, hogy Cho mennyire kivágott ruhát visel.

- Képzelődsz, Cho.

- Tényleg? – A boszorkány kinyúlt, hogy megcirógassa Harry állát, és a férfi túl későn próbált elhúzódni: ahogy a nő keze az arcbőréhez ért, mintha hőhullám rohant volna végig Harry testén. Már majdnem azt mondta, hogy „a fenébe is, Cho, menj, és keress magadnak egy pasit!”, amikor Dobby robbant be a kocsmába.

- Tűz van! – sikkantotta. – A Potter ház lángokban áll!

Harry felugrott a székéről, míg Ginny kibontakozott Draco karjaiból.

- Lea! – kiáltották egyszerre, és dehoppanáltak.

A kis Lea már több mint egy órája az igazak álmát aludta, amikor a szintén szunyókáló Hedvig felébredvén megérezte, hogy valami nincs rendben. Körbeforgatta tollas fejét, a baj forrását keresve, és meglátta, hogy az ajtó alatt füst gomolyog be a szobába.

Gondolkodás nélkül lecsapott a kislányra, a szárnyával noszogatva, hogy ébredjen fel.

- Ne csikizz, Hedvig – motyogta álmában Lea, de a bagoly csak nem hagyta békén. Amikor látta, hogy semmi sem használ, alaposan megcsípte a kislány fülcimpáját. – Aúúú! – sikított Lea, és a szemét dörgölve felült. – Mi van, Hedvig?

A bagoly az ajtóhoz repült, mutatván, hogy a gyereknek ott kéne valamit észrevennie.

- Füst… - köhögött Lea. – Tűz van?

Hedvig huhogott valamit, amit a kislány igennek vett.

- Akkor ki kell innen jutnunk, Hedvig! – kiáltott Lea, és az ajtóhoz rohant. Feltépte az ajtót, és egy tűzfallal találta magát szemben. – Erre nem jutunk ki! – A kislány pityeregni kezdett. Még Hedvig sem tudott átrepülni a tűzön, mert a lángok a plafonig értek.

- Dobby! Dinky! Segítség! – sikította Lea, de nem jött válasz. A manók már talán nem is élnek…

Lea sietve becsukta az ajtót, és a szobába zárta magát meg Hedviget, remélve, hogy az ajtó legalább egy ideig elállja a lángok útját, és addig talán kijuthatnak az ablakon keresztül.

A gyerek az ablakoz szaladt, de túl alacsony volt ahhoz, hogy elérje a fogantyút, amivel kinyithatná az ablaktáblákat. Még szék vagy asztal sem volt a szobájában, amit odatolhatott volna, hogy ráálljon.

- Hedvig, ki tudod nyitni? – kérdezte elkeseredetten a gyerek.

A bagoly megrohamozta a fogantyút, megpróbálva elfordítani, de az ablak csak nem nyílt. Hiába, a baglyok karmos lába kiválóan megfelel csomagok szállítására, de ablakok kinyitására már nem.

Csomagok szállítása… Hedvignek támadt egy ötlete. Végül is a baglyok nehéz csomagokat is tudnak cipelni…

A bagoly a kislányhoz repült, és karmos lábait meglóbálta Lea szeme előtt.

- Mit akarsz? – kérdezte a gyerek könnyeit törölgetve. Nem tudta, hogy a félelemtől vagy a füsttől könnyezik, de egyre nehezebb volt lélegezni a parányi szobában.

Hedvig megint a kislány felé lendítette a lábát, mintha azt akarná mondani „kérlek, értsd meg végre, mit akarok!”. És Lea megértette. – Azt akarod, hogy megfogjam a lábadat, és felemelsz a fogantyúig, ugye?

A bagoly egyetértően, bár meglehetősen gyengén huhogott egyet. Öreg madár volt már, és a füst egyetlen élőlénynek sem tesz jót, főleg nem az ő korában.

- Oké… - A kislány megragadta Hedvig lábát, és a bagoly karmai belevágtak a tenyerébe, de bármennyire fájt is, Leának muszáj volt kitartania, ha meg akart menekülni.

Lassan, egészen lassan emelkedni kezdtek a padlóról…

Harry, Ginny és sok másik boszorkány és varázsló a Potter házhoz hoppanált. Dinky ott állt a lángoló épület előtt, és zokogott. Hat bagoly – Hedvig fiókái – valamint egy holló – Norbert madara – a ház körül repdestek, miközben izgatottan huhogtak és károgtak. Abu, a majom föl-alá ugrált a hóban, és rémülten makogott.

- Hol a lányom? – kiáltott Harry Dinkyre.

- A szobájában! – jajgatott a házimanó.

Harry nem kérdezte meg, hogy a manó miért nem hozta ki Leát a tűzből, mert nem volt idő a kérdezősködésre.

Néhány varázsló megolvasztotta a kerti tavacskát fedő jégréteget, és a tó vizét a házra irányították. Míg ők kívülről oltották a tüzet, Harry berohant a nappaliba, amely szintén lángokban állt. Maga körül oltani kezdte a tüzet, ahogy felrohant a lépcsőn, de tudta, hogy ebben a csatában nem nyerhet. Az első emeleten szinte semmit sem lehetett látni a lángoktól és a füsttől, és egyetlen varázsló nem tudott megbirkózni vele.

- Segítek! – kiáltott Sirius, akinek sikerült utolérnie Harryt. A nyomában Draco Malfoy és Neville Longbottom érkezett. Harrynek meglepődni sem volt ideje azon, hogy Dracót itt látja, vagy azon, hogy Neville hirtelen hőst játszik. Oltó és pajzs-bűbájok segítségével – valamint a beltéri úszómedence vizének felhasználásával – a négy varázsló sikeresen elérte a kislány szobáját.

- Lea! – köhögött Harry, próbálva elhajtani a füstöt, hogy lásson is… Ahogy a füst eloszlott, Harry meglátta, hogy a szoba üres. Az ablak azonban nyitva volt.

Harrynek egy pillanatra mintha megállt volna a szíve.

A négy férfi az ablakhoz rohant, és lenézett: Lea odalent volt, Hagrid karjában. Valószínűleg csak pár másodperccel korábban ugorhatott le.

Harry szíve újból dobogni kezdett. Hála az égnek, a kislány él!

Harry, Draco, Neville és Sirius megfordult, hogy elhagyják a szobát, de a lángok megint elzárták az utat.

- Harry, ugorjatok le! – kiáltott Hagrid, felmutatva egy jókora ruhadarabot – valószínűleg a télikabátját – amit ő és másik négy varázsló kifeszített az ablak alatt.

- Ti hárman először! – kiáltott Harry Dracónak, Neville-nek és Siriusnak.

- Nem ellenkezem! – szólt Malfoy, és leugrott, Longbottommal a nyomában.

- Menj, Harry! – noszogatta Sirius.

- Te menj, ez az én házam!

- Nem hajóskapitány vagy, aki utolsónak hagyja el a süllyedő hajót! – válaszolt a keresztapja, és meglökte Harryt, aki egyensúlyát vesztve kiesett az ablakon. Hagrid kabátja felfogta az esését. Közvetlenül utána Sirius is kiugrott.

Harry odarohant Leához, aki már Ginny karjában zokogott, és egy fehéres-szürke labdaféleséget szorongatott.

- Kicsi angyalom! – húzta magához Harry a gyereket, és csak amikor elengedte, jött rá, hogy mit szorongat a kislány.

Hedviget.

- Apa… - szipogott a gyerek. – Megmentett… felemelt az ablak fogantyújához… - Ezzel Lea odaadta a baglyot az apjának.

Harry úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. – Hedvig… - suttogta, és egy könnycsepp gurult le az arcán, majd öreg kedvence csőrére hullott.

- Már csak a varázspálca hiányzik. Ja, és szülinapi ajándékot se vettem még neked.

- Igazán nem kell…

- Tudom, hogy nem kell. Tudod, mit? Veszek neked egy állatot. Nem békát, azt már évek óta senki sem hord, kinevetnének vele. Nem is macskát, mert attól meg tüsszögök, allergiás vagyok a szőrére. Baglyot veszek neked. Minden gyerek baglyot szeretne. Irtó hasznos állat, hozza-viszi a leveleket, meg minden.

Képek villantak Harry agyába: Hedvig, ahogy a narancslevéből iszik; Hedvig, ahogy döglött egereket visz haza; Hedvig, ahogy az ujját csipkedi; Hedvig, ahogy féltékenykedik Pulipintyre…

Harry azon kapta magát, hogy úgy zokog, mint egy kisgyerek. A mellkasához szorította a baglyot, és lehajtott fejjel sírt. Egész teste remegett a zokogástól.

- Hősként halt meg – szólalt meg Hagrid reszelős hangja. – És már öreg volt.

Harry felnézett félóriás barátjára. – Ő volt… a legcsodásabb háziállat, ami az ember csak elképzelhet… Azt hittem… azt hittem, örökké élni fog…

- Mi történt itt? – kérdezte Diggle lelkész, aki épp most érkezett, és akin látszott, hogy nemrégen józaníthatta ki valaki az anti-alcoholicus bűbájjal.

Egy csapat koromtól piszkos boszorkány és varázsló (Ron, Hermione, Frank Longbottom, Deadalus Diggle, Mrs. Figg és még sokan mások) épp most tántorgott ki az épületből. Ők mind azután mentek be a házba, hogy Harry, Draco, Neville és Sirius kiugrott az ablakon.

A ház korábbi vidám sárga fala most koszos szürke volt, itt-ott fekete foltokkal. A tető jó pár helyen hiányzott, és a kis kerti tó teljesen kiszáradt, hiszen minden vizét az oltásra használták fel.

- Azt kérdezi, mi történt itt? – fordult Harry a lelkészhez, összeszűkült zöld szemekkel. – Csak egy dolog történt, Diggle úr: Isten épp most mutatta meg, mennyire szeret!

Nos, a fejezet vége gondolom meglehetősen furcsán hangzik egy kereszténytől. Viszont tudom, hogy az emberek – és sokszor még a keresztények is – hajlamosak minden bajukért Istent hibáztatni, vagy pont a nyomorúságuk miatt ragaszkodni ahhoz, hogy nincs Isten… és Harry helyében azt hiszem, a legtöbb ember így tenne. De azért ebben a sztoriban nem Isten „tolt ki” Harryvel, hanem én…
Nem tudom, néztétek-e annak idején a Vad angyal c. szappanoperát. Abban volt, hogy Mili folyton „Öregfiúnak” nevezte Istent, és ez nekem annyira tetszett, hogy muszáj volt felhasználnom ebben a fejezetben.
Mielőtt bárki is kétségbe esne: a vallásról ennyit beszéltem, és többet nem áll szándékomban, a sztori többi részében legalábbis nincs róla szó.
És most megadóan várom a Cruciatusokat…

Következő