Hétfő reggel az elsős griffendélesek és mardekárosok első órája mágiatörténet volt Binns professzorral. Mivel a kísértet és tanítási módszere cseppet sem változott az eltelt évtizedek alatt, továbbra is ez volt az elképzelhető legunalmasabb óra. Lévén hétfő reggel (melyet minden diák szörnyen utált), kimondottan szerencsések voltak, hogy első órájuk mágiatörténet volt: hétfő reggel mindenki rosszkedvű és álmos, de Binns óráján alhattak egy jót, hogy kipihenjék a hétvége fáradalmait.

Csak egyvalaki volt ébren az osztályban: Lancelot Weasley, aki buzgón jegyzetelte a professzor szavait.

Amikor Binns épp a hírhedt méregkeverő varázsló testvérpár, a vérfertőzés bűnében élő Cesare és Lucretia Borgia szörnyű tetteit kezdte ecsetelni, Kevin feje az asztalra bukott, és horkolni kezdett. Az ikrek varázsló sakkot játszottak az asztal alatt (éppolyan jól sakkoztak, mit apjuk, Ron), és nem figyeltek Binnsre, aki időközben befejezte a Borgiákról szóló előadását, és új témába kezdett a boszorkányüldözésről.

- Szóval, mit mondott tegnap az apád? – kérdezte Norbert a szunyókáló Danieltől, aki erre kinyitotta a szemét, és ásított egyet.

- Nos… öhm, mondott pár újságot…

- Mit? – erősködött a barátja.

- Anya úgy döntött, megveszi a Mézesfalást. Tudod, éppen eladó.

Norbert szeme elkerekedett. – Hűha! A mamádé lesz a legjobb bolt Roxmortsban!

Nyilván túl hangosan nyilvánította ki lelkesedését, mivel Binns professzor lesújtó pillantást vetett rá, és tovább beszélt a Malleus Maleficarumról, arról a könyvről, melyet az a két dominikánus szerzetes írt, akik lelkesen megégettek minden boszorkány-gyanús asszonyt.

- Apa még valami mást is mondott – súgta Daniel a barátjának, aki állát csukott mágiatörténet könyvén nyugtatva lustán sárkányokat rajzolt a padra.

- Mit? – kérdezte Norbert, és még néhány lángot rajzolt oda, jelezve, hogy a sárkány épp tüzet okád.

- Anya megint állapotos.

- Mi?

- Úton van a hetedik Potter bébi – felelte Daniel.

- Hetedik? A szüleid nem… túlbuzgók egy kicsit?

- Na igen, de a nagyszüleimnek, Weasleyéknek, is hét gyerekük volt. Anya és apa csak az ő példájukat követi.

- Hát, nem vesztegetik az idejüket – vigyorgott Norbert.

- Aha… de én nem bánom, hogy lesz még egy testvérem.

Az ifjú Malfoy szeme felvillant. – Jó neked. Én azt kívánom, bár ne Draco lenne a bátyám. Túlságosan idegesítő. Úgy parádézik, mintha övé lenne az egész világegyetem, csak azért, mert van az a nyavalyás bankja!

Amikor Binns professzor Vadóc Vendelin érdemeit kezdte ecsetelni az osztálynak, Iago Rosier oldalba bökte Danielt.

- Hé, Potter! Ez a tied! – Átadott Dannek egy kis pergamen darabot.

Dan kinyitotta, és elolvasta az ismerős kézírást:

Menjünk ma délután! Találkozzunk fél hatkor a félszemű banya szobránál.

- Mi ez? – kérdezte Norbert.

- Kevin, Viv és Val a Mézesfalásba akar menni ma. A térkép segítségével.

- Miért mennének a Mézesfalásba? Zárva van, nem?

- Igen… - bólintott Dan. – De talán találunk egy kevés hátrahagyott árut a pincében… és még ha semmit sem találunk, akkor is meglesz az első tekergő-kalandunk.

Látván Daniel lelkesedését, Norbert nagyot sóhajtott. – Az unokatestvéreid persze nem akarják, hogy én is veletek menjek, ugye? Megértem…

Daniel nem tudta, mit feleljen. Kevin és az ikrek természetesen nem rajongtak volna az ötletért, hogy egy Malfoyt is bevegyenek tekergőnek… másrészt, Dan nem akarta megsérteni új barátját.

- Ebédnél beszélek velük – mondta eltökélten. – Rábeszélem őket, hogy eljöhess.

Norbert legyintett. – Kár a fáradtságért, nem fogják engedni. Nem számít, tényleg…

Az ifjú Potter azonban már elhatározta magát: feltétlenül beszél az unokatestvéreivel. Norbertnek nem is kell tudnia róla, és ha nem sikerül meggyőznie a Weasleyket, Norbert nem lesz olyan szomorú a visszautasítás miatt.

Amint Binns professzor bejelentette, hogy a következő órától a kobold lázadásokról lesz szó (valószínűleg a hetedik év végéig), Dan válaszüzenetet küldött Kevinnek:

Találkozzunk az üvegházaknál ebéd előtt. Meg kell beszélnünk valamit.

A mardekárosok következő órája gyógynövénytan volt a hugrabugosokkal. Bimba professzor azzal kezdte első órájukat, hogy megismertette őket kedvenc ugráló kék paradicsomaival, amelyek a tanárnő szerint gyógyítják a depressziót.

Az óra közepén a kissé tétovának tűnő Aberforth Dumbledore jelent meg.

- Öhm… Bimba professzor… - köszörülte meg a torkát. – Elkérhetném egy pillanatra… Julie Dumbledore-t?

Hirtelen minden fej a kis szőke hugrabugos lány felé fordult, aki az üvegház legtávolabbi sarkában ült, és igyekezett olyan kevés feltűnést kelteni, amennyire az emberileg lehetséges volt.

- Dumbledore kisasszony, elmehet Dumbledore professzorral – jelentette ki Bimba.

A szőke kislány felére látszott zsugorodni. Aberforth bátorítóan rámosolygott, és ettől úgy nézett ki, mint egy jóságos Mikulás. – Gyere, kis drágám, ne félj.

Julie felállt, és követte az öregembert kifelé az épületből.

Hangos moraj futott végig az üvegházon, a diákok kezdték megvitatni az eseményt.

- Kíváncsi vagyok, milyen rokonságban vannak a Dumbledore testvérek ezzel a lánnyal – mondta Dan, miközben a kék paradicsom leveleit metszegette.

- Nem tudom – vont vállat Norbert. – Talán az unokája, vagy dédunokája valamelyiknek.

- Aberforth Dumbledore leszármazottja, az biztos – szólt oda nekik Gilda Lockhart a szomszéd asztaltól.

- Mitől vagy ilyen biztos benne? – vonta föl szemöldökét Norbert. – Az igazgató leszármazottja is lehet.

- Nyilvánvaló nem? – felelte Gilda. – Albus Dumbledore sosem volt házas, arról tudnánk. Ezért nem lehet az ő leszármazottja a gyerek.

- Miért ne? Vannak törvénytelen gyerekek is, nem? – kérdezte Dan.

- Egyáltalán nem – mondta a lány. – A törvénytelen gyerekek nem viselik az apjuk nevét, az anyjuk családi nevét kapják… hacsak az apjuk örökbe nem fogadja őket.

- Akkor… - Dan erősen gondolkodott valamilyen megoldáson, hogy bebizonyítsa ennek a bosszantó lánynak, hogy nincs igaza. – Albusnak és Aberforth-nek lehetett egy nővére, akinek törvénytelen gyereke született: ez a Julie… és akkor Julie a mamája családi nevét kapta.

- Ahogy tetszik, Potter – Gilda vetett rá egy buta-és-bosszantó-vagy-talán-mégis-meg-kellett-volna-vernem-téged pillantást, és elfordult. Daniel ugyanazt érezte Gildával kapcsolatban: hogy buta és bosszantó. És még veszélyes is.

- Végre! – sóhajtotta Norbert – Az őrületbe kerget ez a csaj.

- Engem is – értett egyet Daniel, és közelebb hajolva Norberthez odasúgta: - És frászt kapok tőle! Egy lánnyal, aki így tud verekedni, nem szabad kukoricázni.

- Én nem félek felbosszantani – felelte barátja. – Különben is, csak a figyelmünket akarja felkelteni.

- Lehet – vont vállat az ifjú Potter, gondolatban összehasonlítva Gildát Liu Changgal. Ha Gilda Lockhart (és az ő balhorga) jutott eszébe, megborzongott, de ha Liura gondolt, tetőtől talpig melegséget érzett. El is határozta, hogy ha bármikor fázna, csak Liura gondol majd.

Miután abbahagyta az ábrándozást a csinos hollóhátas kislányról, figyelmét újra az odakint beszélgető Aberforth-re és Julie-ra fordította. Látta, hogy az öreg varázsló megöleli a kislányt, aztán elmegy. Julie félénk mosollyal tért vissza az üvegházba, de láthatóan jobb hangulatban volt, mint Aberforth érkezése előtt.

- Te nem vagy magadnál! – kiáltott Kevin Weasley kedvenc unokatestvérére. – Nem vehetjük be a tekergők csapatába!

- De miért nem? Csak azért, mert Malfoynak hívják? Arról igazán nem tehet! Nem tehet róla, hogy az apja halálfaló volt, és a bátyja egy tetű! – Dan úgy érezte, meg kell védenie új barátját, és be kell bizonyítania, hogy nem minden Malfoy gonosz. Norbert rég elment a kastélyba ebédelni, de Daniel elhatározta, hogy meggyőzi Kevint Norbert jó szándékai felől.

- Ó, térj már észre, haver! – szólt Kevin. – Az igaz, hogy nem választhatod meg, hogy milyen családba születsz, de ha a Malfoy családban születsz, az azt jelenti, hogy négy éves korodra el vagy rontva. Ez a Norbert is biztosan olyan… alattomos kígyó, én mondom neked. Elég rendesnek tűnt a vonaton, de lefogadom, hogy csak megjátszotta magát.

- Ó, már értem! – csattant föl Dan. – Azt gondoltad, nem olyan rossz, míg nem barátkozott velem! Féltékeny vagy, ez a te bajod!

- Féltékeny???

- Igen, féltékeny, mert több időt töltök vele, mint veled! Tudod, hogy nem lennék a barátja, ha nem a Mardekárba osztanak be! Nem tehetek róla, világos? Nem kértem, hogy mardekáros legyek, nem akartam, hogy Norbert a barátom legyen, de a sorsnak más tervei voltak! A végzet akarata volt, hogy ne a Griffendélbe kerüljek, hogy egy Malfoy legyen a barátom, és hogy rájöjjek, az előítélet marhaság!

- Marhaság? Nem, nem az! Mindig van valami alapja! – vágott vissza Kevin.

- Az előítélet megmérgezi a szíved! – Dan hitetlenkedve rázta a fejét – Ha ennyire tele vagy előítéletekkel, talán engem is el kéne ítélned… végül is mardekáros vagyok… tudod, olyan rosszfiú.

Kevin forgatta a szemét. – Ugyan már Dan, ne kezdj filozofálni előítéletről és féltékenységről… Veled szemben sosem lennék előítéletes, de Malfoy… ő más tészta. Ő… Malfoy, ez van, és ez elég ahhoz, hogy ne bízzak benne. – Látván Daniel arckifejezését, felsóhajtott. – Jól van, jól van, adjunk neki egy esélyt. Velünk jöhet a Mézesfalásba, de rajta tartom a szemem. Csak a kedvedért teszem, vésd az eszedbe. Ha kiderül, hogy áruló és kikotyogja a térkép titkát, esküszöm, hogy megfojtom.

- Áll az alku – bólintott Dan, és elindult a kastélyba ebédelni, utána pedig leckét írni a következő bájitaltan órára. Norbert azt is megígérte, hogy segít neki gyakorolni a szikra-elővarázsoló bűbájt (Dan még mindig nem tudta tökéletesen, de Norbert megtanulta a tűzoltó bűbájt a hétvégén, hogyha Dan lángra lobbantana valamit, el tudja oltani.)

Míg délután Dan és Norbert bűbájokat gyakorolt, a griffendéleseknek gyógynövénytan órájuk volt a hollóhátasokkal. Kevin beszélt Viviane-nak és Valentine-nak Dannel folytatott vitájáról, és az ikrek fel voltak háborodva.

- Dan nem tudja, mit csinál! – füstölgött Viv, és véletlenül letörte az ugráló kék paradicsom egy ágát. A paradicsom dühös hangokat hallatott (paradicsomnyelven szitkozódott, így a diákok egy szót sem értettek belőle), és kis kék öklökbe szorított leveleit rázta a lány felé.

- Persze, hogy nem tudja! – mondta Kevin. – De nem tudtam meggyőzni. Félek, hogy elveszítjük a barátságát, ha nem hagyjuk Malfoyt velünk jönni. De azt is megmondom, hogyha ez a Norbert bármi bajt okoz nekünk, úgy visszavágunk neki, hogy komolyan megkeserüli.

Időközben az ég kezdett beborulni, és a nap vastag szürke felhők mögé rejtőzött.

Amikor Bimba professzor a kék paradicsomok mágikus tulajdonságait kezdte sorolni, eleredt az eső.

A kellemes nyárias időt hideg szél kergette el, és nagy cseppekben hullott az eső a roxforti birtokra. Időnként villámok szántották az eget, pillanatokra megvilágították a parkot, és nyomukban hangos mennydörgés hallatszott. Úgy hangzott, mintha az Úr tekézne az angyalokkal a mennyországban.

Délután fél ötkor olyan sötét volt, mintha éjfél lenne. A viharos szél vadul tépte a Tiltott Rengeteg fáinak koronáját.

Amikor az órának vége volt, a diákok kiléptek az üvegházból. Igyekeztek minél jobban beburkolózni a talárjukba, és futva siettek a kastély biztonságába. Legtöbben már el is tűntek az eső sűrű függönye mögött, amikor a Weasley gyerekek még a szabad ég alatt botorkáltak. Lancelot lassította le őket, mivel a fiú véletlenül gumiláb rontást szórt magára a reggeli sötét varázslatok kivédése órán. Ügyetlenségének hála, csak sántikálni tudott. Az ikrek és Kevin rég a kastélyban lehettek volna, ha nem érzik felelősnek magukat unokatestvérük iránt. Így hát két oldalról támogatták, hogy gyorsabb sántikálásra bírják a viharban.

Már bőrig áztak, és mindennek elmondták Lancelotot, aki elég hálás volt a segítségükért ahhoz, hogy visszatartsa magát, és ne tolja le őket valahányszor valamelyikük egy különösen cifrát káromkodott.

Bár lassan, de közeledtek az épülethez. Majdnem félúton jártak, amikor egy kentaur rohant ki az erdőből vadul integetve, és odakiabált valamit, amit nem lehetett hallani a mennydörgés robajától.

A négy Weasley gyerek megállt, amint a szőke kentaur lihegve odarohant hozzájuk. Már jó ideje futhatott, mert teljesen kimerültnek látszott.

- Hála a csillagoknak, hogy találok idekint valakit! – kiáltotta, túlordítva a mennydörgést. – Segítenetek kell!

- Segíteni? Miben? – ordított vissza Kevin.

- Egy villámsújtotta fa rázuhant egy egyszarvúra! Próbáltam megmenteni, de egyedül nem tudtam! A többi kentaur elrejtőzött a vihar elől, és nem találok senkit!

- Elszaladok az iskolába, és megkérek egy tanárt, hogy segítsen! – kiáltotta Viviane.

- Lehet, hogy túl késő lesz szerencsétlen teremtésnek! Rögtön tennünk kell valamit! – harsogta a kentaur.

- Rendben! – egyezett bele Valentine. – Jövünk segíteni!

- De… ez a Tiltott Rengeteg! – ellenkezett falfehérre válva Lancelot. – Nem szabad oda mennünk!

- Neked nem kell jönnöd, ne izgulj! – kiabálta Kevin. – Túl lassú vagy. Viv, Val és én megyünk!

Lancelot arca megrándult. – Ti… itt akartok hagyni? Egyedül?

- El se hiszem, hogy az unokatestvéreid megengedték, hogy veletek menjek! – mondta vidáman Norbert, amint ő és Daniel felmentek az emeletre, hogy találkozzanak a többi tekergővel a félszemű boszorka szobránál. Amint balra fordultak a sarkon, a dühös McGalagony professzor hangját hallották a tanáriból:

- Egyszerűen nem értem, Albus! A férjemnek már volt előttem egy felesége, de elvált, ez világos… az asszony az Államokba költözött, ez is rendben van. Ott nevelte föl a gyermeküket… megértem. De miért nem mondtad el Aberforth-nek, hogy apa lett? És ha már ilyen sokáig őrizted a titkot, miért nem tartottad titokban örökre?

- Ugyan, ugyan, kedves Minerva… - felelte az igazgató csillapító hangon. – Miért van az az érzésem, hogy nem örülsz a kis Julie jelenlétének?

- Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, Albus, de ez az egész nagyon váratlanul ért… nem is tudom… csak meglepődtem, amikor Julie nevét kellett felolvasnom a beosztásnál, mivel nem emlékeztem, hogy egy Dumbledore nevű gyereknek küldtem volna levelet… aztán teljesen elképedtem, amikor kiderült, hogy a férjem unokája! Össze vagyok zavarodva, Albus. Hogyan kellene viselkednem? Mérges vagyok Aberforth-re, mert nem beszélt a régi házasságáról, mérges vagyok rád, mert nem szóltál a férjem leszármazottairól… és magamra is dühös vagyok…

- Magadra is? Miért, Minerva? – Albus hangja meglepettnek tűnt.

- Mert… - a tanárnő hangja elcsuklott -, mert valahányszor ránézek… Julie-ra… féltékeny vagyok.

- Féltékeny?

- Igen. Féltékeny, mert nekem nincs saját unokám, és féltékeny vagyok, mert versenyeznem kell!

- Versenyezni? Miért?

- Aberforth szeretetéért… - válaszolta McGalagony nagyon halkan, majdnem suttogva, de a kint hallgatózó két barát mégis meghallotta.

- Minerva, Minerva… Azt gondoltam, sokkal ésszerűbben gondolkodsz ennél – korholta szelíden az igazgató. – Az én bolond öcsém szeret téged, és biztosra veszem, hogy nem fog kevésbé szeretni attól, hogy a kislányt is szereti.

- Tudom, Albus, tudom, mégis… félek.

- Ne félj, Minerva.

- Albus…

- Igen?

- A te ötleted volt, hogy a Roxfortba hozd a kislányt… ugye?

- Nincs értelme tagadni… az én ötletem volt.

- De hát… miért?

Albus nem felelt mindjárt, nyilván a válaszát fontolgatta. – Figyeltem az öcsémet, mióta elvett téged, és el kell, hogy ismerjem, te megváltoztattad őt. Nem nagyon, de kétségtelenül változtattál rajta. Úgy tűnik, felnőtt… legalább egy kicsit. Azt gondoltam, eléggé felnőtt ahhoz, hogy családja legyen, kisgyereke legyen… azt is be kell ismernem, hogy egy kis bosszú is volt a dologban… igen, Minerva… mindig vissza akartam vágni az én kedves öcsémnek azért a kecskés tréfáért, és úgy gondoltam, legalább jókora megrázkódtatás lesz neki, ha idehozom Julie-t.

- Én… én nem gondoltam Albus, hogy te ilyen is tudsz lenni… úgy értem bosszúálló... – mondta McGalagony árnyalatnyit vádló hangon.

- Tudom… és egy kicsit szégyellem is magam – felelte Dumbledore. – Azt hiszem, elnézést kell kérnem… tőled. Remélem, nem tettem tönkre a házasságod Julie Roxfortba hozásával. Csak azt akartam, hogy Aberforth megdöbbenjen… és azt is akartam, hogy végre megismerje a dédunokáját. Alapvetően jó szándék vezetett… egy kis csínytevéssel a háttérben.

- Ejnye, ejnye, Albus… néha annyira hasonlítasz Aberforth-re! – ciccegett Minerva, de hangja már nem volt dühös, inkább megkönnyebbültnek hangzott.

Daniel és Norbert még tovább hallgatódzott volna, ha Gilderoy Lockhart nem fordult be a sarkon, lila talárban és széles vigyorral.

A fiúk, hallván a lépéseket, eltávolodtak a tanári ajtajától, és úgy tettek, mintha csak arra sétálnának.

- Szervusztok, fiúk – üdvözölte őket Gilderoy.

- Jó napot, tanár úr – mondta Dan és a barátja kórusban, majd folytatták útjukat a félszemű boszorka szobra felé.

- Tehát akkor igaz. Az a Julie Aberforth dédunokája, nem az igazgatóé – szólalt meg Dan.

- Ja… de ne mondd meg Lockhart lányának, hogy igaza volt… pont olyan beképzelt, mint az apja, és ha bevalljuk neki, hogy igaza volt, még önelégültebb lesz.

- Nem is tudom… igaz, hogy bosszantó a csaj, de nem hiszem, hogy beképzelt. Ha olyan lenne, mint az apja, akkor hosszú göndörített haja lenne, varázslattal meghosszabbított szempillái, rúzsozná a száját, és lakkozná a körmeit. De semmi ilyesmit nem csinál… - mondta Dan kissé bizonytalanul. – Inkább olyan, mint egy fiú. Egyáltalán nem lockhart-szerű.

- Lefogadom, hogy a jó öreg Lockhart papa egyáltalán nem örül a harcias kislányának – jegyezte meg Norbert, amikor odaértek a szoborhoz. – Nos, majdnem fél hat van, a többiek késnek.

Dan az órájára nézett. – Ja. Gyógynövénytan órájuk volt negyed hatig. Biztosan bőrig áztak a viharban… valószínűleg épp most melegednek át és vesznek fel száraz ruhát.

- Nézzük meg a térképen, és meglátjuk rajta, hol vannak. – javasolta Norbert.

- Oké. – Az ifjú Potter körülnézett, hogy biztosan egy tanár sincs-e a közelben, és bekapcsolta a térképet. A fiúk a pergamen fölé hajoltak, és látták, hogy a Weasley gyerekek sehol sincsenek a kastélyban. A pergamen felső sarkában azonban négy pont mozgott, három közülük „Weasley” felirattal, egy pedig „Firenze” felirattal. Úgy nézett ki, az erdő felé futnak.

- Bemennek a Tiltott Rengetegbe! – lehelte Daniel.

- Bolondok ezek? – képedt el Norbert, és kikapta a pergament barátja kezéből. – Te jó ég, ezek tényleg arra mennek… Tudod, hogy bajuk eshet ott… az erdőben veszélyes lények laknak!

- Tudom. A szüleim sokat meséltek róla. Vérfarkasok és óriás-pókok vannak ott, meg minden… Firenze kentaur, amennyire tudom, de mit akar az unokatestvéreimtől? Mi van, ha bajba kerülnek? Még meg is halhatnak!

- Szóljunk egy tanárnak! – javasolta Norbert.

- Egyetértek – bólintott Dan. Talán fel kell fedniük a trükkös térkép létezését, hogy megmenthessék az unokatestvéreit, de a térkép elvesztése nem lenne olyan szörnyű, mint Kevin és az ikrek elvesztése.

A fiúk visszafutottak a tanári szobához, de nem találtak ott egy lelket sem. Hol az ördögben van Albus és McGalagony, amikor szükségük van rájuk? Norbert újra a térképre nézett. Az „Albus Dumbledore” és a „Minerva McGalagony” feliratú pontok Lockhart dolgozószobájában voltak a kastély túlsó végén. Hermione Weasley a bagolyházban volt, Harry Potter a konyhában (beszélgetett a „Dobby” feliratú ponttal)… úgy tűnt, a fiúkhoz legközelebbi tanár Piton, aki a pincében lévő hálószobájában tartózkodott. A pince is messze volt, de még mindig hozzá voltak a legközelebb.

- Senki sincs a közelben, csak Piton.

- Piton? Van fogalmad róla, mit csinálna az unokatestvéreimmel? – nyögte Dan. – Pont Pirtonhoz kell mennünk az összes tanár közül?

- Ha nem akarod, hogy az unokatestvéreid meghaljanak, akkor igen. Nem vesztegethetjük el az időt – felelte Norbert, és futni kezdett lefelé a lépcsőn.

Két perccel később a két barát valósággal berobbant Piton ajtaján.

- Mi az? A kopogásról nem hallottatok még? – mordult rájuk a bájitaltan tanár, és sietve helyére rángatta talárja ujját. Nyilván valami kenőccsel kenegette a bal karját, mert Daniel egy nyitott tégelyt látott a professzor asztalán.

- Bocsánat, tanár úr, de a segítségére van szükségünk! – hebegte Norbert. – Három diák most ment be a Tiltott Rengetegbe egy kentaurral! Nem tudjuk, miért, de talán veszélyben vannak, és…

Be sem fejezhette, mert Piton elsietett mellettük, és azt morogta: - Idióták! Az erdőbe menni ebben az időben! – A két fiúhoz fordult, míg felfelé futottak. – Honnan tudtok erről egyáltalán? Ebben a felhőszakadásban nem láthattátok a kastély ablakából!

Igaza is volt: ha az ember kinézett az ablakon, semmit se látott a ködtől és az esőtől.

- Mi… máshonnan tudtuk meg, uram – nyelt nagyot Daniel, tudván, hogy elveszíti becses térképét, de az unokatestvérei élete fontosabb volt a számára. Meg kellett mondania Pitonnak.

– Ebből.

Perselus csak egy pillantást vetett a térképre, és rögtön felismerte. – Add ide!

Dan vonakodva adta át a pergament házvezető tanárának. Piton azonnal Leperex bűbájt szórt a térképre, miközben elérték a bejárati csarnok ajtaját, és kirohantak az esőbe.

- Három Weasley, amint látom – morogta Perselus, a térképet vizsgálva. – Csoda, hogy te nem vagy velük, Potter. Nem lennék meglepve, ha ott lennél. De ne aggódj, így is legalább akkora bajban vagy, mint ők. Tudom, hogy elloptad a térképet a bíbor szoba szekrényéből! Saját kezűleg zártam be oda évekkel ezelőtt!

Dannek nem volt kedve válaszolni, csak sietett, hogy lépést tartson Pitonnal. Norbert szúró oldalára szorította a kezét, és lihegett, míg Daniel szemüvegét összemaszatolták az esőcseppek.

- Leperex! – az ifjú Malfoy barátja szemüvegére szegezte pálcáját, míg átfutottak a roxforti birtokon. Nyilván Pitontól vette az ötletet, aki ugyanezt a bűbájt alkalmazta a térképen.

Dan meg volt lepve, hogy a professzor nem mondta nekik, hogy maradjanak a kastélyban, és ne menjenek vele az erdőbe, pedig számos lehetősége lett volna rá. Dan valahogy arra számított, hogy Piton visszazavarja őket a hálókörletükbe, mielőtt elhagyják a kastélyt, de nem. Akkor is visszaküldhette volna őket, amikor az erdő szélére értek, de még akkor sem tette. Így a két fiú követte a tanárt a fák közé.

A Tiltott Rengeteg fái és bokrai olyan sűrűn nőttek, hogy majdnem lehetetlen volt köztük előrehaladni, így félre kellett húzniuk az ágakat. Piton visszaadta a térképet Dannek, hogy a bozót félreátkozására tudjon koncentrálni, és átjárható csapást vágjon maguk előtt. Bár nehezen haladtak a sűrű aljnövényzetben, egy előnye azért volt: nem engedte át a hideg szelet. A sűrű lombkorona felfogta az esőt, de már úgyis bőrig áztak.

- Egy kicsit balra, tanár úr – szólalt meg Daniel, a térképen követve unokatestvérei mozgását. Szerencse, hogy az erdő is a roxforti birtokhoz tartozott, másként nem lett volna rajta a térképen, és fogalmuk se lett volna, merre keressék az elkóborolt Weasleyket.

Időközben Kevin, Viv és Val Firenze vezetésével egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Foguk vacogott a hidegtől, de a kentaur sürgette őket. – Siessünk! Nincs sok időnk!

Tizenöt percnyi futás után valami csillogót láttak meg a bokrok sötét levelei között. Valamit, ami világított… fehér és arany fénnyel.

- Ott van! – kiáltotta Firenze. Odaugrott, és félretolta egy szederbokor ágait. A tisztásra érkező három gyerek elé életük legszomorúbb látványa tárult: egy varázslatosan fehér nőstény unikornis feküdt a földön egy hatalmas letört faág alatt. Az ág legalább negyven centi átmérőjű volt, és láthatólag nagyon összezúzta szegény állatot.

Az aranyfény forrása egy kis egyszarvú csikó volt, amely anyja körül szaladgált, időnként lehajolt, és megbökte az orrával.

- Óóóó… - csapta össze a kezét Viviane, látván a csikó milyen kétségbeesetten próbálja feléleszteni az anyját.

Firenze lehajolt, hogy felemelje a letört ágat, de egyedül nem tudta megmozdítani. Kevin a másik végére szaladt, Viv Kevinnek segített, Val pedig Firenzének. Négyen meg tudták mozdítani az ágat, de még mindig túl nagy és nehéz volt.

- Talán meg tudnánk… - kezdte Kevin, és a lányok bólintottak. Mindhárman az ágra szegezték pálcájukat. - Vingardium Leviosa!

- Jó, hogy apáim megtanítottak erre, mert ezt még nem vettük bűbájtanból – mondta Kevin örömmel.

Az egyszarvú kanca végre kiszabadult, de továbbra sem mozdult, csak kinyitotta türkizkék szemét, és szeretettel nézett a csikójára.

- Nem tudnánk valahogy rendbe hozni? – kérdezte Valentine. Fájt a szíve a gondolatra, hogy ez a gyönyörű teremtés a szemük előtt pusztul el.

- Attól félek… - Firenze lehajolt, hogy közelebbről megnézze a kancát –, attól félek, eltört a gerince. Nem vettem észre, amikor segítségért futottam…

A csikó anyja nyakához fészkelte az orrát, miközben kicsi aranyszínű teste remegett. A kanca búcsút vett kölykétől a maga csendes módján: tekintete aggódást és szeretetet sugárzott, mielőtt örökre lehunyta a szemét.

A csikó megérezhette, hogy anyja meghalt, mert panaszosan felnyerített.

- Hát itt vagytok! – törte meg egy nyers hang az unikornis halála után beállt csendet. A három Weasley gyerek összerezzent, amint meglátták Pitont előbotladozni a bokrok közül, de még jobban meglepődtek, hogy Dant is vele látták.

- Mi a fenét képzeltetek, hogy ide jöttetek? – harsogta a bájital tanár, mire a csikó ijedtében a kentaur mögé bújt. A professzor rendszerint sárgás arca hamuszínű volt a méregtől és kimerültségtől, míg eső csepegett zsíros hajáról.

- Mi csak… - kezdte Viviane, de úgy érezte, cserbenhagyja a hangja.

- Csak nekem segítettek megmenteni az egyszarvút – szólalt meg Firenze e gyerekek védelmében. – Nem lehet őket hibáztatni.

- Megmenteni az unikornist? – köpte gúnyosan Piton, a halott kancára pillantva. – Nem úgy néz ki, mint ami meg van mentve.

- Mert túl későn értünk ide! – magyarázta Kevin.

- Az ág rázuhant, és eltörte a gerincét! – tette hozzá Valentine, könnyeivel küzdve. Nem számít, milyen vagány gyerekek, és mekkora bajkeverők voltak az ikrek, mégsem maradtak közömbösek, annál sokkal jobban megrendítették őket a történtek.

- Amint látom, a csikó elárvult – jelentette ki Piton. – Gondoskodás nélkül elpusztul. Malfoy, fogd a csikót. Aberforth Dumbledore gondjaira bízzuk.

Norbert bólintott, és felvette az anyja után nyerítő kis teremtést.

- És most gyerünk! – kiáltott rá a professzor a Weasley gyerekekre. – Kifelé az erdőből, siessetek!

- Viszlát! – az ikrek szomorúan intettek Firenzének, és követték Pitont.

Úton a kastély felé Daniel egyre azon tűnődött, hogy egy olyan embert, mint Piton, mi visz rá arra, hogy gondoskodni akarjon egy unikornis csikóról. Csak nem azt jelenti, hogy mégis van szíve?

Amint a hat agyonázott ember belépett a kastélyba, megpillantották Bert Bradleyt, a gondnokot, és Gilda Lockhartot.

- Piton professzor! – kiáltotta Bert. – Hiszen ön bőrig ázott! És a gyerekek is!

- És? – morgott rá Perselus.

- Meg kell kérnem, hogy bocsásson magukra szárító bűbájt, mielőtt beljebb jönnek, különben egész éjjel a sarat kell takarítanom, amit behordanak.

- Nagyszerű – súgta Norbert Dan fülébe. – Ő se különb Fricsnél.

Meglepetésükre Perselus nem tiltakozott. Magára, majd a gyerekekre mutatott pálcájával, és egy szempillantást alatt megszárított mindenkit.

- Köszönöm szépen, professzor – mondta Bert. – Gyönyörűség a tiszta folyosókat látni. Lockhart kisasszonnyal éppen a tisztító technikákról beszélgettünk, amelyeket az édesapja alkalmaz a szépségszalonjaiban…

- Mr. Bradley! – Piton egy intéssel elhallgattatta a gondnokot – Nem érek rá padlósikálásról szóló előadásokat hallgatni. Komoly megbeszélnivalóm van ezekkel a tanulókkal. – Odafordult az öt gyerekhez. – Gyertek utánam.

Hamarosan beléptek Piton pincebeli dolgozószobájába. Dan már hallott az apjától erről a szobáról, és számára is éppoly hátborzongatónak tűnt, mint ahogy Harry leírta: ronda döglött állatok lebegtek büdös folyadékkal teli üvegekben.

- És most… - morogta Perselus –, emlékeztetni akarlak benneteket, hogy semmi, ismétlem semmi nem lehet mentség arra, hogy egy tanuló belépjen a Tiltott Rengetegbe! Még ha jó szándék vezetett is… - Olyan átható pillantást vetett a három Weasley gyerekre, amitől az az érzésük támadt, hogy belelát a lelkükbe. - Ezért száz pontot vonok le tőletek.

- SZÁZAT? – hördült föl Kevin. A Griffendélnek sikerült harmincöt pontot elérnie az első két iskolai napon, de Kevin tíz mínusz pontjának köszönhetően, melyet azért vontak le tőle, mert megütötte Lancelotot az évnyitó lakomán, a háznak most huszonöt pontja volt. Ha most száz pontot veszítenek, a Griffendélnek mínusz hetvenöt pontja lesz. Nem valami rózsás kilátások.

- Száz pontot… fejenként – felelte Piton.

Látván a Weasley gyerekek arcát, Daniel akaratlanul is gyűlöletet érzett Piton iránt. Korábbi feltételezése, hogy a bájitaltanárnak talán van szíve, cáfolatot nyert. Pitonnak határozottan nincs szíve.

- MICSODA? – kiabálták az ikrek, hallván az „ítéletet”.

- Jól hallottátok – vont vállat Perselus. – Legyetek hálásak, hogy nem adok mellé büntetőmunkát is.

Most a két mardekáros fiúhoz fordult. Daniel igyekezett nem rémültnek látszani, de hallván, mit tett Piton az unokatestvéreivel és a Griffendéllel, el se merte képzelni, miféle borzalmas végzet vár rá a térkép ellopásáért.

- Ami téged illet, Potter… tudom, hogy elloptad a térképet, és le kellene vonnom száz pontot érte… de ez alkalommal kegyes leszek. Egy hónap büntetés Mr. Bradleyvel… segítesz neki a kastélyt takarítani, a térképet pedig elveszem, és elzárom a szobámban. Nem tanácsolom, hogy megpróbáld újra ellopni. Malfoy…

- Devislmoor, uram – javította ki Norbert.

- Akkor Devilsmoor – bólintott Piton. – Értesítem Aberforth Dumbledore-t, hogy jöjjön el a csikóért. Várd meg itt a dolgozószobám előtt. És most… gyerünk lefeküdni!

Amint az öt gyerek kilépett Piton szobájából, Dan meglepetten látta, hogy Gilda Lockhart összefont karral a falnál áll. Nyilván kíváncsi volt, milyen fejmosást kap Dan és Norbert Pitontól, ezért követte őket a pincébe.

Mielőtt Dan azt mondhatta volna, hogy „jobban teszed, ha nem kezdesz kárörvendezni”, Kevin ökle találkozott az orrával. Egyből vérezni kezdett. – Mi van…?

- Te idióta! – kiabálta Kevin. – Miért kellett Pitonhoz rohanni és beköpni minket, mi?

- Mi csak segíteni akartunk…

- Segíteni? – visította Viviane. – Ó, nagyon sokat segítettél! Neked köszönhetően a Griffendélnek mínusz kétszázhetvenöt pontja van! Rekord!

- Csak nem akartam, hogy az óriáspókok megegyenek! – vágott vissza Daniel. – Láttam a térképen, hogy bementek az erdőbe, és attól féltem, nem jöttök ki élve! Piton volt az első tanár, akit találtunk, hogy segítsen!

- Óó, milyen hálásak vagyunk! – csattant föl Valentine. – Láttál minket a térképen… és most Piton elkobozta! Három napig sem tudtad megtartani!

- Muszáj volt szólni a térképről, anélkül nem találtunk volna meg titeket!

- Bárcsak ne találtatok volna meg! – harsogta Kevin. – Bár megevett volna titeket egy vérfarkas! Te… te… nem vagy többé a barátom!

- Figyelj, te seggfej… - kezdte Dan, de Norbert közbevágott.

- Nem veszitek észre, hogy bajotok eshetett volna az erdőben? Nem értitek, hogy Dan csak a biztonságotokért aggódott?

- Ó, Mr. Malfoy leereszkedett hozzánk! – horkantott Kevin gúnyosan. – Nem érdekel, mit mondasz, te szemétláda, de egy biztos: te és Daniel tényleg jól összeilletek! Mindketten árulók vagytok, és Piton talpát nyaljátok! Mindketten rohadt mardekárosok vagytok!

A következő pillanatban Daniel odaugrott, hogy behúzzon egyet Kevinnek cserébe a vérző orráért. Amikor Norbert megpróbálta visszahúzni Dant, kapott egyet az állára az egyik ikertől, aki láthatóan azt hitte, be akar kapcsolódni a verekedésbe.

Mielőtt az öt gyerek ronggyá verhette volna egymást, Gilda Lockhart beavatkozott. Néhány jól irányzott jobb- és balegyenessel szétválasztotta a verekedőket.

- Megfizetsz az árulásodért, Potter! – morogta Kevin, amint elvonult a gyilkos tekintetű ikrekkel, sérült csuklóját dajkálva, és fájó ujjperceit masszírozva.

- Ezt nem hiszem el… Potternek szólított! – suttogta Daniel, nem volt elég erős, hogy hangosabban beszéljen. – Elvesztettem. Elvesztettem őket.

Norbert átkarolta barátja vállát. – Nem tehetsz róla. Nem érdemlik meg a barátságodat. Ha a pontok és az a hülye térkép fontosabbak nekik, mint a te szereteted és törődésed, akkor egyáltalán nem érdemelnek meg.

- Kösz. – Dan megpróbálkozott egy halvány mosollyal. A kis egyszarvúra nézett, melyet Norbert letett, mielőtt verekedni kezdtek. Gilda az állatka mellett térdelt, és gyengéden simogatta.

- Hát nem édes kis srác? – motyogta Dan.

- Kislány – mondta Gilda. – Nőstény.

- Nőstény? – tűnődött az ifjú Potter. – Akkor asszem, tudok neki egy nevet.

A másik kettő kérdően nézett rá.

- A nővéremnek, Lilynek kiskorában volt egy plüss egyszarvúja. Most a legkisebb húgomé, Leáé. Angyal a neve.

 Következő