Korcsolyázni nem is olyan nehéz

Már csak egy nap volt karácsonyig, a hó beborította a Roxfort udvarát, a szünetre kastélyban maradt gyerekek a befagyott tavon korcsolyáztak. A tó jegén keresztül látni lehetett az óriáspolipot, aki lustán figyelte a feje fölött sikló fiatalokat. A hó nagy pelyhekben hullott már egy hete folyamatosan, a környék visszhangzott a diákok nevetésétől.

Csak egy ember volt, aki nem tudott maradéktalanul örülni a tél csodájának: egy rosszkedvű, morcos, fekete taláros alak állt az egyik fa alatt, ő vigyázott a gyerekekre, hogy komolyabb baleset ne történjen, bár szíve szerint egy pálcamozdulattal eltüntette volna a jeget a korcsolyák alól. Nem értette, miért pont őt választották erre a posztra, de biztos volt benne, hogy ebben is Dumbledore keze van. Már alig várta, hogy egy kollegája leváltsa őt, elege volt a gyerekzsivajból, fázott és mindennél jobban vágyott a szobájára, kandallójára és egy üveg Lángnyelv Whiskyre.

A tavon éppen az aktuális Weasley-gyerek (aki szintén vörös volt, bár kivételesen zöld szemű) mutatott be egy piruettet, aminek következtében a fenekén landolt, Piton nem kis örömére, mikor egy lágy kezet érzett a vállán. Megfordult és egy mosolygós arcot látott maga előtt, az új Átváltozás tanárét, volt tanítványáét, Hermione Grangerét. A lány sokat változott az elmúlt időben: a háború megkeményítette, szinte az egyik pillanatról a másikra vált felnőtt nővé. Kedvessége a diákok kedvencévé tette a tanárok közül. Most, 23 évesen szebb volt, mint valaha, szeme csillogott, arca kipirosította a csípős levegő.

- Professzor, miért nem csatlakozik a diákokhoz? Nem szeret korcsolyázni?

Piton nézte a lányt, fejében egymást kergették a lehetséges reakciók: vagy megcsókolja a lányt, vagy sértődötten félrevonul, méregbe gurul, vagy esetleg kivételesen őszinte lesz. Végül az utóbbi mellett döntött és halkan azt morogta:

- Nmm k.. krcsni…

- Elnézést, de nem értettem teljesen, mit mondott…

- Nem tudok korcsolyázni!- ismételte meg, várva, hogy leszakad az ég, vagy a lány kineveti őt, de semmi ilyesmi nem történt. Hermione bólintott, elfordult és figyelni kezdte a tavon sikló kicsiket.

- Ha szeretné, megtanítom… - ajánlotta fel, szemeit nem vette le a diákokról, így nem láthatta a férfi döbbent arcát, sem azt, hogy Perselus Piton életében először elpirult.

- Nos, Ms. Granger, nem tudom, miért akarja rám áldozni a szabadidejét, - majd maga sem akarta elhinni, hogy így folytatja - de ha mindenképpen ragaszkodik hozzá… hát legyen.

A lány döbbenten fordult hátra, nem akart hinni a fülének.

- De… lehetne akkor, amikor kevesebben vannak a jégen? Nem igazán szeretném, ha a fél iskola rajtam nevetne.

- Azt hiszem, ez megoldható, Professzor.

- Akkor találkozzunk itt vacsora után. Az megfelel önnek, Ms. Granger?

Hermione mosolyogva bólintott, egy pillanatig csak nézték egymást, a fekete és a barna szempár összefonódott, végül a férfi szakította meg a kapcsolatot és elindult vissza a kastélyba. Biztos volt benne, ez az este vagy eddigi élete legkellemetlenebb estéje lesz, viszont, ha minden jól megy, akár jól is sikerülhet.

A lány nézte a professzor távolodó alakját, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért mondott igent az ajánlatra. Egy tompa puffanás térítette vissza a valóságba, amikor az egyik Hollóhátas fiú utánozni akarta a legifjabb Weasley-t, és kicsit félresikerült az ugrása. A fiút felkísérte a gyengélkedőbe, a többieket elküldte átöltözni, hisz már közeledett a vacsoraidő.

­*

Hermione sáljába burkolózva állt a tó szélén, csodálta az ököl nagyságú hópelyheket, és közben azon gondolkozott, vajon Piton tényleg eljön-e hozzá. Sokszor vette észre magán, hogy a férfi felé terelődnek a gondolatai, ez azóta volt így, amióta ide jött tanítani. Elbűvölték őt azokat a csodálatosan mély fekete szemek, hányszor de hányszor képzelte, hogy a kezei végigsimítják a testét, hogy a szája az ő száját csókolja… Lépteket hallott maga mögül és meglátta a férfit, amint felé tart korcsolyával a kezében, fekete nadrágban és pulóverben, nyakában egy hosszú, kivételesen nem mardekáros, hanem kékszínű sállal.

- Jó estét, Ms. Granger.

- Hermione.

- Nos, akkor… Hermione. Még mindig jó ötletnek tartja, az én tanításomat?

- Természetesen, Perselus. Hiszen a korcsolyázás egy kihagyhatatlan dolog az életben. Különben pedig megígértem, és mindig tartom magam az ígéreteimhez.

A férfi leült a tó partján levő fatörzsre, felvette a korcsolyáját, de ahogy a jégre állt, kicsúsztak a lábai és a fenekére ült. Várta a gúnyos nevetést, biztos volt benne, hogy a lány kineveti, és teljesen meglepődött, mikor mellé siklott és a kezét nyújtotta neki.

- Jöjjön, segítek. Először talán megtanítom, hogy kell megállni. Fogja a kezem!

Álltak egymással szemben, kéz a kézben, majd mikor Piton megtalálta az egyensúlyát, Hermione lassan elengedte a kezét. Ő megtántorodott, de végül sikerült megállnia rendesen.

- Nagyszerű, Perselus. És most próbáljon meg elindulni. A jobb lábát csúsztassa előre, helyezzen rá egy kis súlyt majd a másikat csúsztassa.

Nézte a lány arcát, és lassan, koncentrálva elindult felé, de a második lépésnél félresiklott a lába és megint a jégen landolt. Hermione újra felsegítette és lassan, türelmesen elmagyarázta, mit csinál rosszul.

- Most próbálja meg újra! – de már nem engedte el a férfi kezét, ő háttal siklott, tekintetét Piton korcsolyájára szegezte. Ő egyre stabilabban siklott a tavon, így egyre gyorsabban haladtak körbe-körbe. Hermione végre a szemébe nézett és ránevetett, a férfi visszamosolygott rá.

- Tudtam, hogy sikerülni fog! Ugye nem is olyan nehéz korcsolyázni?

- Igaza volt, Hermione, ez tényleg kihagyhatatlan dolog!

- Megpróbálja egyedül?

- Előtte lassítsunk egy kicsit, ilyen tempó mellet nem tudnék megállni a lábamon.

Elengedte Hermione kezét és elindult egyedül, a lány pedig vele ellentétes irányba, körbe. Pont, mikor egymás felé közeledtek, Piton lába megcsúszott, ő pedig megpróbálta elkapni volt tanárát, de csak annyit értek el vele, hogy egymást átkarolva estek hanyatt. Hermione került alulra, és hirtelen elkezdett nevetni. Piton iszonyatosan megijedt, mikor megérezte a lány rázkódását, azt hitte, megütötte magát és sír. Mikor azonban ránézett, és meglátta, hogy csak nevet, végtelen megkönnyebbülés töltötte el. Megpróbált felállni a lányról, de a korcsolyája újra megcsúszott és ismét hasra esett. Hermione nem tudta befejezni a nevetést, Piton bosszúsan nézett rá, de mikor meglátta az őszinte, ártatlan boldogságot az arcán, ő is kacagni kezdett. Nevetésük visszhangzott a csendes, karácsonyi estén.

Hermione kikerekedett szemekkel nézte a csodát, hogy ez a zárkózott férfi, akitől gúnyos mosolyon kívül nem látott semmit még, most önfeledten nevet.

- Mondták már magának, hogy teljesen megváltozik az arca, mikor nevet? Ilyenkor szinte jóképű lesz, sokkal emberibb.

- Valóban így gondolja, Hermione? – a lány érezte, a kicsit gúnyosnak ható kérdés mögött valódi érdeklődés rejlik, a férfi tényleg kíváncsi a válaszára. Elmosolyodott, karjait Piton nyaka köré fonta, magához húzta és lágyan megcsókolta.

- Határozottan úgy gondolom.

Piton döbbenten nézett a lányra, majd ajkait újra az ő ajkaira tapasztotta. Csókjuk forró és szenvedélyes volt. Mikor elváltak egymástól, a lány halkan azt suttogta:

- Boldog karácsonyt, Perselus!

- Neked is, Hermione!
   

Szerző: Veronica von Krolock