|
Destiny-1.rész
2008.07.04. 10:56
Destiny
Írta: Hubberthus
Bevezetés
Nos, akkor talán bemutatkoznék. A nevem nem fontos, nem lesz rá szükség. Ami viszont fontosabb, az a világszemléletem. Reális ember vagyok, nem szeretek csak úgy vakon hinni valamiben, csak mert mások is azt teszik. Nekem vagy tudomásom van valamiről, vagy kételkedek benne, mert ugye "kételkedek, tehát vagyok". Amíg valamit nem tapasztalok meg saját magam, addig mindig kételkedek benne valamennyire.
Ha valaki megkérdezne engem, hogy hiszek-e a sorsban, a válaszom úgy hangzana: Kételkedek benne. Nem lehet valamit elvetni, csak mert nincs még róla semmilyen tudományos alap, legfeljebb nagyon kicsi az esélye.
Akkor vajon létezik a sors? Van valaki odafönt, aki irányít minket? Ez a kérdés foglalkoztat engem leginkább, de a választ talán sose fogom megkapni rá. Hogy miért pont ez érdekel ennyire? Az egész olyan 12 éves koromban kezdődött...
Juliet
Ekkor még egy kis jólnevelt általános iskolás kölyök voltam. Nagyon jó jegyeim voltak, mindig majdnem a legjobb voltam az osztályban. Mindig boldogan emlékezek vissza ezekre az időkre, bár már alig emlékszem részletekre belőlük. A memóriám sosem volt a legjobb. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy akkor még "normális" voltam.
Ami elkezdett megváltoztatni, az ekkor indult meg, legelőször egy lány képében. Amint ki lehet találni a fejezet címéből, ez Juliet volt. Maga az ok ő volt, de gyakorlatilag semmit sem csinált. Ahogy visszagondolok az egészre, talán nem is vett észre az egészből semmit, vagy inkább csak úgy tettette, hogy nem tudott semmiről. Ez igazán nem is számított.
Be kell mutatnom még valakit, aki akkoriban a legközelebbi barátom volt, nagyon sokat voltunk együtt, mászkáltunk mindenhová, és ő volt az egyetlen barátom, akivel volt egy közös fánk is. Ő volt Benjamin. Én egy bent ülős, számítógépes gyerek voltam, ő pedig a minden rejtett zegzugot felfedező, állandóan mozgó, vagyis nagyon jól kiegészítettük egymást. Időnként ő jött el hozzám játszani egy kicsit bent, néha pedig én mentem el vele felfedezni a várost, így lett meg a saját fánk is, amire sokszor felmásztunk, és ott beszélgettünk.
Ezen a fán történt meg egy sorsdöntő beszélgetés is. Történt ugyanis, hogy akkor kezdtem el vonzódni a lányok iránt, és mivel ez nekem teljesen új volt, a legjobb barátommal beszéltem meg. Bár sokáig voltunk már egy osztályban, akkor kezdett feltűnni nekem, hogy az egyik osztálytársam, Juliet valamiért tetszett nekem. Benjamin is az osztálytársam volt, ezért még fontosabb volt, hogy ezt megbeszéljem vele.
Másnap viszont mikor iskolába mentem, valami nem volt rendben, és szinte azonnal meg is tudtam, hogy mi. Az összes fiú az osztályban tudott arról, amit Benjaminnak mondtam, és egész nap vigyorogva suttogták nekem, hogy menjek oda Juliethez, és mondjam meg neki. Természetesen szörnyen éreztem magam. Egyetlen dolog amit tenni tudtam, hogy maradtam ülve a székemben, és úgy tettem, mintha nem hallanám őket. Nagyon kicsi voltam még, és ezt nem volt könnyű elviselni.
Ez a dolog még egy ideig így folytatódott, miközben én eltávolodtam a többiektől, legfőképp Benjamintól. Egy idő után már nagyon utálatos volt velem, vagyis a gyerkkori legjobb barátomat elveszítettem. Julietnek még a közelébe sem próbáltam menni, és persze mindenki mást is próbáltam elkerülni az osztályban. Akkor lettem az, aki: Elveszítettem a bizalmam az emberekben, és onnantól kezdve mindenkitől elkezdtem félni, barátokat meg nem szívesen akartam magamnak. Az egész általános iskolás osztály két személy kivételével teljesen idegen lett számomra, és végtelenül boldog voltam, hogy ballagás után már nem kell velük találkozni. Ez a két kivétel között nem volt ott se Benjamin, se Juliet.
Ez volt az első a legrosszabb események közül az életemben.
Charlotte
Időközben kezdett bennem kialakulni egyfajta tisztelet a női nem iránt. Lenyűgözött a szépség, amit képviselnek, ellenben a férfiakkal akiké nagyrészt a pusztítás. Megfogadtam, hogy én nem válok olyanná, amilyen Benjamin volt, nem fogok senkinek olyasmit okozni, amit a fiú osztálytársaim csináltak velem.
Reménytelen volt a helyzetem, egy idő után már boltba is féltem elmenni, és csak sokszori noszogatás után sikerült néha rávenni engem. Bezárkóztam, és nem akartam senkit magam köré. Titokban viszont mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd megszabadulok ettől. Gyerekfejjel ez olyasmi elképzelés volt, hogy majd mikor megtalálom a szerelmet, a szerelem ereje meg fogja törni ezt. Mindig megmosolyogtat, amikor visszaemlékezek, mikre tudtam régen gondolni. Nagyon sokat álmodoztam régen arról, hogy majd eljön a lány, és megváltozik az életem.
Ahogy várható volt, középiskolában nem barátkoztam senkivel, akkorra már teljesen bezárkóztam, és mivel senkit sem ismertem ott egyáltalán, féltem mindenkitől. Egy idő után viszont odajött hozzám az egyik fiú, és elkezdett velem beszélni. Ő volt Michael. Kellett egy kis idő hozzá, de sikerült megnyitnia engem maga felé, és végül összebarátkoztam az ő barátaival is, így alakult ki egy kis pár emberes baráti kör az osztályban, amihez tartoztam. Michael volt közülük a legjobb barátom. Sok közös volt bennünk, és sokmindent csináltunk együtt. Egy idő után pedig a padtársam lett.
Történt ekkor, hogy elmentünk egy osztálykirándulásra, és mivel nagyon nem szeretek emberek közé menni, egy alkalommal amikor választani lehetett, hogy a szálláson maradjunk-e, vagy menjünk, én a maradást választottam. Rajtam kívül még néhány lány maradt ott, és mivel nem volt semmi dolgunk, meghívtak kártyázni. Ekkor ismertem meg jobban Charlotteot. A Julietes incidens óta nem igazán akartam semmilyen lány iránt érdeklődni, de most a sors megismertetett valakivel, akinek a természete nagyon megfogott.
Az után a kártyázás után egész este azon gondolkoztam, hogy ez most direkt jött-e ki így. Odafent talán valaki segíteni akart nekem? Magamtól nemigen kezdeményeztem volna beszélgetést senkivel. Nem mintha a kártyázás közben túl sokat beszélgettem volna vele, de az is volt valami. Ha nem lett volna ez a választás, és nem pont így maradtunk volna ott páran, egyáltalán nem lett volna semmilyen beszélgetés. Ráadásul olyasvalaki volt a beszélgetőtárs, akit utána szerettem volna jobban megismerni.
Nem emlékszem már pontosan hogy, de kis idő után elkezdtem "levelezni" vele. Csöppet szánalmas volt, mert beszélgetés helyett az osztályban néha odamentünk egymáshoz átadni a másiknak egy darab papírt teleírva. Talán még ennek is örülnöm kellett volna, de egyáltalán nem az volt azokban a levelekben, amire gondolsz. A világnézeteinkről "beszélgettünk" egymással, mondhatnám filozofikusan vitatkoztunk.
A dolog így folytatódott egy ideig, és én szerettem volna már elmondani neki mit érzek. Történt ekkor, hogy már nem bírtam tovább a dolgot, muszály volt valami segítséget hívnom, mert a szánalmas személyem soha nem tudott volna tovább jutni. Ezért mondtam el az egészet Michaelnek, aki addigra már nagyon jó barátom volt. Benjamin esete erősen belémégett, ezért megkértem Michaelt, hogy soha senkinek ne mondja el ezt. Természetesen beleegyezett. Nem volt olyan könnyelmű, mint egy általános iskolás, ráadásul neki akkor már egy ideje volt barátnője. Egyszóval nagyon jól tettem, hogy a segítségét kértem, mert szívesen segített, és tudta hogyan kell csinálnia.
Lassacskán, de úgy éreztem sikerülni fog, és végre újra normális lehetek. Még ekkor is abban a hitben voltam, hogy a szerelem képes lesz felszabadítani engem. Végre valahára elérkezett az is, amikor képes voltam végre szerelmet vallani, ami hihetetlen előrelépés volt számomra, csakhogy a válasz nem épp a várt volt. Ugyanis Charlotte válasza egy azonnali határozott nem volt, mellékelten hozzátéve, hogy azért barátok lehetünk. Nem erre számítottam.
Természetesen felkészülhettem volna erre is, hisz nem voltam valami népszerű gyerek. Mindig csak tanultam, majdnem a legjobbak között voltam, beszélgetni pedig csak Michaelékkel beszélgettem. Gyakorlatilag semmilyen lány nem tanusított irántam érdeklődést. A lényeg viszont nem ez volt.
Nemsokkal később kiderült ugyanis, hogy Charlotte mindvégig Michaelbe volt szerelmes, és miközben Michael próbált nekem segíteni, egyszer Charlotte megmondta neki. Michael nem volt valami könnyű helyzetben, ez tisztán látszott rajta, de végül meghozta a döntését: Az addigi barátnőjét otthagyta, és összejött Charlotteal.
Attól kezdve minden egyes reggel iskola előtt, ahogy ketten a padban ültünk, megérkezett Charlotte, és jó hosszú csókolózásba kezdett Michaellel a mellettem levő széken. Persze nem hibáztatom őket ezért. Biztos vagyok benne, hogy nem direkt szivatni akartak volna engem. Viszont iszonyúan rosszul esett az egész, még rosszabbul, mint a Benjamin féle eset.
Kezdtem kevesebbet beszélni Michaelékkel, és egy idő után már alig-alig váltottunk szót egymással. Nem haragudtam rá, de nagyon nagy fájdalmat okozott. Önkéntelenül is eltaszítottam magamtól, vagyis újra elveszettem a legjobb barátomat.
Az egész megismételte önmagát, csakhogy sokkal erősebben, ráadásul mintha direkt azt mondta volna nekem ezzel valaki, hogy "ne próbálkozz, mert úgyse fog menni!" Azt hittem, végre megtalálom azt, aki szeretni fog, és végre úgy élhetek majd, ahogy szeretnék, de az egész fordítva sült el. Ha lehet, még jobban magamba süllyedtem, és egyfolytában csak ezen járt a fejem, hogy ez hogy történhetett meg pont így.
Azt az egy dolgot is kezdtem elhanyagolni, ami volt nekem: nem igazán érdekelt már az iskola, a tanulás, erősen leíveltem, a szüleim pedig kezdtek aggódni néha a viselkedésem miatt.
Ez volt a második a legrosszabb események közül az életemben.
Ana Lucia
Tudni akartam a választ, hogy tényleg csak véletlen volt, vagy a sorsom játszik-e velem. Akkoriban kezdett el ez a gondolat marni belülről. Reális voltam mindig is, tehát nem hittem, hogy valaki odafönt direkt hozta ezt így nekem össze. Az egész viszont nagyon úgy nézett ki. Választ akartam, de nem tudtam honnan megkapni. Csakis egyetlen mód volt rá, vagyis vártam, mikor tűnik föl valaki, akitől tényleg megkapom a szerelmet.
Nagyon elkeseredetten akartam a választ, talán ezért gondolták úgy az égiek, hogy nem várnak éveket, hanem nemsokkal később megismertetnek Ana Luciával.
Egyik tornaórán jöttek hozzánk néhányan bemutatni a távolkeleti harművészetek egy ágát, ami nagyon megfogott, ezért csatlakoztam hozzájuk. Az ottani edzéseken ismertem meg Ana Luciát. Hasonló felfogású volt hozzám, ezért nagyon jól meg tudtuk néha érteni egymást, és ő volt az első lány, akivel végre valamennyit beszélgettem is (a Charlotteos filozófikus vita nemigazán számított beszélgetésnek), még akkor is, ha ezek a beszélgetések számítógépen keresztül történtek. Szemtől szemben ugyanis senkivel sem tudtam rendesen elbeszélgetni. Jó volt végre valaki hozzám hasonlót találni, ráadásul egy lányt. Ennek természetesen amellett, hogy örültem, erős gyanút is hozott fel bennem: Vajon ez is csak véletlen volt?
Emiatt a gyanakvás miatt vártam egy-két évet, hogy jobban megismerjem őt, és hogy most biztos legyek benne, hogy ő tényleg az, akire várok. Még egy akkora csalódást, mint az előzőek, nem tudtam volna elviselni.
Ahogy elteltek az évek, igen sokat beszéltünk, és nagyon jó barátok lettünk. Nem láttam rá semmi okot, hogy tovább halasszam, szerettem volna végre szeretni valakit, és normálisan élni. Merthogy nem tudtam már szabadulni a gondolattól, hogy csakis ez segíthet rajtam. Túlságosan is magamba véstem ezt, és másra már nem nagyon tudtam gondolni.
Végre megtettem, szerelmet vallottam neki, de valamiért az ő válasza is egy azonnali nem volt, mellékelve azt, hogy barátok attól még lehetünk. Újabb pofont kaptam az élettől, de ez nem rendített meg, ettől erősebbeket is kaptam már. Viszont elgondolkaztam mindenen, és főként azon, hogy miért kaptam azonnali nemet.
A válasz egész egyértelmű: Mindig is bezárkózott voltam, mindenkit eltoltam magamtól, beszélgetni alig szoktam, ráadásul amik történtek velem, azoknak a hatása látszott a személyiségemben. Egyszerűen lerítt rólam, hogy velem nem érdemes összejönni, nem voltam az a határozott srác, akire egy lánynak szüksége lenne. Nem is vádoltam emiatt Ana Luciát, én is nemet mondtam volna a helyében. Mindig csak arra gondoltam, hogy majd ha eljön a szerelmem, segíteni fog rajtam, de arra sosem gondoltam, mit nyújtanék én neki. Gyakorlatilag semmit sem tudtam volna.
Sajnos ennyire tisztán nem láttam akkor, mindenképp győzni akartam a sorsom felett. Ana Luciát nem akartam, hogy elvegye tőlem. Tehát megpróbáltam utána mégegyszer, aztán mégegyszer, majd mégegyszer, de a válasz mindig ugyanaz volt, és ez így ment hónapokon keresztül. Közben minden egyes újabb "nem" sokkal jobban fájt.
Biztosan tovább próbálkoztam volna még, ha nem történt volna közben valami. Ez pedig Ana Lucia anyjának halála volt. Ez mindent felforgatott, de leginkább Ana életét. Tudtam, hogy segítségre volt szüksége, az összes barátja támogatására, de nem tudtam, mit érezne, ha én próbálnék segíteni neki. Féltem, hogy ezt is egy újabb próbálkozásnak venné, és igencsak meggyűlölne. Ráadásul nem tudtam volna segíteni rajta semmit, nem tudtam én akkor segíteni senkinek. Ezért inkább óvatos voltam, és hogy ne gyűlöljön meg, nem erőltettem a baráti segítséget.
Természetesen ez az egész fordítva sült el, vagyis mivel úgy tűnt neki, hogy én egyáltalán nem törődök azzal, ami történt vele, eltávolodott tőlem, és nem szívesen beszélt utána velem. Újabb barátot veszítettem el. Az addigi egyetlent, akivel jól meg tudtuk érteni egymást. Mindezt elkerülhettem volna, ha nem próbálok meg összejönni vele. Persze ez az összes eddigi esetre igaz volt. Valaki odafent ismét megmutatta nekem, hogy nem szabadott volna a szerelmet keresnem.
Emellett újabb fájdalmat kaptam a sorstól: a fájdalmat, amit másnak okozott fájdalom miatt érzek. Azóta már nem csak félek az emberektől, de félek attól is, hogy fájdalmat okozhatok valakinek, mert azt énis megérzem méghozzá kamatostól, akárkiről is legyen szó. Ráadásul a tehetetlenség is mart belülről, amiért nem tudtam segíteni valakin.
Végleg elhagytam magam, lelkileg összeomlottam, és ez az oka annak is, hogy mivel közel volt már a középiskola vége, nem sikerült az érettségim. Egész egyszerűen nem érdekelt. Az agyamban egyfolytában csak kavargott a gondolat, hogy vajon a sorsom akarta ezt az egészet így, vagy Ana Lucia is csak véletlen volt? A szüleim nagyon aggódtak, mert teljesen depresszióba estem.
Ez volt a harmadik a legrosszabb események közül az életemben.
A szünet
Körülöttem szinte mindenkinek volt már része a szerelemben, ha legalább annyira is, hogy megcsókolt már valakit, vagy csak átölelte. Én az anyámon kívül senkit sem öleltem át, a csók pedig olyan távoli álom volt, mintha a Holdra akartam volna eljutni. Lassan viszont elegem volt a "szerelem fog megszabadítani" gondolattól, és úgy döntöttem, ha már az égiek sem akarják, akkor nem erőltetem tovább. Megpróbálok máshogy megszabadulni.
Fél évvel később végül sikerült letennem a pótérettségit, és folytattam az életem. Főiskolára természetesen nem jutottam be, így maradt egy szakmunkásképző, ahol a következő egy évemet töltöttem el.
Nem gondoltam már arra, hogy be kell bizonyítanom magamnak, nem sorsom akarta mindazt tenni velem, ami történt. Inkább próbáltam beilleszkedni az új osztályomba, új barátok közé. Amilyen állapotban voltam már akkorra, ez nem volt könnyű, és igazán közel senkihez sem kerültem.
Ez megmutatkozott abban is, hogy minden egyes szünetben kimentem a folyosóra, és a falnak támaszkodva néztem az embereket, akik ide-oda mászkáltak, beszélgettek. Ritka volt nagyon, hogy beszéltem volna valakivel, az a hely pedig a megszokott bámészkodó helyem lett.
Ezt azért csináltam, hogy próbáljam megszokni a sok embert. Minden egyes alkalommal feszült voltam, ahogy oda kiálltam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy vajon mit gondolhatnak rólam mások.
Pár hónap múlva már épp kezdtem volna megfeledkezni mindarról, ami voltam, amikor odajött hozzám két lány, és azt mondták nekem, hogy a barátnőjük szerelmes belém. Olyan volt ez, mint egy villámcsapás. Nem akartam már senkivel sem összejönni, de arra nem gondoltam, hogy egyszer csak úgy történik egy ilyen. Nagyon megörültem, hogy végre talán volt valaki, akit érdeklek, bár nem tudtam, ezt hogy hoztam ki belőle.
Mindenesetre képtelen lettem volna odamenni hozzá a félelem miatt, ami bennem volt, ezért megegyeztem a két lánnyal, hogy írok neki egy levelet.
Másnap átadtam nekik életem első szerelmes levelét, és néztem, ahogy odaadják a harmadiknak. Még aznap kaptam egy választ, ami nagyon jó érzéssel töltött el, és újra előhozta belőlem a poros érzéseimet. Hátha csak az kellett, hogy ne görcsösen próbálkozzak, hanem hagyjam, hogy a szerelem megtaláljon. Újra előjött a jó öreg remény, amit már majdnem eltemettem. Kezdtem megörülni, hogy talán most végre sikerül boldognak lennem.
Amikor viszont másnap a következő levelet adtam át nekik, elég feltűnő volt, ahogy hárman röhögtek rajta. Azonnal le is esett a dolog. Már kezdetektől fogva észre vehettem volna, hogy szórakoztak velem, de nem láttam tisztán. Biztos kiszúrták, hogy milyen nyamvadtul álldogálok a folyosón minden szünetben, és kíváncsiak voltak, bedőlök-e ilyen hülyeségnek.
Megszégyenültnek éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy szétröhögték magukat rajtam, és elmondták jó sok embernek az iskolában. Hálát adtam az Istennek, hogy csak egy évet kellett ott eltöltenem. Végtelenül megkönnyebbültem, amikor végre vége volt, és megszabadulhattam onnan. De többet nem álldogáltam a folyosón a megszokott helyemen, nem próbáltam megszokni a tömeget, inkább elkerültem őket.
Mindenesetre ők jót szórakoztak, több szerelmes levél nem volt, én pedig véglegesen megfogadtam, hogy soha többet nem próbálkozok, ha jót akarok magamnak.
Így történt, hogy pár év eltelt, mialatt az új felfogásommal, miszerint nem a szerelem fog megmenteni, hanem én mentem meg saját magam, lassacskán kezdtem újra normális lenni. Ezalatt azt értem, hogy csökkent a félelmem, és egyre inkább be tudtam menni emberek közé. Barátokat nagyon ritkán szereztem, őket is csak úgy, hogy az ő kezdeményezésükkel.
Újra fontosabb lett számomra az iskola, és már egyetemistaként töltöttem az éveimet. Nem próbálkoztam semmilyen lányhoz közelebb jutni, lassacskán kezdtek nem érdekelni. Az irántuk érzett tiszteletem, és csodálatom megmaradt, de többet nem akartam társat magam mellé.
Ezzel egy ideig kihúztam, viszont a közben történt "folyosós" eset a negyedik a legrosszabb események közül az életemben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
