Fekete Norbert: Érzéketlenség

Ez a történet nem mestermunka, nem szántam eget rengető műalkotásnak, ez csupán egy próbálkozás, egy álmom módosított változatának lejegyzése. Bár nem tökéletesen fedi azt, a történet maga onnan származik, és tulajdonképpen a tudatalattim eddigi legszebb "alkotása". Még engem is gondolkodóba ejtett egykét része miközben újra és újra végigpörgettem magamban a történetet, kicsit mindig alakítva, csiszolgatva azt. Megpróbálom legjobb tudásom szerint visszaadni azt a hangulatot amit az álmom aznap este tartalmazott, és így lehetnek benne kissé bizarr, valóságtól eltérő részletek is. Mivel sok mindent nem ismerek ami szerepel a történetben - Itt főleg az orvosi ellátással, és egészségüggyel kapcsolatos hiányos tudásomra gondolok -, nem is fognak tökéletesen egyezni a mai világgal, és nem is célom, hogy egy valósághű művet írjak, csak az álmomat szeretném lejegyezni. Ezért is kérem az olvasót, hogy ne úgy álljon hozzá, mint egy mindennapi történethez, hanem nézzen be inkább a színfalak mögé.

Nem is pazarlom tovább a betűket, hanem kellemes időtöltést kívánok.

Fáradt voltam már aznap este mikor mentünk haza a moziból. Nem is igazán emlékeztem miről szólt a film, csak arra vágytam, hogy végre hazamehessek és bedőlhessek a jó meleg ágyba. Négyen voltunk a kocsiban, mindnyájan csak csendben ültünk, és néztük a kint elsuhanó téli tájat. Leo vezetett, ő az utat nézte, és látszólag a vezetés minden figyelmét lekötötte - Aminek örültem is, mivel kint minden sötét és jeges volt -, de az ő gondolatai is egy puha fekhely körül járhattak . Ő a legjobb barátom, mellette ültem az anyósülésen. A középiskolában ismertük meg egymást, azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig is viccelődős típus volt, de ugyanakkor megállt a talpán mikor olyan volt a helyzet, és a helyzet most megkövetelte tőle, hogy az útra figyeljen.

Mögöttünk a lányok ültek, Sally és Missy. Őket is ott ismertem meg a suliban, mind ugyanoda jártunk. Sally egykedvűen nézett ki a jeges ablakon, látszott rajta, hogy ő is hazavágyik már. Nem volt a legvidámabb típus, általában nem mosolygott, de mint barát nem lehetett volna nála jobbat találni a környéken, és mikor nevetett, akkor azt megállás nélkül tette. Az osztályban a többi lány nemigen szerette a társaságát, mert nem volt közéjük való, így hát csatlakozott hozzánk.

Mellette ült Missy, aki a csapat legkülönösebb tagja volt. Harmadik osztályban került közénk, mert bukott két tárgyból is. Az osztályban, és az egész iskolában is sokan kifejezetten utálták, főleg a modora miatt. Páran el is nevezték Jégkirálynőnek, mert senkivel se szeretett beszélni, meg se lehetett közelíteni, és a tekintetén is látszódott, hogy nem vágyik senki társaságára. Egész nap csak ült egy helyben, és dühösen morgott mikor valaki megszólította. Volt egy eset, amikor még meg is ütött egy srácot az osztályból, mert az csúfos megjegyzéseket tett az öltözetére.

Egy alkalommal azonban Leóékkal eldöntöttük, hogy megolvasztjuk miss Jégkisasszonyt, mert már nem lehetett elviselni ahogyan ott ül dühösen a magányába zárkózva egész álló nap, így hát meghívtuk Sally-ékhez egy délután. Nehéz volt rábeszélni a dologra, de végül is egy idő után elfogadta tőlünk a meghívást. Bár azon a délutánon egy szót nem szólalt meg, látszott rajta, hogy jobban elviseli a mi társaságunkat mint az osztályét. A hatás nem maradt el, ezután valamennyire szívesebben jött el velünk még egy-két alkalommal, és ez alatt az idő alatt sikerült egy kicsit megismerni.

Missy nem véletlenül volt olyan amilyen: Nem volt családja, egymaga élt a lakásában, és egész életében szurkálták a jelleme miatt, amit a szülei elvesztése hozott elő belőle. Nem volt aki lelki támaszt adjon neki, és ismerősei is elidegenedtek tőle, pedig jellemét leszámítva nagyon jó lány volt, hihetetlen elme, és külsőre sem volt utolsó. Viszont még azután sem változott meg, miután minket megismert, pedig mellette álltunk, és mindenben segítettük amiben csak tudtuk. Elfogadta, hogy barátunkká fogadtuk, de nem volt hajlandó megváltozni, mindig hideg és érzéketlen maradt.

Ugyanilyen hidegen ült akkor is a kocsi hátsó ülésén a hátam mögött, miközben kint olyan idő tombolt, mint amilyen őbenne. Az ő háza esett legközelebb a mozihoz, és lassan meg is érkeztünk. Továbbra is síri csend volt az autóban, mikor Leo bekanyarodott az utcába, és kint is csak a szél hűvös süvítését lehetett hallani. Ebben a különös hangulatban értünk oda Missy lakásához, ahol mindenki kiszállt, hogy elköszönjünk tőle. Kint megcsapott minket a téli hideg.

Na gyorsan rendezzük ezt le, mer lefagy a kezem! – Ez volt Missy reakciója a kinti időjárásra, és lényegében igaza is volt.

Arra gondoltam, ahogy így rám nézett és ezt mondta, tényleg Jégkirálynőnek tűnt. Valószínűleg ez látszódott rajtam, mivel furcsán nézett rám, és megkérdezte:

Mi van?

Csak arra gondoltam, hogy beleolvadsz a környezetbe. – Eleresztettem egy kis mosolyt, de láthatóan nem díjazta a poénomat, és utólag meg is bántam, hogy ezt mondtam.

Nagyon vicces...

Jól van na, bocsi! Olvadj fel egy kicsit.

Nem fogok neked felolvadni! – A "felolvadni" szót gúnyos hangerővel mondta, és itt már éreztem, hogy rossz útra keveredtem. Nem volt valami fényes hangulatban - Mint általában.

Mondom, hogy bocsánat.

Nem érdekel.

Jó, akkor maradj így! – Ez egy kicsit erősre sikerült a részemről, és ő se várta ezt tőlem. Talán a fáradtság hozta ki belőlem, talán az ő hangulata, nem tudom.

Cső.

Ezzel odafordult Sally-hez, hogy tőle köszönjön el, nem várta meg a válaszomat, majd utána Leótól is elköszönt, rám már vissza sem nézett. Látszott rajta, hogy ezzel megbántottam, és nem szívesen valltam be magamnak, hogy tudok ilyen bunkó is lenni. Kihúzta magát, mint egy büszke udvarhölgy, és lépéseit gőgösen kimértre szabva akart bemenni a házba, de dühében úgy indult el, ahogy nem kellett volna. Megcsúszott a jégen, és majdnem teljesen elvesztette az egyensúlyát. Mindhárman utánakaptunk, de én voltam hozzá legközelebb. Rám nézett, és szinte azonnal elkapta a kezét.

Hagyjál!

Elugrott tőlem, amitől most már a maradék egyensúlyát is teljesen elvesztette, és nekihátrált egy fának. A fejét beütötte, amitől azonnal összeesett, majd még amellett, hogy belesüllyedt a hóba, a fán lévő is ráhullott, és szinte teljesen betemette. Odarohantunk hozzá, és elkezdtük kiásni. A ruhája telement hóval, a keze hideg volt, ő pedig eszméletlen.

Gondolkodás nélkül bevittük a házába, ahol Sally átöltöztette és megfürdette, mi pedig hívtunk egy orvost. Mialatt vártunk az orvosra, ott voltunk Missy mellett, aki az ágyán feküdt, és még mindig eszméletlen volt. Éreztem a többiek vádló tekintetét, tudtam hogy én vagyok ennek a felelőse. Mind fáradtak voltunk már, egyikünk sem szólalt meg, és nem is lett volna sok értelme elkezdeni egy beszélgetést ilyen hangulatban.

Kis idő múlva megérkezett az orvos. Elmondtuk neki mi történt, majd megvizsgálta Missy-t, és megállapította, hogy nem szenvedett semmilyen különösebb sérülést, csak a fejét ütötte be enyhén. Még ott volt mikor Missy magához tért.

Mi történt? – Elmondtuk neki, és közbevágott.

Ja tényleg, emlékszem.

Elkezdett mocorogni, és közben nagyon furcsa lett az arckifejezése.

Hé! – Nem igazán értettem ez mit jelent. A többiekre néztem, és rajtuk is láttam, hogy őket is meglepte.

Missy saját magát nézte, egyre furcsább tekintettel. Az arca eltorzult, miközben a lábaival elkezdett kapálózni, és ismét, de már hangosabban, szinte sikítva mondta:

Hé!

Az orvos megpróbálta lefogni és megnyugtatni, de Missy megvadult, és már könnyezett is - Nem tudtuk mitől. Mindhárman teljesen le voltunk döbbenve az egész jelenettől. Egy kis ideig még kapálózott, majd azt sikította:

Nem tudom mozgatni a kezeimet!

Egymásra néztünk a többiekkel. Egyikünk sem hallott még olyan esetről, ahol valaki egy kis eszméletvesztés után nem tudta volna mozgatni a kezeit. Ezután lenyugodott kicsit, de még mindig torz volt az arca, és furcsán vergődött az ágyban - Egyik karja sem mozdult meg. Az orvos először síri csendbe burkolózott, de tudta hogy mind kérdően nézünk rá.

De hát magának nincs semmi baja. – Ez volt a válasza a ki nem mondott kérdésre, de ez nemigen hatotta meg Missy-t, aki még mindig tehetetlenül vergődött az ágyban.

Nem lehet magának semmi baja. – Az orvos úgy látszott csak ismételni tudta önmagát, de magyarázattal nem tudott szolgálni.

Ezt már tudjuk. Nem akarja megmondani mégis mitől nem tudja Mis mozgatni a kezeit? – Leo hangja agresszív volt, és türelmetlen.

Az alapján amit elmondtak semmi baja nem kellene hogy legyen, és külsőleg se látok semmi különöset rajta. – Kis szünetet tartott, miközben ránézett Missy-re. – Esetleg maguk nem mondtak el mindent amit tudom kellene.

Az orvos utolsó mondata igen vádló volt, amivel magára is haragította Leót, és egy véget nem érő értelmetlen vitába kezdtek arról, hogy ki mennyire őszinte a másikkal szemben. Nem igazán érdekelt amit mondtak egymásnak, inkább Missy kötötte le a figyelmemet. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyesmi fog történni vele, és csak remélni tudtam, hogy ez valami átmeneti dolog, és gyorsan elmúlik. Talán csak a sokk hatása volt, vagy valami ilyesmi, esetleg csak én álmodom az egészet, és nemsokára felébredek a meleg ágyamban...

Kicsúszott a lábam alól a talaj, és nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Miattam történt vele valami, amihez foghatót még egy orvos sem látott. Miattam csúszott meg, és esett a fának. A világ körülöttem szinte teljesen megszűnt, csak a kavargó gondolatok maradtak meg, miközben Missy-t bámultam, akit éppen Sally próbált megnyugtatni. Furcsa érzés volt ahogy lelassult minden, nem maradtak meg bennem a hallott szavak, émelygett a gyomrom. Számomra egy évszázad telt el így, kívül talán pár perc, mire Leóék abbahagyták a vitázást, Missy pedig kissé lenyugodott - Vagy kimerült.

Azonnal el kell vinni a kórházba kivizsgálásra.

Az orvos kijelentésével mindenki egyetértett, és nem is haboztunk az indulással. A kórház nem volt messze, Leó vitt el minket a kocsijával, az orvos pedig elköszönt, mivel már nem tudott miben segíteni. Arra hivatkozott, hogy amit neki elmondtunk azt ott is ki tudjuk majd fejteni. Út közben a csend még kínzóbb volt mint moziból jövet. Mindenkin érződött a fáradtság, Missy pedig a szokásos hideg arca mögé bújt - Csak kisírt szeme árulkodott az előbbi érzelmeiről -, nem törődve azzal, hogy Sally segítségére kellett hagyatkoznia a beszállásnál.

Amilyen lassan telt számomra az idő a szobában, olyan gyorsan ment el az út a kórházig...

A kórházban az ügyeletes orvos is igencsak meglepődött a történeten amit elmeséltünk, és láthatóan fogalma sem volt arról, mit is kellene tennie. Ő is ugyanúgy megvizsgálta Missy-t, és ő se talált semmi mást rajta azon kívül, hogy a karjai nem reagáltak semmire sem, és a fejét csak enyhén ütötte be. Mivel nem tudott mit tenni, azt javasolta maradjon bent éjszakára, és talán másnapra elmúlik a dolog. Ha viszont mégsem, akkor elvégeznek rajta néhány részletesebb vizsgálatot is.

Missy végig csendben maradt, csak néha mondott "igen"-t vagy "nem"-et amikor az orvos kérdezgette. Nem lehetett még csak sejteni sem a gondolatait, egyszerűen felvette a szokásos faarcát, és mindenkinek kerülte a tekintetét. Nem igazán érdekelte az ami történt, és az orvos javaslatára is szó nélkül rábólintott. Így mivel mi is beleegyeztünk, Missy-t elvezették egy kórterembe, mi pedig még egy kis ideig ott maradtunk mellette.

A szobában fel volt oltva a villany, mivel már jócskán éjfél után lehetett az idő. Ez a halovány kékes fényhatás eszembe juttatta, mennyire álmos voltam már addigra. A moziban is ki voltam már fáradva, ez a hely pedig érzelmileg még jobban lehangolt. Ahogy a többiekre néztem, láttam hogy ők is hasonlóan érezhetik magukat. Mindannyian úgy néztünk ki, mint aki mondani szeretne valamit, de sehogy se találja a megfelelő szavakat.

Nagyon nem várt dolog volt ez, és igazán össze kellett szedni magunkat ahhoz, hogy ne a fáradságunkat adjuk át Missy-nek, hanem együttérzésünket. Sally-nek sikerült ez először,...

Hogy vagy Mis?

Sehogy. – ...és ezzel a válasszal egyben utoljára is.

Ez után egy ideig nem szólalt meg senki, a kínos csendek pedig már kezdtek az idegeimre menni – Ennyi túl sok volt egy napra. Menni akartam, és valószínűleg Missy is egyedül szeretett volna lenni, de inkább nem szólaltam meg. Úgy gondoltam, legjobb ha nem szólalok meg, így hát a többiekre bíztam a dolgot.

Szerintem inkább magadra hagyunk, oké? – Leo is érezte, hogy nem volt már maradásunk.

Oké...

Még egy fél percet mellette maradtunk, majd elköszöntünk tőle, és mindhárman elindultunk hazafelé. Olyannyira fáradt voltam már, hogy nem emlékeztem pontosan hogyan kerültem az ágyamba, mégse tudtam elaludni. A fejemben állandóan az esti baleset járt, és hiába próbáltam arra gondolni, hogy: "ez nem olyan nagy baj, nevetséges dolog ennyire felfújnod, holnapra el is múlik", ez mégis mindig visszajött, és gyötört az érzés, hogy én voltam a hibás. Tudtam, tényleg nem kellene ennyire magamra vállalnom a felelősséget, de lehetetlen volt ezeket a gondolatokat elhessegetni. Sosem akartam volna ártani senkinek, még véletlenül sem.

Valahogy mégis sikerült elaludnom, mivel másnap arra ébredtem, hogy anyu siettetett az iskolába, nehogy elkéssek. Nehéz volt felkelni, leginkább ottmaradtam volna az ágyamban, de mennem kellett, ha máshova nem, legalább a kórházba. Ahogy semmitmondó tekintettel a gondolataimba merülve ettem meg a reggelimet, látták rajtam a többiek, hogy nincs minden rendben, és rá is kérdeztek, de én csak elhárítottam a kérdéseket egyszerű: "semmi bajom, fáradt vagyok" típusú válaszokkal. Minden vágyam az volt, hogy végre elmehessek otthonról, és ne kelljen erről beszélnem.

De sajnos az iskolában sem volt jobb a helyzet, mivel kénytelenek voltunk elmondani mi történt Missy-vel, és hol van jelenleg, a faggatások és kérdések miatt pedig kezdett megfájdulni a fejem. Ráadásul az órák alatt sem tudtam megnyugodni, mivel csak arra vártam, hogy vége legyen a napnak, és elmehessek Leóékkal a kórházba megnézni, hogy van Missy. Ezt még a nap elején megbeszéltük egymással, utána pedig többet nemigen beszélgettünk sem egymással, sem a többiekkel - Akiket egyébként teljesen hidegen hagyott Missy szokatlan esete. Az iskola csaknem nyíltan, egy emberként ünnepelte, hogy Missy végre megkapta "méltó büntetését". Nem értettem, hogy lehetnek ennyire egyszerűek. Elfogott tőlük az undor.

Mikor iskola után hazaértem, otthon már tudtak mindenről - Az osztályfőnökünk felhívta őket is, hogy mindent tisztázzon -, így hirtelen nagymértékben megnövekedett a megmagyarázandó kérdések száma körülöttem, amikből már végképp elegem volt, és azt kértem, hogy előbb elmehessek megnézni Missy-t. Nagyon nehezen, de beleegyeztek, így azzal a lendülettel el is viharzottam otthonról, egyenesen Leóékhoz.

A nap addigi része tízszer hosszabbnak tűnt a megszokottnál, viszont végre már Leo kocsijában ültem, és épp a kórház felé tartottunk hármasban: Leo, Sally és én. Mikor megérkeztünk, Missy-t ott találtuk, ahol este hagytuk. Éppen a tv-t nézte a szokásos kifejezéstelen tekintetével.

Szia Mis.

Sziasztok. – Ránk nézett, és mikor a tekintete találkozott az enyémmel, visszafordult a tv felé.

Hogy vagy? – A kérdést ismét Sally tette fel.

Sehogy... – Ebből már tudni lehetett, hogy a titokzatos valami nem múlt el, és ettől megint elkezdett émelyegni a gyomrom.

Mivel nem lehetett volna sehogy sem kihúzni belőle, hogy mi lett a vizsgálatok eredménye, megkérdeztük az orvost aki vizsgálta:

A barátjuknak gyakorlatilag semmi baja, viszont a karjain semmilyen külső ingert nem érez, vagyis teljesen érzéketlenek, és nem tudja azokat mozgatni sem.

Ez hogy lehetséges?

A testével nincs semmi probléma, az elméjével viszont annál inkább. Valami miatt nem fogadja a kezeitől bejövő ingereket, és nem is továbbít semmit visszafelé. Mintha valami odabent leblokkolná. Még sosem láttam ehhez foghatót...

Mit lehet tenni?

Nos... – Itt egy nagyot sóhajtott. – Szerintem kevés szakember van, aki egyáltalán találkozhatott volna valaha is hasonlóval.

Fél percnyi csend következett, amíg ezt feldolgoztuk. Tényleg olyan súlyos volt a dolog, mint amitől az éjszaka tartottam, és ez mindent visszahozott, amit előző nap éreztem.

Mennyi ideig tarthat ez a valami? – Ez az én kérdésem volt, bár felesleges, mivel tudtam előre a választ.

Nem lehet megmondani, talán holnapra újra a régi lesz, lehet hogy soha többé. Amilyen titokzatos módon jelentkezett ez az állapot, olyan gyorsan el is tűnhet.

"Lehet, hogy soha többé." - Ettől féltem a leginkább. Mintha eltörtem volna Missy karjait, vagy valami még rosszabb.

Viszont itt nem maradhat, mivel gyakorlatilag egészséges, így haza kell mennie.

Micsoda?! Nem is próbálkoznak semmivel?

Mi már itt semmi egyebet nem tehetünk. Ha gondolják megpróbálhatják pár nevesebb pszichológus véleményét kikérni, de az már nem a mi hatáskörünk. Természetesen, ha megfizetik, akkor itt maradhat, de nem garantálom, hogy tudunk rajta segíteni. És ha most megengedik, nekem dolgom van. A viszont látásra. – Ezzel elviharzott, és otthagyott minket a nagy semmivel a kezünkben.

Leó nem szólalt meg, belül őrjöngött, és az ajtót nézte, amin az orvos távozott.

Most akkor mit tegyünk? – Sally tette fel a nehéz kérdést.

Haza kell vinnünk... – Úgy gondoltam mást nem tehetünk

Jó, de nincs senkije. Belegondoltál abba egyáltalán, hogy hogy fog élni így egyedül?!

Erre felkaptam a fejem. Nem is gondoltam még bele ilyesmibe, csak azzal foglalkoztam, hogy mekkora testi és lelki veszteség két kar elvesztése. Ahogy ezt mondta átfutott a fejemen, hogy Missy gyakorlatilag képtelen lesz így a mindennapi dolgait elvégezni egyedül: nem fog tudni enni, ajtót nyitni, fürödni, és még a mellékhelyiségre sem kimenni. Valakinek muszáj lesz rá vigyázni, viszont nincsen családja, és ismerősei is csak mi hárman vagyunk, mivel az eddigi élete során mindenki eltávolodott tőle, és mindenkit eltávolított magától. Senki sem volt eddig hajlandó foglalkozni vele rajtunk kívül, és valószínűleg most sem fognak meghatódni a történet hallatán. Talán akad egy rokona...

Akkor valakinek vigyázni kell majd rá.

Pontosan. – Sally kérdően nézett ránk elfogadható választ várva a "De kinek?" ki nem mondott kérdésre.

Szerintem kérdezzük meg tőle, hogy van-e valakije aki elvállalná, de előbb vigyük haza.

Ebben egyetértettünk, és odamentünk Missy-hez, aki még mindig a tv-t bámulta.

Figyu, Mis.

Hm? – Nem fordult felénk.

Most hazaviszünk, mert azt mondták itt már nem maradhatsz, oké?

Oké...

Ezzel ránk nézett, és tudatta, hogy ő már készen is áll, mintha egész nap csak erre készült volna. Sally lehúzta róla a takarót, feladta rá a cipőit, majd elindultunk együtt Missy lakására pontosan úgy, ahogy az éjszaka megérkezünk onnan.

A házban hideg volt, ki volt kapcsolva mindenhol a fűtés - Teljesen megfeledkeztünk róla. Amíg egy kicsit elfogadhatóbb lett az idő odabent, Sally átöltöztette Missy-t, mi pedig Leo-val csináltunk egy egyszerű kis ebédet négyünknek.

Az ebéd elfogyasztása mindannyiunkban furcsa érzéseket keltett, mivel Missy Sally kezeit használta az evéshez, aminek hihetetlenül groteszk volt a hatása. Próbáltunk nem rájuk nézni Leóval, de nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni őket. Bele sem mertem gondolni, vajon Missy mit érezhetett. Ő csak ült a szokásos merev, hideg tekintetével, és elfogadta Sally segítségét. Ezután a kínos ebéd után jött a megbeszélés, amit Leo kezdett el:

Figyelj Mis, az orvos azt mondta, hogy nem tudják pontosan mi bajod lehet, és nem biztos, hogy találunk valakit, aki segíthet.

Tudom.

Segítünk neked keresni valakit, és ha akarod valamennyire anyagi támogatást is nyújthatunk.

Nem volt válasz.

Mis?

Oké...

De addig is valakinek együtt kell lennie veled, mert egyedül így nem maradhatsz.

Nem ismersz esetleg valakit a rokonaid közül, aki vigyázhatna rád? – Sally is becsatlakozott a beszélgetésbe.

Nincs senkim.

Ne hülyéskedj! Biztosan van valakid, még ha távoli rokon is.

Tényleg nincs. – Elfordult tőlünk. Látszott rajta, hogy hazudik.

Miért titkolod el őket? Lehet, hogy nem tartoznak a kedvenceid közé, de valakinek vigyáznia kell rád. Biztosan van valaki, aki szívesen elvállalná, és végre társaságod is lenne. – Sally megpróbált kedves hangnemmel hatni Missy-re.

Utálnak engem. – Még mindig el volt fordulva tőlünk. – Egyikük se akar hallani rólam.

Erre nem tudtunk hirtelen mit mondani, kicsit ledöbbentünk azon, hogy valaki ennyire elszigetelt legyen.

Ne hülyéskedj Mis, csak nem utálhatnak a saját rokonaid!

De igen...

Legalább add meg nekik az esélyt. Add meg a számaikat, hogy megkérdezhessük őket. Biztos vagyok benne, hogy van valaki aki szívesen segítene rajtad. – Sally továbbra is kedvességgel próbálkozott.

Nem lesz olyan.

Ne legyél már ennyire makacs! – Leo kezdett kicsit ideges lenni.

Mis, kérlek...

Missy visszafordult, és ránézett Sallyre, aki erőltetetten, de rámosolygott.

Rendben...

Innentől kezdve a délután maradék része azzal telt el, hogy Missy mondott egy telefonszámot, amit mi felhívtunk, ezt követően a telefonban a kérésünket különféle, néha már-már abszurd módon elutasították, majd jött a következő telefonszám, míg a végén egy sem maradt. Elképesztő volt, ahogy Missy-nek igaza lett: A rokonai nem akartak vele foglalkozni. Leo egy két alkalommal majdnem dührohamot is kapott, úgy kellett Sally-nek lehiggasztania utána. Különös volt látni, ahogy ennyiszer ki tudták hozni a sodrából egy nap alatt.

Ez lehetetlen. – Sally döbbenten ült a telefon mellett. – Hogy lehet, hogy mindenkinek épp valami más fontos dolga van?

Utálnak engem.

Jaj, hagyd már ezt!

Pedig igaza van. – Sally rám nézett és fújt egyet, de tudta, hogy tényleg igaza van.

Akkor szerintem egyelőre csak egyet tehetünk. – Leo-ra néztünk. – Nekünk kell elvállalnunk ezt a feladatot.

Micsoda?!

Vagy esetleg van jobb ötletetek?

Kis ideig hallgattunk, de tudtuk, hogy nincs más megoldás. Ha egy nővért szereznénk mellé, azt anyagilag nem bírnánk, mert mellette még meg is szeretnénk gyógyítani, és nem tudtuk mennyi ideig fog ez az egész tartani. Ez az ötlet átmeneti megoldásnak éppen jó volt.

Nem kell mindegyikünknek mindig veled lennie – Leo Missy-re nézett. – Felváltjuk egymást, és segítünk amiben kell, az intimebb dolgokban pedig majd Sally segít, és esetleg még hármunk anyja közül megkérünk valakit, hogy ugorjon át, ha van rá ideje.

Szerintem ez így jó lesz, benne vagy Mis?

Mindnyájan Missy-re néztünk, aki pedig maga elé. Sokat gondolkozott a válaszán, de végül felnézett, és azt mondta:

Benne vagyok.

Mikor hazaértem sajnos már nem volt lehetőségem kibújni a válaszok alól. Anyu leültetett a konyhában az asztalhoz, és megkért rá, hogy mindent mondjak el amit tudok, mert az amit az osztályfőnökünktől megtudott, nagyon aggasztotta. A történetem sajnos még inkább megrémítette, különösen mikor azt említettem, hogy az orvosok sem tudták mi baja lehet Missy karjainak. A legrosszabb viszont akkor következett be, amikor a történet végére értem.

Micsoda?! Mégis hogy gondoltátok ezt? – Anyu nagyon dühös lett, nem igazán örült az ötletünknek.

Nincs más választásunk...

Mi lesz az iskolával? Nem őrizgethetitek csak úgy, még messze van az év vége. Arra nem gondoltatok, hogy tanulnotok is kell?

Felváltva lennénk vele...

Felejtsd el, ez így nem fog működni! Hívd fel a többieket, hogy nem fogjátok ezt csinálni.

De akkor mi lesz Missy-vel?

Holnap elkíséritek iskolába, hisz neki is tanulnia kell. Mi lesz, ha ez az akármi sosem fog elmúlni? Nem fog többé iskolába járni?

Hát...

Na látod! Azonnal mondd meg a többieknek, hogy holnap ő is veletek megy. Nem szabad ennyire könnyelműnek lenni. Az iskola és a tanulás nagyon fontos dolgok.

Ezt akartam a legkevésbé hogy megtörténjen, de nem ellenkezhettem. Végig anyura figyeltem, de miközben beszélt az lebegett előttem ahogyan Missy kinézett mielőtt elmentünk tőle. Hogy lehetnek a szülők ennyire szűk látókörűek? Missy nem fogja kibírni, ha elmegy iskolába. Eddig is nehezen viselte el azt a környezetet, most pedig hogy a diákok szó szerint megünnepelték a balesetét, iszonyúan fogja érezni magát. Ideges voltam, nem tudtam egyetlen ép gondolatot sem összehozni magamban, ezért úgy gondoltam jobb lesz inkább engedelmeskedni. Felhívtam a többieket, hátha kapok tőlük tanácsot...

A telefonhívások azonban nem úgy zajlottak le, ahogyan szerettem volna. Se Leo, se Sally szülei nem örültek az ötletnek, és anyu kijelentése felbátorította őket is. Így hát a szülői nyomás alatt beleegyeztünk, hogy elkísérjük Missy-t az iskolába, és ott fogunk rá vigyázni. Nagyon rossz előérzetem volt lefekvés előtt, és ismét nem tudtam elaludni a kavargó gondolataim miatt. Megpróbáltam mindenféle lehetőséget végiggondolni, hogyan maradhatna Missy mégis otthon másnap, de nem jutottam semmire. Csak forgolódtam az ágyamban, míg végül elnyomott az álom.

Másnap korábban keltem, mint szoktam, de megpróbáltam minél tovább húzni az időt azzal, hogy a lehető leglassabban próbáltam meg elkészülni. Sajnos anyut nem lehetett eltántorítani a tervétől, ezért a lassúságom miatt úgy döntött, elvisz kocsival. Miközben vezetett, megpróbált meggyőzni arról, hogy ezzel csak jót fogunk tenni, de engem nem igazán érdekelt semmilyen magyarázat. Kicsit úgy éreztem, mintha elkaptam volna Missy-től a hűvösségét, mert csak bámultam ki az ablakon, és megpróbáltam minden gondolatot kiszűrni magamból. Anyu látta rajtam az érdektelenséget, és egy idő után abbahagyta a kioktatásomat.

Mi érkeztünk meg leghamarabb. Missy-t ott találtuk a nappaliban, amint még pizsamában állt az ablak mellett, és az utcát nézte. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy rá tudjak nézni, mert még mindig bántam, hogy az egésznek én voltam az okozója. Ott állt, és csak nézett kifelé azzal a jól ismert üres tekintetével, amit soha nem tudtam elfelejteni. Nem szólalt meg, csak kicsit fordult felénk, utána visszafordult az ablakhoz. Tudta, hogy el fogjuk vinni az iskolába, és le mertem volna fogadni, hogy belül dühös volt. A helyében én az lettem volna.

Szia Missy. Hogy érzed magad? – Anyu a lehető legtermészetesebb hangon beszélt, mintha nem is tudná, Missy milyen helyzetben volt.

Megvagyok, köszönöm.

Gyere, had segítsek átöltözni.

Anyu elkísérte Missy-t a szobájába, én pedig leültem egy fotelbe, ami szemben volt azzal az ablakkal, amelyen keresztül nemrég Missy az utcát nézte. Azonban ahogy kinéztem az ablakon, a tekintetemet rögtön elkaptam onnan valahova máshova. Miért épp annál az ablaknál állt? Az pont a fára nézett.

Hallottam, ahogy egy kocsi megáll a ház előtt, és kiszáll belőle valaki - Leó és Sally érkeztek meg. Én is velük jöttem volna, de anyu meggondolta magát. Kellett nekem lassan öltözködnöm...

Sziasztok.

Szia. Hol van Missy?

Anyu bement vele a szobájába.

Sally is bement hozzájuk, mi pedig magunkra maradtunk Leóval. Leült mellém, és beleroskadt a fotelba. Neki is olyan karikásak voltak a szemei, amilyenek nekem, és ő is tudta mi fog nemsokára történni.

Hogy néz ki Mis? – A kérdése költői volt.

Még mindig olyan, mint tegnap. Alig szólal meg, és nem néz rám.

Magadat okolod azért ami történt?

Ránéztem, és ő is a szemembe nézett. Tudta, hogy én voltam a felelős, ezért nem igazán értettem miért tette fel a kérdést, hiszen ott volt és látott mindent.

Ezt meg hogy érted?

Tudom, hogy magadat okolod, de szerinted melyikünk tudta előre, hogy ez lesz belőle? Missy alapvetően ilyen goromba. Az hogy megharagudott rád, nem egy nagy különlegesség. A másik meg, hogy te hozzá sem értél. Még ha meglökted volna, akkor talán okolhatnád magad, de így semmi okod rá.

Valamennyire igaza volt, de nem igazán értettem, miért mondta el ezt nekem. Ez nem változtat a tényen, hogy én dühítettem fel Missy-t, és miattam történt a baleset.

Látjuk rajtad, hogy emészted magad a dolog miatt. A baleset után teljesen megváltoztál. Senki sem okol téged, csak te magad. Használd a fölös energiád inkább a Missy-n való segítésre.

Válaszolni akartam volna, de épp akkor jöttek ki Missy-ék a szobájából. Ahogy ránéztem éreztem, hogy baj lesz ebből az egészből. Missy úgy volt felöltözve, mint általában, csakhogy volt valami igen szembetűnő rajta. A karjai össze voltak fonva, és rögzítve lettek, hogy ne lógjanak élettelenül mellette. Az iskolában mindenki csakis erre a látványra várt, mióta megtudták az "örömhírt".

Induljatok, én majd kitakarítok itt.

Otthagytuk anyut a lakásban, és nagy levegőt véve beszálltunk Leóék kocsijába. Mint ahogy mostanában szokásos volt, nem szólalt meg senki sem az út alatt. Leo mellett ültem, így nem láttam Missy-t, de biztos voltam benne, hogy a megszokott jeges tekintetével nézte az ablak mögött elsuhanó tájat. Mikor megláttam az iskola épületét, felsóhajtottam - Jöjjön, aminek jönnie kell.

Missy-t körbefogva mentünk be az osztályunkba, közben szinte mindenki utánunk fordult. Voltak, akik csak egy kicsit nézték meg, voltak akik lesütötték a szemüket, és voltak, akik fennhangon nevettek. Iszonyú érzés volt Missy mellett menni, és az egészet vele együtt megélni. Ahogy bennem akkor annyi gyűlölet, és fájdalom gyűlt össze, elképzelni sem mertem ő mit érezhetett, és hogy volt képes elfojtani. A körülöttünk lévő diákok nagy része nevetett, de senki sem merte megközelíteni. Akkorra értettem meg, hogyan vált Missy olyanná, amilyen. Dühös voltam mindenkire kivétel nélkül, amiért képes ilyesmire, képes arra, hogy egyszerűen semmibe vegye embertársát a legkevesebb együttérzés nélkül. Ember az ilyen? Egyáltalán, maga az ember ilyen? Lehet, hogy valóban ez az emberi, csak én élek tévhitben? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem egész délelőtt miközben azt néztem, hogyan fogadják a többiek Missy sorsát.

A tanárok voltak akik valamennyi tiszteletet mutattak iránta, és csendre intették a többieket, de az nem tántorította el a nagyobb szájúakat attól, hogy a szünetekben tovább szekálják szegényt, akárhogy próbáltuk védeni őt Leóékkal. Missy közben egyre jobban görnyedt magába, és már velünk se volt hajlandó beszélni. Valahogy mióta anyu bejelentette, hogy el kell hoznunk őt ide, éreztem belül valamit, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi lehet az. Dél körül viszont hirtelen világos lett minden. Végig éreztem, hogy valami meg fog történni, és pontosan úgy következett be, ahogyan gondoltam.

A következő pár perc nagyon gyorsan telt el. Missy-ben egyszerűen elpattant a húr, és kirobbant a helyéről mikor valaki vérig sértette. Egy srác azt mondta, nem kellett volna a szüleinek egy ilyen két lábon járó szerencsétlenséget hozniuk a világra, és még azt is hozzátette, hogy biztosan azért haltak meg, mert nem bírták már a jelenlétét. Missy nagy lendülettel ugrott át az asztalok felett, és rúgta ágyékon a szidalmazóját, aki azonnal összeesett. Missy-nek ennyi viszont nem volt elég. Rajta akarta minden dühét levezetni, ezért addig rugdosta, amíg jó néhányan sikeresen le nem tudták fogni.

Mindenki ordítozott, a lányok pedig többnyire sikoltoztak. Dermedten néztem a jelenetet, ahogyan elszabadult körülöttünk a pokol. Pár másodperc múlva megérkezett az ügyeletes tanár, aki odament Missy-hez.

Mégis mit jelentsen ez kisasszony?! – A tanár őrjöngött.

A rohadt égvilágon semmit!

Missy lelkileg teljesen összeomlott, nem volt képes már gondolkodni. Minden izma meg volt feszülve, és túlvilági szemekkel nézett az ügyeletesre, miközben négyen próbálták meg lefogni. Az erejük azonban kevésnek bizonyult, Missy egy utolsó lendülettel kiszabadította magát, ráugrott a tanárra, és megpróbálta fellökni, de ő fel volt már erre készülve, és elkapta Missy-t, aki ezután ordított egyet, és oldalra vágta magát.

Pár másodperccel később még mindig meredten néztem őt, ahogy a padlón feküdt, teljesen eszméletlenül. Mikor elugrott a tanártól, nekivágódott a falnak, és most ismét szerzett egy sebet a tarkójára.

Ezután az egész után az tudott a legkevésbé érdekelni, hogy nemsokára be kellett volna menni a következő órára. Leo, Sally és én Missy-vel maradtunk a gyengélkedőben, és nem érdekelt már az iskola.

Haza kell vinnünk.

Többet nem engedjük, hogy idejöjjön, amíg ez el nem múlik, bármibe is kerüljön. Többet nem érdekel semmi, amit mások mondanak.

Egyetértek.

Én is.

Missy-re néztem, és megpróbáltam erőt gyűjteni, hogy mire hazaérek, határozottan vissza tudjam utasítani a szülők tanácsait. Előre tudtam, hogy ez lesz belőle, de hagytam hogy megtörténjen. Megint hibás voltam, és ez iszonyúan fájt.

Missy nem sokáig maradt eszméletlen. Mikor magához tért nem mutatott ki semmilyen érzést, de tudtam, hogy magába volt roskadva. Már nem kapálózott, nem volt ideges, csak erőtlenül feküdt, és a plafont nézte. Leo fölé hajolt.

Mis.

Nem volt válasz.

Tudom mit érzel, és igazad van. Hazaviszünk, és többet nem hozunk vissza amíg jobban nem leszel.

Továbbra sem volt válasz, de nem is vártunk tőle. Az ügyeletes nővér segítségével közösen kitámogattuk az épületből Leo kocsijába, hogy minél hamarabb elvihessük abból az épületből. Sosem láttam olyannak azelőtt. Teljesen erőtlen volt, alig bírt járni, és teljesen mindegy volt neki, hová visszük. Azért talán hálás volt, hogy onnan el. Még a balesetet is valamennyire emelt fővel viselte el, nem vesztette el a tartását, de akkor ahogy vittük ki az iskolából, összeesett volna ha nem fogjuk.

Missy lakása már megszokott helyszín lett a számunkra. Mikor megékeztünk azonnal tudtuk mit kell csinálnunk: Sally átöltöztette Missy-t, mi pedig elkészítettünk egy ebédet négyünknek abból, amit a konyhában találtunk. Az ebéd is valahogy már nem volt annyira furcsa, mint a megelőző alkalommal. Bár a látvány groteszk hatása megmaradt, de már nem ért szokatlanul, és nem szegeztük le a szemünket, hogy még véletlenül se kelljen Missy-re néznünk.

Arra gondoltam, képesek lennénk segíteni rajta akár hónapokon keresztül is, csak a szülőket kellene valahogy meggyőzni erről, de nem tudtam semmilyen jó indokot kitalálni. Viszont dühös voltam amiatt, hogy ez megtörtént, ezért elhatároztam, hogy ki fogok találni valamit.

Ebéd után leültünk a nappaliba, és megpróbáltuk eltüntetni a rossz hangulatot magunk körül, de nemigen sikerült semmilyen beszélgetésbe belekezdeni. Kellemetlen volt ott ülni, és a földet bámulni, de magára hagyni sem akartuk Missy-t, így hát akármilyen borús hangulat is ült a nappalira, ott maradtunk vele. Néha próbált meg Leó belekezdeni valamilyen témába, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Egy hosszú csend után azonban Missy felkelt, és jelzett Sally-nek. Tudtuk Leóval is mit jelent ez - Missy-nek ki kellett mennie a mellékhelyiségre. Ez kínos volt, elképzelhetetlenül kínos. Akkor gondoltam meg magam, hogy talán mégis egyedül kellene hagyni Missy-t. Nekem is rosszul esne ha mások ilyen helyzetben látnának, még akkor is, ha ők a legjobb barátaim. Mikor kimentek Sally-vel a wc-be, odafordultam Leóhoz.

Szerintem haza kellene mennünk.

Leo elgondolkodott.

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne, de úgysem nyújtunk neki sok segítséget, ha kukákként csendben ülünk mellette. Nem lehet most vele sajnos beszélni.

Este még visszajöhetünk, talán lesz valami jó film a tv-ben.

Leo nem szólt semmit, csak rám nézett, utána a mellékhelyiség irányába.

Úgyis van még valami, amit el kell intéznünk...

Meggyőzni a szülőket.

Tudtuk mindketten, hogy ez nem lesz könnyű, de a szüleinknek meg kell érteniük ezt. Sajnos még mindig nem tudtam hogyan tudnék hatni rájuk. Nem fognak örülni, hogy napközben otthagytam az órákat, elkezdenek majd velem ordítani, ez biztos. Viszont feltétlenül haza kell mennem, és beszélnem velük.

Miközben gondolatainkba merültünk Leóval, Missy-ék visszaértek.

Azt mondja fáradt, és szeretne aludni egy kicsit. – Érdekes volt, hogy ezt Sally mondta, miközben Missy ott állt mellette.

Mi is arra gondoltunk, hogy most kicsit egyedül kellene maradnod Mis. Megpróbálunk mindent megtenni, hogy ne kelljen megint visszamenned oda.

Missy nem szólt semmit, de bólintott, és utána a szobája felé ment.

Szia Mis, majd még este benézünk hozzád.

Sally utánament, mi pedig Leóval összeszedtük magunkat. Mikor Sally visszajött a nappaliba, ő is felvette a kabátját, és mindhárman hazamentünk.

Nagy levegőt véve nyitottam ki otthon a bejárati ajtót, ami egyenesen az étkezőbe vezetett. Anyu épp újságot olvasott ott. Ahogy meglátott, közölte hogy beszéde lesz velem miután átöltöztem. Bementem a szobámba, miközben még mindig gőzerővel gondolkoztam mit kellene mondanom. Egy idő után feladtam, és ötlet nélkül mentem az étkezőbe.

Ott már vártak anyuék, és megkértek üljek le.

Hallottuk mi történt az iskolában.

Igen, tudom. – Próbáltam minél határozottabb hangon beszélni, de sehogy sem sikerült.

Amíg ti Missy lakásán voltatok, mi elmentünk a többiek szüleivel az iskolába.

Erre semmit sem tudtam mondani, teljesen ledöbbentem. Nem tudtam elképzelni miért mentek ők be oda, ráadásul együtt.

Beszéltünk az osztályfőnökötökkel, és az igazgatóval. Elmondták pontosan mi történt, és megértem amit most éreztek.

A nővér aki a gyengélkedőben volt akkor, elmondta hogy hallgatni kellett volna rátok.

Apu kijelentésével azonnal leesett az egész dolog lényege. Megbeszélték, hogy mennyire hagyhatják otthon Missy-t, mert rájöttek, hogy igazunk volt. Erre számítottam a legkevésbé, és csak tátott szájjal hallgattam tovább amit mondanak.

Az elmondása alapján Missy-t lesokkolta ami történt, és a tanárok megerősítették, hogy erre megvolt az oka. Határozottan kijelentette, hogy otthon kell Missy-nek maradnia egy időre.

Bocsánattal tartozunk nektek, de ti jobban ismeritek őt. Nem tudhattuk előre, hogy az iskola ilyen embertelenül fog vele bánni.

És mindaddig fog, amíg ez el nem múlik, azért nem akartam, hogy bemenjen. – A hangom felbátorodott, határozottabb lettem azáltal, hogy rájöttek a hibájukra.

Megtudtunk mindent róla, és együtt megegyeztünk. Azt is megértjük, hogy hazakísértétek őt. Ez egy nagyon szép gesztus volt tőletek, büszkék vagyunk rátok.

Megengedjük, hogy Missy otthon maradjon, és hogy vigyázzatok rá, de szigorúan fogunk ellenőrizni titeket.

Sose hagyjátok magára.

A leckét is vigyétek el neki. Az igazgató beleegyezett, hogy külön felelhet a többiektől.

Olyan volt ez az egész, mint egy álom. Nem mentem be az óráimra, felkészültem hogy emiatt megvédjem magam, és minden erőmmel meggyőzhessem szüleimet, erre pont az ellenkezője történt, mint amire számítottam. Nagyon örültem, hogy meg tudjuk védeni Missy-t. Innentől fogva a dolog már csak rajtunk múlt. Izgatottan vártam, hogy visszamehessek este Missy-hez, és elmondhassam neki a jó hírt.

Egész délután nem tudtam lenyugodni, ezért megpróbáltam magam azzal lefoglalni, hogy összegyűjtsem az aznapi anyagot Missy-nek egy-két üres lapra. Miután beszéltem anyuékkal, felhívtam Leót, és megegyeztünk vele, hogy indigópapírral fogjuk a leckék anyagát átadni Missy-nek. Ő is örült ennek a szerencsés fordulatnak, sokkal felszabadultabb volt a hangja, mint az elmúlt napokban. Ilyen hangulatban sokkal könnyebb lesz Missy-t "jókedvre" deríteni. Tudtam, hogy úgysem fog mosolyogni, de legalább pozitív lesz körülötte a környezet, és ez biztosan fog rá hatni.

Mikor eljött az idő, hogy elmenjek Missy-hez, teljesen fel voltam készülve. Elővettem a biciklit a garázsból, és gyorsan eltekertem vele a lakáshoz. Sally már ott volt, és láthatólag ő is jobb hangulatban volt, mint dél körül. Missy még mindig szótlan volt, de már újra a régi tartásával ült a fotelben. Éppen tv-t néztek, úgyhogy én is csatlakoztam hozzájuk. Miután leültem, kitettem az asztalra a lapokat amin az anyag volt.

Le fogom írni egy-két tantárgy anyagait. Majd együtt tanuljuk, oké?

Oké. – Ez a válasz eléggé erőltetett volt, de végre már úgy nézett rám, mint a baleset előtt.

Este sokáig maradtunk nála. Időközben Leo is megérkezett, és négyesben néztük a filmeket a tv-ben, miközben néha beszélgettünk egy keveset. Természetesen Missy nemigen szólalt meg, de érdekelték a témák, és néha mondott egy pár szót.

Úgy éreztem végre fellélegezhetek. A baleset óta végig a rossz érzések kerülgettek, és nemigen tudtam örülni semminek sem, most viszont végre egyenesbe állt a dolog, és úgy látszott, hogy így is fog maradni.

Attól a naptól fogva egy új napirend állt be a mindennapjainkra. Délutánonként általában mindhárman meglátogattuk Missy-t, és segítettünk neki a tanulásban, tv-t néztünk vele, társasjátékot játszottunk, vagy beszélgettünk. Napközben időnként valamelyikünk elment egy-egy óráról, hogy megnézze hogy van, és néha Sally segített neki pár személyes dologban is.

Az iskolában az osztálytársak minket kezdtek el szekálni Missy helyett, de ez már nem igazán tudott ránk hatni. Különváltunk az osztály többi részétől - Csakis undorral tudtam rájuk nézni. Az osztályfőnökünk megpróbálta őket megfenyíteni, de mivel nem sikerült, ezért csak annyit tudott segíteni, hogy néha elengedett minket az óráiról.

A szüleink figyelemmel kísérték mit csinálunk, és nemigen avatkoztak bele, csak időnként tettek egy-két megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy miket tegyünk, vagy esetleg kitakarítottak Missy lakásában miközben mi az iskolában voltunk.

Nem volt rossz ez az egész azzal a kivétellel, hogy Missy sajnos még mindig nem gyógyult meg, pedig időközben még orvosokat is megkértünk, hogy vizsgálják meg, de nem jutottak semmilyen eredményre.

Mi viszont ott voltunk mellette, és örültem, hogy ezzel jóvátehetem a bűnömet.