Ismeretlen ismerősök 4. fejezet

Másnap reggel az előcsarnok nyüzsgő méhkasra emlékeztette az érkezőket. Mindenki az esti bálról beszélt. Találgatták egymás ruháit, kiegészítőket adtak és kértek cserébe. A levegőben érezhető volt a vidám, izgatott zsongás, a várakozás. A nap további része sem telt másképp a tanárok és diákok számára egyaránt.

Hermione már századszor változtatta meg a véleményét ruhaválasztását illetően. Ezt vagy mégis azt… ez kacérabb, az visszafogottabb… Órák teltek el, mire meghozta az ítéletet ruhatára felett.

Eközben alagsori lakásában a bájitaltanár nyugodtan, célirányosan választotta ki öltözékét. Fekete fényes talárja szélére könnyed pálcamozdulatokkal smaragdzöld szegélyt varázsolt. Elégedetten szemlélte művét, szája félmosolyra húzódott.

Hermione ideges izgatottsággal indult a főlépcső felé. Már a második lépcsőfoknál észrevette lent várakozó partnerét. A professzor szemétől, csodáló nézésétől iszonyatos büszkeség és zavar érzése lett rajta úrrá. Piton arcán a csodálat és döbbenet egyvelege látszott. A csodálat jólesett a lánynak, a döbbenet ellenben dacot váltott ki belőle. Nem nézte ki belőle a férfi ezt a megjelenést? Járása, fejtartása hirtelen magabiztossá vált.

A férfi csak állt, és nem tudott betelni a közeledő lány látványával. Hermione egyszerű szabású, teste vonalát szorosan követő fényes, fekete selyemruhát viselt. Az anyag lágyan simult gyönyörű alakjára, követte mozdulatait. Ékszerként csak a parányi smaragdzöld fülbevalót viselte; lágyan hullámzó, vállára omló haját hozzáillő színű apró gyöngyökkel díszítette. A professzor észrevette, hogy szinte elfelejtett levegőt venni a felé közeledő látványtól. Ettől hamar összeszedte magát, és meghajolt az érkező lány előtt.

- Hermione, ön minden képzeletet felülmúl!
- Köszönöm a bókot, Perselus. Ön is szerfölött elegáns.
- Talán indulhatnánk…
- Persze, mehetünk.

A nagyterem díszítése szebb már nem is lehetett volna. A párok egymást dicsérve, csicseregve vonultak a bálterembe. Piton professzor udvariasan helyére kísérte partnerét. A díszvacsora alatt maga volt a megtestesült „tökéletes partner”. Előzékenysége, udvariassága, kedves megnyilvánulásai éppúgy meglepték az ifjú tanárnőt, mint beszélgetésük humorral átitatott alakulása. Az étkezés után megszólalt a zene. A tanárok felsorakoztak a nyitótánchoz, és kezdetét vette a bál. Hermione úgy érezte, hogy nem is lépkednek, hanem suhannak a parketten. Szégyellte magát a gondolatért, de nem nézte ki egykori tanárából az ilyen finom, mozdulatokat. Sőt! Azt sem gondolta, hogy a férfi tud táncolni! Elmosódottan látta csak maga körül a táncoló párokat. Ahogy a férfira nézett, hirtelen úgy érezte, elveszett a szemeiben. Nem látott mást, mint hihetetlen mélységet, amibe csak zuhan… zuhan…

- Hermione, jól van? – kérdezte a professzor.
- Persze, csak kissé megszédültem. Rég keringőztem.
- Nem lett volna szabad megerőltetnie magát. Jöjjön, visszakísérem az asztalhoz.
- Köszönöm, el tudom dönteni, hogy mikor van szükségem pihenésre. Vagy megunta a táncot, professzor? Netán elfáradt?
- Drága hölgyem, én fáradhatatlan vagyok, ellenben magácskának pihennie…
- Drága uram! Nyomatékosan kérem, ne akarjon állandóan pihentetni, nyugtatgatni, nagylány vagyok, ha nem vette volna észre.
- De, megnyugtathatom, nagyon is észrevettem. Ahogy azt is, hogy a makacssága mit sem változott.
- Észrevette, hogy új számot játszik a zenekar?
- Ha nem vettem volna észre, akkor, még az előző ritmusra lépve, eltapostam volna kecses cipellőjét.
- Humoránál van, professzor.
- Szeretem, mikor így szikrázik a szeme…
- A szikrázó szemeket szereti, nem az én szemeimet. Apropó, a minap az erdőnél, séta közben, bevallom, hallottam néhány szót, miszerint mélyen érinti önt a terhess…
- Kérem! Erről a témáról nem szeretnék beszélni. Nem az én dolgom.
- Nem az ön dolga???
- Nem.
- És az érzései?
- Nézze, ha már kihallgatott, lehetne diszkrétebb is.
- Igen, hallottam. Így tisztában vagyok azzal, hogy felkavarta a hír. Szeretne beszélni róla?
- Véget ért a zene. Leülne, vagy szívesebben sétálna?
- Sétáljunk, az jól esne.
- Mit szólna, ha a télikertbe mennénk? Kint hideg van ilyenkor.
- Indulhatunk.

- Ami az érzéseimet illeti… valóban felkavart. Nézze! Éveken át játszanom kellett a megközelíthetetlen, utálatos, érzések nélküli embert. Tettem ezt addig, míg szinte elhittem, hogy kihaltak belőlem az érzések. A felelősségtudat, amivel Dumbledore-nak tartoztam, maradt az egyetlen pozitív érzés bennem. Éreztem az engem, körülvevő rettegést és utálatot, ahogy a diákok viselkedtek velem. Most giccsesnek hatna, ha hirtelen bájologni kezdenék.
- Köszönöm az őszinteségét, Perselus. Amennyire meglepett, olyannyira jól is esett.
- Nézze, ez a terhesség… magánügy, de ha megengedi, azért a véleményem elmondanám. Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt az apa személye.
- Nem értem, szerintem csodálatos ember! Az a szerelem, amivel körülve…
- Kérem, nem részletezze! Tanítottam önöket, jól ismerem. Egy bohóc…
- Ön még mindig elfogult! Egy gyermek születése csodálatos dolog! Szülővé válni, pláne, ha az ember érzi a párjától a teljes szerelmet, odaadást, talán nincs is szebb dolog.
- Valóban, de ön… ön érzi ezt az odaadást?
- Én? Jelenleg nincs az életemben olyan partner, akivel átélhetném, de eljön talán annak is az ideje.
- Hogy vállalhatja azt a babát egyedül?
- Egyedül? Dehogy egyedül, hisz közeleg az esküvő!
- Milyen esküvő? Nem azt mondta, hogy jelenleg egyedül van?
- Kicsoda?
- Hát maga!
- Én?
- Maga!
- Mi köze van Ginny állapotához annak, hogy egyedül vagyok?
- Ginny?
- Ginny!
- Miss Weasley?
- Professzor, nagyon furcsán viselkedik…
- Összegezzük: Ginny Weasley terhes?
- Szótagoljam is, vagy elég, ha biztosítom róla?
- Hermione, ön… izé… ön jól van? Maga nem… szóval… maga…
- Perselus! Azt gondolta, hogy én…? Én várok kisbabát? Miért… miből következtetett erre a képtelenségre?
- Tudja mit? Ez a tisztázások éjszakája. Hagyjuk a bált, és üljünk be a könyvtárszobámba. Ott nyugodtan, egy pohár finom bor mellett megbeszélünk mindent. Mit szól hozzá?
A lány némán nézett egykori tanárának őszinteségtől és várakozástól fénylő szemeibe.
- Mehetünk, de az utolsó tánchoz ragaszkodom.
- Hölgyem! Szabad a karját?

Visszatértek a táncolók közé. Az asztalnál eközben a gyógynövénytan tanárnő kipirult arccal beszélgetett a javasasszonnyal.

- Képzeld, Poppy! Ezer éve nem mondták nekem, hogy jól táncolok!
- Talán mert ezer éve nem táncoltál.
- Jó ötlet volt Minervától, hogy külsősök is jöhetnek a bálra.
- Igen, bár ahogy látom, egyes kollégáknak nincs szükségük külsős vendégekre.
- Mi ez a kuncogás, Poppy? Kire gondolsz?
- A mi csinos, új számmisztika tanárnőnkre és a vidámságot hírből sem ismerő komor bájitaltan tanárunkra.
- Ugyan már! Képzelődsz. Egy kis tánc, és te összeboronálod őket? Hermione, ha jól tudom, a Weasley fiúval jár évek óta!
- Rosszul tudod! Rég szakítottak. Ron kihagyhatatlan sport álláslehetőséget kapott. Hermione egy darabig kitartott, de az állandó egyedüllét felemésztette a kapcsolatot.
- Te milyen jól értesült vagy! Akkor hát nincs akadálya a bimbózó románcnak.
- Rájuk is férne. Bár a korkülönbség nagy, az érzelmek legyőzhetik ezt a kicsiny akadályt.
- Úgy legyen. Meg kell hagyni, szépek együtt.

Később a professzor magánkönyvtárában Hermione kacagva kérdezte a férfit:
- Szóval ezért akart engem folyamatosan pihentetni!
- Bevallom, mikor a bagolyháznál találkoztunk, olyan eufórikus állapotban motyogta el a terhesség tényét, hogy nem tudtam másra gondolni.
- Mindenesetre jól esett és meglepett a gondoskodása. Illetve inkább a változás, amit a viselkedésén tapasztaltam.
- Tudja, mi meglepő? Nekem is tetszik. Néha úgy érzem, mintha csak most tanulnék lélegezni.
- Perselus, el sem hiszi, mennyire pozitív lett a lénye! Már csak egy valamit nem tudok. Ha nem veszi tolakodásnak… ki az a lány?
- Milyen lány?
- Akiről beszélt… ott a fánál…
- Azért a hallgatózásért még büntetést érdemel ám!
- Vállalom… szóval, ki az?
- Hermione! Egyszerre, kérem, elégedjen meg ennyivel. A későbbiekben talán ezt is elmondom önnek. Most ne faggasson.
- Elnézést, nem akartam…
- Nincs miért elnézést kérnie. Mit szólna, ha felajánlanám, hogy bármikor igénybe veheti a magánkönyvtáramat? A jelszót megosztanám önnel, s ha kedve tartja, jöjjön el.
- Ó, Perselus, nem is tudja, milyen örömet szerzett nekem!
- Ó az örömszerzést még gyakorolnom kell.

Hermione erre önkéntelenül is nevetni kezdett, Piton pedig értetlenül nézett rá.
- Mit hahotázik, kérem?
- Én… nem… én… csak… Perselus…
- Jó ég! Mit nem gondol! Én egyáltalán nem úgy értettem!
- Hogy értette, Professzor? Hmm?
- Én, kérem, szigorúan csak…
- Szigorúan csak… igen?
- Kollegina, én nem tudom, mire gondol, sőt, ezt az elnyújtott házimacskás hümmöt sem tudom hová rakni, de biztosíthatom…
- Miről biztosít, Perselus?

A férfi elhallgatott egy pillanatra, és a lány arcát fürkészte.
- Hmm?
- Jól esik, ahogy a nevemet mondja…
- Perselus… bocsásson meg, ha felidegesítettem az előbb, de nem hagyhattam ki. Egy csöpp félreérthető szó, és elöntötte a zavar. Mit szólna, ha megtanulnánk, milyen az igazi oldott hangulat? Én minden időmet a tanulásnak szenteltem, a komolyság határozta meg az életemet. Önnek szintén nem jutott ideje a vidámkodásra. Mi lenne, ha megtanulnánk?
- Vidámkodás… egy próbát megér. Mi szólna, ha elhívnám hétvégén Roxmortsba?
- Mit szólna, ha igent mondanék?
- Vidámkodnék.


Nagyon örülnék, ha véleményeznétek:)