Hermione nyugtalanul pillantott körbe. Talán az érzékei tréfálták meg csupán, és mégis egyedül van. Halkan, lassan lépdelt tovább, mikor suttogó hangokra lett figyelmes.

- Nevetséges vagyok… egyszerűen nevetséges! Egy fának panaszkodom! Egy fának. Kinek is mondhatnám el… én rendeztem úgy az életemet, hogy ne legyenek barátaim. Csak azt tudnám, miért érzem ezt a furcsa, kavargó ürességet, ezt a csalódottságot. Ha terhes, hát terhes! Legyen boldog. De ki az apa? Úgy tudtam, azzal a tökfejjel már rég szakítottak. Vagy mégsem? Miért foglalkozom vele tulajdonképpen? Sokkal fiatalabb nálam. Bár, be kell vallanom, az elmúlt években sokat változott előnyére. Mindig is kerültem azt a lélekbelátó, már-már bölcs pillantását, de mára… milyen nőies lett, hogy szikrázik a szeme, mikor vitába száll velem! A fenébe! Nem fogom hagyni, hogy egy fruska belegázoljon a nem létező érzéseimbe!

A lány döbbenten nézte egykori professzorát, aki talársuhogtatva elrohant. Értetlenül meredt maga elé. Semmit sem értett. Ki terhes? Esetleg a bagolyházi találkozó kavarta fel így Piton professzort? De… de… miért bántja ilyen látványosan Ginny terhessége? Vagy nem is Ginnyről van szó? Te jó ég! Piton belezúgott volna Ginnybe? Ezer kérdés. Semmi válasz. A lány elhatározta, hogy lesz, ami lesz, utánajár a dolognak!

A bál napja vészesen közeledett. A tanárok és a diákok egyaránt izgatottan készülődtek a nagy eseményre. A folyosók visszhangzottak a vidám csicsergéstől. Két ember sétált csak némán, gondolataiba merülve.
- Na, de…
- Most maga jött nekem, Piton professzor, ne is kezdjen sérteget…
- Ms Granger! Eszembe sem jutott sértegetni. Nem ütötte meg magát? Jól van?
- Köszönöm, nincs semmi bajom. De mi ez a hirtelen figyelmesség?
- Nyújtom a szokásos formámat, nem tudom, mire gondol.
- A maga szokásos formája inkább goromba, semmint udvarias, professzor!
- Megértem, ha ingerültebb a szokásosnál, de az idegeskedést kerülnie kell.
- Mi az, hogy ingerültebb a szokásosnál? Miért lennék…
- Jó, jó, jó, ne egyen korán reggel professzort, mert megfekszi a gyomrát!
- Maga nevet?!
- Nem, nem szokásom. Ellenben, ha már ilyen szépen összejöttünk erre a kellemes reggeli traccspartira, megkérdezném, van-e már partnere a bálra?
- Megkérdezné… de, miért? – hápogott Hermione.
- Arra gondoltam, mivel én nem szeretek táncolni, ezért nem is nagyon fogok, magának pedig úgyis pihenésre van szüksége, így épp összeillő páros lehetnénk.
- Miért akar engem folyton nyugtatni és pihentetni?
- Igaza van, végül is a maga döntése, hogy vészeli át ezt az időt.
- Milyen időt? Mit talányoskodik? Beszéljen nyíltan, ne utalgasson, kérem!
- Az én tapintatom messze földön híres. Szóval? Jön velem a bálba?
A lány nagyot horkantva elviharzott. Már csak távolról hallotta a professzor kiáltását:
- Ezt igennek vettem!

Hermione még este az ágyában is Piton professzor szavain töprengett. Mi a csodát akarhatott ezekkel a célozgatásokkal? Túl soká nem töprenghetett, mert halk kaparászást hallott az ajtó felől.
- Nyitom – kiáltotta. Az ajtóban azonban nem állt senki, csupán egy parányi csomag feküdt a lábtörlőn. Mi a csoda lehet ez, töprengett a lány. Tétován bontogatni kezdte. A papír alól, egy kis dobozból csodálatos smaragdzöld, gyöngyökkel kirakott fülbevaló bukkant elő, mellette egy üzenet. „Bár az ékszer nem valódi, hisz azt el sem fogadná, ragyogjon olyan tündöklően kegyeden, amilyen tündökletesnek én látom magát.” Hermione kerekre nyílt szemekkel bámulta a csöppnyi, ízléses ékszert.
Kitől kaphatta? Valaki hihetetlenül ismeri őt. Tudja, hogy drága ékszert nem fogadna el, tudja, hogy kedveli ezt a színt, azt is, hogy nem szereti a hivalkodó dolgokat. Kinyitotta az ajtót és kilesett. Tudta, hogy úgysem áll ott senki, de egy próbát megér. Ki lehet az a kastélyban, aki szóba jöhet? Ötlete sem volt.

Másnap a reggelinél a kollégák nem győzték csodálni és dicsérni az új fülbevalóját.
- Hermione, ez csodálatos! – áradozott a gyógynövény tanárnő.
- Köszönöm – pirult el a lány.
- Valóban jól áll önnek, Hermione – szólította meg egy érces hang.
- Ó, Perselus, zavarba hoz!
- Jól áll önnek. Az ékszer és a zavar egyaránt – mosolyodott el a professzor.
- A bál… szóval a meghívására… ha még áll a meghívása, igent mondanék.
- Reméltem, hogy megnyerő személyiségem ilyen hatást vált ki magából. Hétre önért megyek.
- Öntelt alak – suttogta Hermione, de szája sarkán mosoly bujkált.
- Kérem, dicsérjen még, jólesik öntől hallani!
- Dicsérje a kedvese, Perselus, aki ifjú, nőies, szikrázó szemű… nem igaz?
A professzor, csak nézte a távolodó lányt, és végképp nem értett semmit...