- Hermione, erre a feladatra magánál tökéletesebb embert elképzelni sem lehet! Kérem, szólítson mostantól Minervának, hisz kollégák lettünk – mosolygott az igazgatónő bíztatóan. – Meglátja, sok minden változott itt az elmúlt években, a maga tudása, kedvessége átsegíti a kezdeti nehézségeken.
- Köszönöm, Minerva, a kedves fogadtatást, igyekszem minden tőlem telhető módon átadni a tudásomat a gyerekeknek. Most, ha megbocsát, kicsomagolnék és felfrissíteném magam – mondta kedvesen az ifjú tanárnő.
A fürdővízben ellazulva újra rátörtek az emlékek. Legerősebben azonban a magány gyötörte. Mióta is? Két éve már, hogy Ron a kviddics karriert választotta helyette. Azóta egy férfi sem hatott úgy rá, hogy akár egy kis figyelmet szenteljen bármelyiknek is. Megrázta a fejét, mintegy elűzve ezzel a hívatlan gondolatokat. Úgy döntött, most csak a jelenre és a feladatára koncentrál.

Egy darabig álmatlanul forgolódott, majd feladta, s a könyvtárba indult, hogy valami kedvére való könyvvel virrasszon, ha már az álom elkerüli. A folyosó hideg volt és kihalt. Hermione gondolatai elkalandoztak, miközben nesztelenül haladt. Gondolatban egy csodás helyen járt, ahol minden napfényes és vidám volt. Szinte érezte, hogy rögtön feltűnik a mesebeli herceg…
- Mi a… nem tud vigyázni? – kérdezte egy jéghideg hang.
- Piton professzor… elnézést, elgondolkodtam… – felelte gondolataiból riadva Hermione.
- Elgondolkodott, hm? És min, ha szabad tudnom?
- Nem, nem szabad. Ön már nem a tanárom, nem tartozom magyarázattal.
- Valóban nem, Miss. Granger… vagy jobban örülne, ha professzornak szólítanám?
- Maga gúnyolódik velem? – kérdezte indulatosan a lány.
- Sosem lennék oly vakmerő, és most, ha megbocsát… – mondta, azzal sarkon fordult, magára hagyva az elképedt boszorkányt.
Hermione magában puffogva indult tovább. Mit képzel magáról? Miért hagyja, hogy ez az öntelt alak kigúnyolja? Ráadásul az első napján! Még hogy mesebeli herceg! Valami azonban nem hagyta nyugodni a professzor nézésében. Valami, amit nem ismert, és egyelőre nem tudott megnevezni.

A kastély másik oldalán egy fekete taláros, sötét szemű férfi készült lefekvéshez. A hűs ágynemű alatt az előbbi eseményeken járt az esze. Milyen pimasz ez a lány! Még a gondolataiba is bekúszik. Évekig el kellett tűrnie az okoskodását, és most, tessék, tanár lett! El kell viselnie! Nagyszerű. Mikor végre nagy nehezen elaludt, egy dühösen szikrázó szempár jelent meg álmában. Két karamell színű, izzó szikrácskákkal teli szem…

A tanári asztalnál mindenki barátságosan fogadta a reggelihez érkező Hermionét.
- Jó reggelt, kedvesem – üdvözölte az igazgatónő –, foglaljon helyet… Lássuk csak, hol is... á, igen, Perselus mellett van egy üres szék.
- Parancsoljon, professzor – szólt a fekete taláros férfi különös hangsúllyal.
- Igazán köszönöm, professzor – válaszolt az új tanárnő nem kis éllel a hangjában.
- Kávét esetleg?
- Köszönöm, kérek.
- Cukrot?
- Kettőt és egy kevés tejet, legyen szíves.
- De Perselus, Hermione, kedves, mi ez a kimért professzorozás? Hisz kollégák vagyunk! Fogjanak, kérem, kezet, és szólítsák egymást a keresztnevükön!
- Isten hozta, Hermione.
- Köszönöm a fogadtatást… Perselus.
- Így mindjárt kellemesebb – állapította meg az igazgatónő. – Most pedig együnk, aztán kezdődjék a nap!

Az első óra kellemesen telt, Hermione élvezte a tanítást, a kicsik kíváncsisága kimeríthetetlennek bizonyult. Míg a kis fejek a könyveik fölé hajoltak, ő ízlelgette az új megszólítást. Perselus… nem is olyan nehéz, mint hitte. Viszont mi az a megfejthetetlen valami a nézésében? Mi lehet? Vajon a férfi is zavarban van? Miért lenne zavarban, ő a megközelíthetetlenség és a mosolytalanság szobra. Jaj nekem, mi történik velem? Még csak az kéne, hogy Pitonra pazaroljam a gondolataimat!
- Gyerekek, lapozzatok a 22. oldalra…

- Csendet, vagy büntetőmunkára küldöm az egész osztályt! – harsogta Piton professzor. A némaság kézzel fogható lett az addig is csendes teremben. A tanár mogorván, gondolataiba merülve hallgatta a pennák halk sercegését a papíron. Még hogy Perselus… egy ilyen kis fruska „leperselusozza”, és erre Minerva bíztatja! Mi jöhet még? A vacsoránál már beszélgetniük is kell? Netán közös sétára is küldi őket a jó levegőre? Brrr! Bár, ha jobban belegondol, ilyen finoman, bársonyosan remegő hangon még sosem ejtették ki a nevét, de ő nem akar jobban belegondolni! Nem és nem! Nem fogja hagyni, hogy a magáról szépen felépített képet bárki is lerombolja!

A vacsora kellemes hangulatban telt, nosztalgikusan idézték fel a tanárok egymás közt, mikor még diákként teltek napjaik a Roxfortban.
- Nagyszerű idők voltak – mondta épp Hermione –, bár voltak órák, amiktől a felkészültségem ellenére is tartottam.
- Nocsak, érdeklődve hallgatom – szólt az épp akkor érkező tanár.
- Á, Perselus, gyere, ülj le! Hermionéval épp a régi szép időkről beszélgettünk – szólt nyájasan Bimba professzor.
- Igen, volt szerencsém elkapni az utolsó mondatot. Tehát, Miss. Gr… khm… Hermione, miért is tartott bizonyos tantárgyaktól? – kérdezte a professzor, és mélyen belefúrta tekintetét a lány szemébe.
Hermione érezte, hogy hirtelen hidege-melege lesz, ismeretlen érzés, zavar kerítette hatalmába. Magabiztosságába kapaszkodott volna, ha lett volna olyanja, de pillanatnyilag csak a kérdés zakatolt az agyában: MI TÖRTÉNIK VELEM? Kimondja a nevem, a szemembe néz, és elszáll minden értelmes gondolatom? Mitől? Miért? Pitontól? Az kizárt!
- Igen… Perselus, vagyis nem. Nem az órától tartottam, izé, de mégis, nem is emlékszem már igazán, mindegy. – Érezte, ahogy elönti a forróság és a szégyen, ahogy a férfira nézett lopva. Hisz ez lehetetlen! Pitonnak mosoly bujkált a szája szélén!? Pislognia kell! Jól látott? A csöpp mosoly amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Talán csak a képzelete játszott vele.