WamS: Bill, Tom mindkettőtök szülinapja Szeptember elsején van, mit kívántok?
Bill: Én együtt akarok lenni a családommal, látni a barátaimat és kávét inni. Imádom a kávét, gallonnyit iszok belőle. Szeretnék egy kávét krémes pitékkel. És nagyszerű lenne, ha mindenki 60 évesnél idősebb lenne, így egy igazi kávé-parti lenne.
Tom: Idős emberekkel beszélgetni.. olyan mintha teljesen más síkon beszélgetnénk. Nagyon más gondolataik vannak. Remek lenne, minden vasárnap egy kávé-party.

WamS: Van bármilyen különleges kívánságotok?
Bill: Nekem nincs.

WamS: Egy új autó, talán?
Tom: Szerintem itt nincs senki aki valami fizikait adna nekem ajándékként. Persze, örülnék egy új autónak.

Wams: Most töltöd a 20. életéved. Felnőtt vagy?
Bill: Szerintem én sosem fogok felnőni. De felnőni relatív. Már 13 éves koromban azt gondoltam, hogy bármit megtehetek amit akarok. Klubokba járni és alkoholt inni - Mindig idősebbnek éreztem magam mint igazából voltam.

WamS: Távolsági tanulással befejeztétek a gimit, és díjaztak benneteket a kiemelkedő munkátokért.
Bill: Ez elég kínos, nem?

WamS: Egy kicsit.
Bill: Tom és én utáltunk iskolába járni. Ez volt életünk legrosszabb időszaka. Sajnálom azokat akik iskolába mennek.

WamS: Mi volt olyan rossz benne?
Tom: A legtöbb embert megbotránkoztattuk a kinézetünkkel a suliban. De azt gondolom, hogy a legrosszabb mindenben az, hogy minden odajáró egyén személyeségét teljesen elnyomják az iskolában.
Bill: Tomot és Engem külön osztályba raktak mikor hetedikesek voltunk, fegyelmi okok miatt. Igazán lázadó gyerekek voltunk, ezért majdnem kirúgtak a suliból. De nem drogok, vagy verekedés miatt. A beszélgetések miatt, amikkel a tanárok nem igazán tudtak mit kezdeni. Aztán rájössz hogy a pegagógia túl kevés a tanári oktatásban. A legtöbb ember csak azért választja a tanítói állást, mert nem lát másik kiutat. De ha tanár akarsz lenni, igazán kell akarnod, szenvedélyes kell hogy legyél a munka iránt.

WamS: Sok rajongónak ti vagytok a példaképei. Van bármilyen érték amit szeretnétek közvetíteni? Tom: Nem tudok magunkra úgy gondolni mint példaképekre.

WamS: Azért egy kicsit példát mutattok. Óvatosak vagytok?
Tom: Nem, nagyon gyakran nem. Szabadon kell engednek magad ennek. Nekünk nagyon limitált szabadságunk van. Nem akarok hirtelen arra figyelni hogy ne használjak káromkodásokat az interjúkban.

WamS: De ti, például támogattok egy AIDS-kampányt.
Tom: Persze, néha megpróbálunk kiállni dolgok mellett, amikről azt gondoljuk hogy fontos. De a végén: Utálom ezt a "Példakép-pozíciót". Nem akarok belekeveredni ilyesmibe. 

WamS: Fogtok szavazni?
Tom: Uhm, ihgen. Lássuk. 

Wams: Az életetkből körülbelül hány százalékot töltenek ki a nyugisabb napok?
Bill: 1%-ot.

Wams: Ugyan olyan, mint a nemzetközi sztárokkal, hogy még vásárolni sem tudtok elmenni?
Tom: Igen, teljesen ugyan az. Amikor elkezdtünk zenéélni abban a korban voltunk, mikor a szüleink vettek meg nekünk mindent - most viszont magunk akarjuk ezt megcsinálni, csakhogy nem tudjuk.
Bill: Lehet, hogy királyul hangzik, hogy van egy személyi asszisztensünk, aki mindent megtesz, amit akarsz. De azért szeretném legalább a jughurtomat magamnak kiválasztani.
Tom: Az USA-ban csak bevásárolóközpontok vannak, amelyek a nap 24 órájában nyitva vannak. Akár hajnal 4-kor is bemehetsz, amikor senki más nincs bent. Egyszer a játékosztályra mentünk és mindent megvettünk. Fegyvereket, nyilakat és távirányítós autókat.
Bill: És akkor lelőttük az autót a nyilakkal. Teljesen nevetséges.

Wams: És hogyan vásároltok ruhát?
Bill: Álltalában interneten vagy katalógusokból. Tök uncsi. De néha túl kell lépned az árnyékodon. Basszus, amikot mindenfelé fotósok és rajongók. De ki kell mozdulni, amikor szükséged van arra a kis részre, amit normális napoknak hívok.

Wams: Mi minden szerepel a kívánságlistátokon?
Bill: Tuljadonképpen, minden évben valami újdonság. És be kell, hogy valljam, eléggé hosszú. De annyira ritkán vagyunk otthon, ezért mindig azt akarjuk, hogy olyan kellemes legyen a környezetünk, amilyen csak lehetséges. A legfontosabb dolgok a kávé, és normális takarók a hotelekben. Ezek a gyapjú takarók a legborzalmasabbak. Olyan érzést ad, mintha egy kempingben lennél. Ez a legfontosabb nekem, normális takaró és párna.

Wams: Van még normális baráti kapcsolatotok a múltból valakivel?
Bill: Csak onnan (a múltból). A Tokio Hotellel nincs lehetőségünk arra, hogy új embereket ismerjünk meg, mert egymást sem tudjuk teljesen kiismerni. Mindenki, aki találkozik velünk már vélekedeik valahogy rólunk.

Wams: Extra óvatosak vagytok az új emberekkel amiért már sokszor becsaptak titeket?
Tom: Igen, főként a beépített szerkesztőkkel. Voltak már extrém élményeink ezzel kapcsolatban a karrierünk elején. Amikor 15 évesek voltunk, ott voltunk minden afterpartin és persze iszogattunk. Akkoriban így ment: ha ittál egy korty alkoholt a szerkesztők már hívni akarták a gyermekvédelmiseket, hogy szüntessék meg a projectünket (project alatt a karriert értette a Tokio Hotellel) teljesen.

Wams: De valószínűleg megtanultátok már kezelni ezeket a szituációkat.
Tom: Nem, ez sosem ment. És nem is akarom, hogy legyenek emberek, akik megmondják, hogyan kéne válaszolnom a kérdésekre.
Bill: Magától tanulja meg az ember, azáltal, hogy ilyen szituációkban találja magát és azzal a ténnyel együttélve, hogy néha rossz dolgokat is írnak róla az újságok.
Wams: Kaptok lelki támogatást ilyen esetekhez?
Tom: A családunk és a barátaink a lelki támaszaink. El tudnék képzelni segítséget egy szakembertől is, de ugyabár az idővel van a probléma.
Bill: Megértem, mikor az emberek rászánják magukat erre. A baj csak annyi, hogy én nem hiszek ebben. Tom: Én is mindig úgy gondoltam, hogy okosabb vagyok, mint maga a pszichológus.
Bill: Pontosan. Mindent, amit elmondok neked, szándékosan mondom el, mert problémám van vele. És a pszichológus azt mondaná rá: Igen, időre van szükséged, hogy végiggondold. És akkor magamban azt mondom: Szuper, ezt már eddig is tudtam.

Forrás Fordítás: BillesTomTokioHotel