Diószegi Kata

„Az ébredés előtti pillanat”

Mogyorósi László: Ugyanaz a szépség

„Sa­ját ham­va­ink pa­ra­zsai közt” hány­ko­lód­va ol­va­som e so­ro­kat, s meg­le­pő, bár­mi­lyen ma­gá­nyos az em­ber, mégsincs egye­dül.

Mo­gyo­ró­si Lász­ló el­ső ver­ses­kö­te­te fek­szik előt­tem, im­po­záns, so­kat sej­te­tő tar­ka bo­rí­tó­ja vé­kony­ka fü­ze­tet rejt, mely­ben an­nál éret­tebb lé­te­zésgon­do­la­tok, töb­bek kö­zött Kosz­to­lá­nyit, Jó­zsef At­ti­lát idé­ző vers­ta­ni és nyel­vi bra­vú­rok nyer­nek te­ret. A szí­nek ka­val­kád­já­ban egy em­ber néz far­kas­sze­met ve­lünk, mint a lé­lek ös­­sze­tett­sé­gét, meg­fej­tés­re vá­ró le­nyo­ma­tát tük­rö­ző s őr­ző al­le­gó­ria. Egy két­ség­beesett, ugyan­ak­kor gon­do­la­tok­ra éhes, kí­ván­csi, még­is fáj­da­lom­mal ba­ráz­dált arc, mely a szer­ző ezerar­cát, a ver­sek gon­do­lat­vi­lá­gát fes­ti meg: „Nézz be­le. Tü­kör” (Min­den­szen­tek).

El­ke­rül­vén e bom­ló kor­ban köz­hel­­lyé vált afo­riz­má­kat, mint pél­dá­ul az arc­ta­la­nul, ön­ma­gun­kat nél­kü­löz­ve szá­gul­dunk fu­tó­sza­la­gon a meg­sem­mi­sü­lés fe­lé-fé­le meg­ál­la­pí­tá­so­kat, in­kább idé­zem a köl­tő ide­vá­gó gon­do­la­tát: „a ku­lis­­szák mö­gé nem kön­­nyű be­jut­ni”. Hi­szen az is­te­ni szik­rá­val fo­gant lé­lek el­sor­va­dá­sá­nak, Kaf­ka meg­ele­ve­ne­dett el­ide­ge­ne­dé­sé­nek bék­lyó­ját má­ra már egy­re töb­ben érez­zük a szí­vün­kön, s ta­lán ezért mes­­szebb­ről kell el­in­dul­nunk, hogy ar­ra – a vi­asz­ar­cok­kal ha­tá­rolt – út­ra ta­lál­junk, me­lyen a „fel­vil­la­nó, örök­re el­tű­nő ar­cok / ke­re­sik ön­ma­guk” (Váz­la­tok egy ope­rá­hoz).

Ez az ígé­re­tes kö­tet a har­mincéves Nagy­kállón élő köl­tő hat cik­lus­ba ren­de­zett út- és énke­re­sé­sé­nek kí­sér­le­te, ál­lo­má­sa, ahol a lé­te­zés éb­resz­tet­te két­sé­gek, saj­gó em­lék­ké­pek, a sza­bad aka­rat vá­gyai és ér­zé­ki ösz­tö­nei bon­ta­koz­nak ki. Az út ne­héz, hi­szen „tes­te­met nem vé­di szárny / – én nem örö­köl­tem a sza­va­kat” (Vé­dő­szárny), még­is a ver­sek gyó­gyí­tó-épí­tő ere­je nyo­mán az al­ko­tó­nak si­ke­rül fe­lül­emel­ked­nie a kez­de­ti fé­lel­mes, nyug­ta­lan ál­la­po­ton, hogy egy har­mo­ni­kus, érett pil­la­nat­ban te­gye le a tol­lát.

A kö­tet nyi­tó Entrée a már kör­vo­na­la­i­ban ki­raj­zo­ló­dó én meg­fo­gal­ma­zá­sa („még a sa­ját te­nye­re­met sem / is­me­rem” – Kis pri­vát bio-fi­zi­ka), aki pró­bál­ja meg­ér­te­ni a te­rem­tés ru­gó­ját, de a lét­bi­zony­ta­lan­ság a kon­ven­ció nyúj­tot­ta ke­rí­tés mély se­bet ejt a sza­bad­ság szé­lét érez­ni vá­gyó tu­da­ton. Így a ku­ta­tás kez­det­ben be­fe­lé for­dul, hogy min­de­nek­előtt a lé­lek tar­ta­lé­ka­it, kin­cse­it hoz­za fel­szín­re, majd a köl­tő az em­bert kö­rül­ve­vő so­ka­ság­ból me­rít újabb im­pul­zu­so­kat: „Él­ni sem tu­dok, még­is / foly­ton az élő­ket bá­mu­lom, / ke­re­sem köz­tük a so­ro­kat, / és lát­ni vé­lem a lám­pa­fényt” (Pör­költ). A kö­rü­löt­tünk rin­gó tö­meg­ben fel­sej­lő ar­cok, te­kin­te­tek a te­rem­tő tör­vé­nye­i­nek le­nyo­ma­tai, azo­kat a so­ro­kat tük­rö­zik vis­­sza, ame­lyek men­tén meg­fejt­he­tő a tu­da­tun­kat fo­lya­ma­to­san fog­va tar­tó fausti kér­dés. A lét meg­is­me­ré­sén fá­ra­do­zó el­me nem éri be az is­mert je­len­sé­gek vi­lá­gá­val, „uta­zá­sai üzem­anya­gát” in­kább a rej­tel­mes mély­ség­ből (lé­lek), il­let­ve a ti­tok­za­tos fön­ség­ből (Is­ten) nye­ri. Ám mind­ez az ár­nyék­vi­lá­gon kí­vü­li, ezért el­ke­rül­he­tet­le­nül ket­té vá­lik a min­den­nap­ok kom­for­tos, már is­mert lé­te­zé­se a ma­gá­nyos­sá­got von­zó, me­ta­fi­zi­kai va­ló­ság­tól. A mű­vé­szet, a fi­lo­zó­fia vizs­gá­la­ta­it foly­ta­tó én el­tá­vo­lo­dik a kö­zös­ség sar­ka­la­tos prob­lé­mái­tól, hogy egy tá­vo­li, ko­ránt­sem meg­va­ló­sít­ha­tóbb célt tűz­zön ki ön­ma­ga elé, így te­remt­ve szo­ron­ga­tóbb aka­dá­lyo­kat a már le­bon­tott fa­lak he­lyé­be: „fé­lek a fáj­da­lom­tól, / de re­pül­ni majd jó lesz” (Vé­dő­szárny).

In­nen már egye­nes út ve­zet a „pi­a­ci légy” szó­ki­mon­dá­sát kí­vá­nó, az át­tet­sző „bo­ros­tyán” kö­te­lé­ké­ből ki­sza­kad­ni vá­gyó po­é­ta szár­nya­lá­sá­hoz (Ab­lak-szár­nyak). Azon­ban a két­sé­gek nem hull­nak le, sőt mi­nél elő­rébb ha­la­dunk ön­ma­gunk út­ján, an­nál több­ször cseng a fü­lünk­ben a vi­gasz­tal­ha­tat­lan kér­dés, mely­re csu­pán a hit fe­lel­het: „Hi­szem: ke­nyér­ré őröl­nek / Is­ten mal­mai” (Ren­del­te­tés). S a XXI. szá­zad nyo­masz­tó lég­kör­ében a „hin­nem kell” bi­zo­nyos­sá­ga el­le­né­re fel­sej­lik a ret­te­gett fel­is­me­rés, hogy a tö­me­gen va­ló fel­emel­ke­dés le­he­tő­sé­ge ku­darc­ba ful­lad­hat: „Tu­dat­mag­ha­sa­dás­sal kí­sér­le­te­zem. / Fé­lek, el­pusz­tít egy lánc, egy re­ak­ció” (Kor-re­lá­ció).

A ku­darc el­jött, a meg­sem­mi­sü­lés láng­ja fel­lob­bant a szív­ben, en­nek nyo­mán – a sze­re­tett nő „kö­zel­sé­gé­nek” el­vesz­té­sé­ből – szü­le­tett meg A plá­tó­i­ság le­xi­ká­já­nak egy­sé­ge. A szer­ző Kis pri­vát bio-fi­zi­ka című ver­sé­ben már utalt a te­he­tet­len­sé­gé­ből ere­dő „szo­ci­á­lis és lo­ká­lis” ér­zé­ket­len­sé­gé­re, most Werther tra­gi­kus sor­sát vál­lal­ná ma­gá­ra, ha ez­zel el­té­rít­het­né sze­rel­mét más fér­fi­ak öle­lő kar­ja­i­tól, mert „én be­lő­led élek”, ké­sőbb Kaf­ka szá­já­ból: „be­lő­lem él, és én be­lő­le”. Az új­ra és új­ra fel­szag­ga­tott, kön­­nyek­kel vér­ző seb, mely csak hal­vá­nyul­hat, még­sem múl­hat el so­ha, fo­gan­ta a kö­tet leg­szebb ver­sét, me­lyet a Hitel 2005. ok­tó­be­ri szám­ából már is­mer­het az ol­va­só: „Hogy nem vagy itt, a rész­le­tek­ben / kell mo­so­lyo­dat ész­re ven­nem: / lá­tom ide­gen aj­ka­kon / egy mor­zsá­ját, és jól­la­kom” (A rész­le­tek­ben).

Oly­kor az ész te­ret en­ged lo­gi­kus és ri­deg sza­va­i­nak, ám a szen­ve­dé­lyes önmar­can­go­lás nem is­me­ri el a rá­ci­ót: „hol­tabb nem is le­het­nél, / s ele­ve­nebb e seb­nél”. Hi­á­ba va­gyunk tisz­tá­ban a tör­té­né­sek szük­ség­sze­rű­sé­gé­vel, s in­kább gyű­löl­jük a min­ket sok eset­ben aka­rat­la­nul meg­seb­ző lényt, a hi­ány ér­zé­se mé­lyebb­re eresz­ti gyö­ke­re­it a fel­tö­rő em­lék­ké­pek­be, zson­gí­tó il­la­tok­ba, s az el­le­sett moz­du­la­tok­ba ka­pasz­kod­va. „A maszk­ba der­medt si­vár­ság” fel­élesz­ti az el­ha­ló tűz utol­só s egy­ben leg­ben­ső­sé­ge­sebb láng­ját a Te át­fest­he­ted című mű­ben, nyit­vahagy­va a kér­dés: de mi­ért nem te­szed? A fáj­da­lomit­tas szív kí­sér­le­tei „más fény fe­lé” ve­zet­nek, még­sem jö­het el „ugyan­az a szép­ség” (aho­gyan ez meg­fo­gal­ma­zó­dott az Élő­be­szédben óma­gyar ko­ri nyelv­em­lé­kü­ket idéz­ve, mely Kosz­to­lá­nyit és Má­rait is meg­ih­let­te). Werther fel­éb­redt, Lé­da ci­ga­ret­ta­füst­jé­nek me­ta­mor­fó­zi­sa vé-­get ért.

A ke­ser­ves üres­ség ér­zé­sét új sze­re­pek el­ját­szá­sá­val igyek­szik el­föd­ni és meg­töl­te­ni írónk, mely­ben a kép­ze­let gaz­dag já­té­ka a poé­ta vir­tu­óz toll­for­ga­tá­sá­val kar­ölt­ve szab ki egy új, he­lyen­ként ját­szi, má­sutt ke­se­ré­des utat. A kö­tet el­ső har­ma­dá­ra a – ref­le­xi­ók­ra, a kor­lá­tok kö­zé nem szo­rít­ha­tó ér­zel­mek­re, gon­do­la­tok­ra rí­me­lő – sza­bad- s pró­za­ver­sek so­ra a jel­lem­zőbb. Majd a fe­szes rit­mu­sú, kö­tött­sé­ge­i­ben biz­ton­sá­got nyúj­tó lí­ra ke­rül túl­súly­ba, né­hol az ezek­ből fa­ka­dó túl kon­cent­rált tar­ta­lom­mal. A Kaf­ka uno­ká­ja nem más, mint a kö­tet el­ső két te­ma­ti­kus egy­sé­gé­ben tes­tet öl­tő al­ko­tá­sok szár­nya­lá­sa és a ne­gye­dik, ötö­dik cik­lus­ban meg­je­le­nő for­mai bra­vú­rok kö­zöt­ti sza­ka­dék át­hi­da­lá­sa. Eb­ben az egy­sé­gben ol­vas­ha­tunk elő­ször ál­ar­cos ver­se­ket, me­lyek­ben meg min­dig nagy sze­rep­hez jut a vég­ze­tes Nő, el­len­ben már Kaf­ka egyes szám el­ső sze­mé­lyű ki­fe­je­zé­sé­ben (például Kaf­ka utol­só le­ve­le Mi­le­ná­hoz). S a po­é­ta ar­cá­nak rez­ze­né­sei, tol­lá­nak moz­du­la­tai fo­ko­za­to­san egy­re szi­lár­dabb vers­ta­ni kép­le­tek­ben bon­ta­koz­nak ki.

A fe­szes rí­mek szerint ha­la­dó köl­tő mes­te­ri­en for­mál­ja meg a sze­re­pe­ket, egy­szer­re en­ged­ve az én ma­gá­nyos­sá­gá­ból és a szép­as­­szony kö­zel­sé­gé­ből táp­lál­ko­zó szen­ve­déshul­lá­mok­nak, va­la­mint Kaf­ká­val tör­té­nő in­ven­ci­ó­zus azo­no­su­lá­sá­nak:

Tény, hogy so­kat ko­to­rász­tam

a tu­dat alag­so­rá­ban,

pad­lá­so­kon, fé­sze­rek­ben.

Nők után is tén­fe­reg­tem;

szí­vük alatt, ölük­ben egy

csu­kott tör­vény­könyv lük­te­tett.

(Kaf­ka éj­sza­kái, II.)

Gaz­dag szó­kin­csé­ből bát­ran vá­lo­ga­tó köl­tő ra­gyo­gó ké­pek­kel ele­ve­ní­ti fel az író-pél­da­kép as­­szo­nya­it, ál­ma­it s üze­ne­tét a je­len szá­má­ra: „s mell­ka­sán vég­képp ki­szúr­ják / az er­kölcs ko­pott ve­lúr­ját” (Kaf­ka éj­sza­kái, I). Ezek a sze­rep- és hely­zet­já­té­kok te­hát az íróelőd és a Nő kö­ré cso­por­to­sul­nak, ez utób­bi ese­té­ben meg­je­le­nik a Va­ri­á­ci­ók elő­sze­le Ady Lé­dá­val a bál­ban című ver­sé­nek át­dol­go­zá­sá­ban (Le­ni­vel a bál­ban). A cik­lus két zá­ró lí­rá­ja – Men­tál-hi­gé­nia, Szó­val szaj­ha – ál­ta­lá­nos­ság­ban a nők pszi­cho­ló­gi­ai ha­tá­sát ér­tel­me­zi, a fér­fiak lel­ké­nek se­bez­he­tő­sé­gét ál­lít­va a kö­zép­pont­ba: „Mint egy kis­ál­lat-ren­de­lé­sen. / Ho­zom a lel­ke­met, pó­rá­zon és száj­ko­sár-­ral. / Csi­tít­ga­tom, hogy nem fog fáj­ni.”

A kö­vet­ke­ző te­ma­ti­kus el­ren­de­zés A dí­vák pa­nop­ti­ku­má­ban cí­met kap­ta. Mo­gyo­ró­si Lász­ló lí­rá­já­ra jel­lem­ző a vi­asz, az ár­tat­lan fe­hér­ség ké­pé­nek sze­re­pel­te­té­se (például „A láng ki­al­szik, a vi­asz szét­la­pul”) mint a pu­ha­sá­gá­ban ala­kít­ha­tó, sa­ját ké­pé­re for­mál­ha­tó anyag-em­ber me­ta­fo­rá­ja. A vi­asz­bá­bú a már em­lí­tett Püg­ma­lion va­rázs­la­tá­ban ölt tes­tet, s az éb­re­dés előt­ti fél­álom­ban meg­élt pil­la­nat to­vább­ra is jel­lem­zi a köl­tő vers­ben meg­je­le­nő egyé­ni ér­zés­vi­lá­gát:

Fáty­lak fe­dik elő­lem a tes­tét.

El­su­hant év­ti­ze­dek re­dői,

ár­nyunk el­ve­gyül, sa­jog a nem­lét,

vég utá­ni és kez­det előt­ti.

(A dí­va mo­so­lya)

Az ösz­tönén he­do­nis­ta, vul­gá­ris szó­ki­mon­dá­sa most sok­kal in­kább túl­súly­ba ke­rül, mint a kö­tet el­ső fe­lé­ben, en­nek el­len­sú­lyo­zá­sá­ra ko­moly­ze­nei él­mé­nyek, kü­lö­nös szó­ké­pek ala­kít­ják ki a po­é­ta fenn­költ­sé­gét. En­nek egyik leg­szebb pél­dá­ja a Váz­la­tok egy ope­rá­hoz, mely­ből ki­cseng a szer­ző fi­gye­lem­re éhes vá­gya: „Ha­tal­mu­kat vesz­tett, csu­pasz sza­va­i­mat / ze­ne öl­töz­tes­se, dú­col­ja alá. / Csak le­gyen hall­ha­tó­vá”, majd ugyan­ez a gon­do­lat a Pá­lya­mó­do­sí­tás ver­sé­ben: „A ka­tar­zis a lé­lek or­gaz­mu­sa, / de sem­mi sem pó­tol­hat­ja a ri­val­dafényt”. A cél a belcan­to el­éré­se, az­az a tö­ké­le­tes szép­sé­gű em­be­ri hang ki­mű­ve­lé­se, mely a köl­té­szet ma­gas fo­kon tör­té­nő mű­ve­lé­sét ve­tí­ti elénk. A le­o­ni­nu­sok idő­mér­té­kes, kö­tött bel­ső- és sor­vé­gi rí­me­i­ben fo­gal­ma­zó­dik meg a vá­gyott pót­lék, mely kez­det­ben az után­zás­ban je­le­nik meg. Az imi­tá­ció még­sem szol­ga­lel­kű, csu­pán a tar­ta­lom­mal szem­ben meg­je­le­nő szo­kat­lan meg­ol­dá­sok és rí­mek já­té­ka vá­lik hang­sú­lyos­sá (pl. bó­nusz ebéd – ló­tusz – eléd; pen­tiu­mom – fen­tit – unom; le­aláz­zad – le a lá­zad).

A Va­ri­á­ci­ók­ban fel­ele­ve­ní­tett köl­tő­pél­da­ké­pek (Petri György, Pe­tő­fi Sán­dor, Goe­the, Kosz­to­lá­nyi De­zső, Jó­zsef At­ti­la) lí­rai mí­me­lé­sei nem min­den eset­ben hoz­zák azt a tar­tal­mi-for­mai vir­tu­o­zi­tást, mint a szin­tén el­sőkö­te­tes Szép­ség kol­du­sa ese­té­ben. A já­té­kos­ság, a zárt kom­po­zí­ci­ók, tö­ké­le­tes­sé­gig csi­szolt rím­ké­pek sok­kal in­kább rá­nyom­ják bé­lye­gü­ket az al­ko­tá­sok­ra, mint a lí­ri­kus(ok) bel­ső vi­lá­gát meg­je­le­ní­te­ni vá­gyó mon­da­ni­va­ló. Per­sze ért­he­tő ez az el­tá­vo­lo­dás, hi­szen idő­ben jó­val mes­­szebb levő mes­te­re­ket vá­lasz­tott Mo­gyo­ró­si, mint an­nak ide­jén Jó­zsef At­ti­la. A cik­lus ta­gad­ha­tat­la­nul a köl­tői tu­da­tos­ság­ról, a mes­ter­ség va­ló­ban ki­mű­velt hoz­zá­ér­té­sé­ről ta­nús­ko­dik. Ért­he­tő­vé vá­lik az a hi­ány, mely he­lyen­ként fel­si­kít, ugyan­is a kö­tött kéz fe­lül­emel­ke­dik a sza­ba­don áram­la­ni vá­gyó gon­do­la­to­kon is. A gyö­nyö­rű hai­kuk, gú­nyos-ko­mi­kus li­me­ri­kek, ci­ni­kus-iro­ni­kus szo­net­tek és a me­rev le­o­ni­nu­sok után az elé­gi­ák is­mét fel­leb­ben­tik a köl­tő bel­ső, szo­ron­gó-szo­mo­rú hang­já­ról a per­so­nák ál­ar­cát:

Vi­asz­hen­ger­re éne­kel­ve

nép­dal, ári­ák. Vé­ges el­me

szá­má­ra lesz így ta­pint­ha­tó

gyer­mek­kor­ból rin­gó hin­ta­ló,

ahogy kez­det­té lesz a vég­íté­let,

köz­re­fog­nak új­ra ré­gi ké­pek.

(Az em­lé­ke­ző elé­gi­á­ja)

Az em­lé­ke­ző elé­gi­á­ja nyolc gyö­nyö­rű me­ren­gé­se mél­tó le­zá­rá­sa a tar­ka, min­den ha­tárt be­jár­ni igyek­vő kö­tet­nek. Eb­ben cik­lus­ban nyer­nek te­ret a kez­de­ti ál­la­po­tot mes­­sze túl­ha­la­dó fi­lo­zo­fi­kus, bol­dog­sá­got és nyu­gal­mat áhí­tó köl­tőén pes­­szi­mis­ta, el­mú­lás ízű köl­te­mé­nyei. Új­ra ta­lál­ko­zunk az egy­kor kön­­nye­dén fel­szín­re tö­rő köl­tői ké­pek­kel, me­lyek most már ma­ga­sabb fo­kon ol­vad­nak be­le az egy­sé­ges gon­do­lat-­rit­mus­ba.

Az elé­gia mű­faji kö­ve­tel­mé­nyei mel­lett a bo­ron­gó han­gu­la­tú tar­tal­mi ele­mek­hez is hű ma­rad a po­é­ta: „Sí­rá­sod hul­ló gyön­gye­it / az ár­nyak ös­­sze­tör­de­lik” (Éj­fé­li sí­rás). Azon­ban a ma­gasz­tos­ság he­lyé­be mo­dern fi­lo­zó­fi­ai gon­do­la­tok lép­nek: a ben­nün­ket kö­rül­öle­lő vi­lág, mind­az, amit bel­ső sze­me­ink­kel lá­tunk, egy­más­ba to­lon­gó em­lék­ké­pek so­ra, me­lyek vis­­sza­pat­tan­nak a fa­lak­ról, s meg­raj­zol­ják a vi­lág il­lú­zi­ó­ját. Ez alól csak a tér­idő nél­kü­li lé­te­zés, a ha­lál sza­ba­dít­hat­ja meg a boly­gó hol­lan­di lel­ket (Il­lú­zi­ók). Effi Briest cí­mű lí­rá­já­ban a köl­tő már az egy­kor hűt­len sze­rel­mét is fel­ma­gasz­tal­ja am­bi­va­lens kö­tött­sé­gé­ből (lásd még a Pa­li­nó­dia című mű­vet), s ösz­­szeg­zi az ön­ma­gát és út­ját kö­ve­tő én pil­la­nat­nyi­sá­gát a te­rem­tés uni­ver­zu­má­ban:

El­mo­só­dott hát­tér a tör­té­net,

em­ber­öl­tő­nyi pil­la­nat fel­vé­tel

az örök­ké­va­ló­ság cel­lu­lo­id­ján,

csak az ar­cok raj­zo­lód­nak ki éle­sen,

cse­lek­mény­ből a jel­le­mek,

éle­tek­ből a sze­mé­lyi­ség,

sze­mé­lyi­ség­ből az én:

iz­zó gáz­gömb

hús­szí­nű luft­bal­lon-maszk

kon­túr­ja­i­ba szo­rít­va.

(Effi Briest)

A „sza­vak sza­tó­csá­nak” bel­ső fe­szült­sé­ge fel­ol­dó­dik a tö­ké­le­tes­ség­re tö­rek­vő szer­ke­ze­tek­ben. A fáj­da­lom, a szen­ve­dély fel­lob­ba­nó vá­gya oly­kor meg­tö­rik a vég­le­te­kig csi­szolt rí­mek­ben, szív­dob­ba­nás­ként lük­te­tő szó­tag­szá­mok­ban, akár a duz­za­dó fo­lyam a szor­gos ke­zek nyo­mán emelt gá­ta­kon. A szét­mor­zso­ló­dó víz­csep­pek ott vib­rál­nak az al­ko­tá­sok egy mé­lyebb kon­tex­tu­sá­ban, a si­ma fel­szín alá me­rü­lő lét ku­sza­sá­gá­ban. He­lyen­ként egy­ér­tel­műen át­tet­szik a po­é­ta üze­ne­te, más­kor azon­ban – s ez a gya­ko­ribb – a bar­lan­gok ka­nyar­gós já­ra­ta­i­ban el­rejt­ve csil­lan meg a kincs, hogy az éb­re­dés előt­ti pil­la­nat­ban tu­da­tos­sá vál­va ke­rül­jön a fel­szín­re.