DonDóni

Olyan gyorsan elrepült a hét! Szinte észre se vettem! Mondjuk nem csoda, 1 hónapja csak otthon ültem, néztem ki a fejemből és unatkoztam. Ehhez képest az iskola kellemes változatosságot jelentett. El is fáradtam a hét végére rendesen. Kedden, szerdán, csütörtökön, sőt pénteken is ugyanannyira izgultam reggelenként, mint hétfőn. De szerencsére alaptalanul. Már nem bánnak velem úgy, mint egy marslakóval, sőt, szálingóznak hozzám az emberek beszélgetni is. J Úgy tűnik, minden kezd visszaállni a normális kerékvágásba. Helyrejön az életem? Talán. Remélem. Ugyan még most is irtózatosan gyakran gondolok Cloe-ra, de azt hiszem, kezdek belenyugodni a ténybe, hogy Ő nincs többé. Ettől még nem fáj kevésbé a hiánya.

Ahogy megbeszéltük Mike-kal, 7re értem jött hozzánk. Nem kocsival mentünk, hanem elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóhoz, onnan jó 20 percnyit utaztunk, és végül ismét kb. 20 perces caplatás. De még jól is esett! 8 körül érhettünk oda. Hogy repül ezzel a sráccal az idő!

Most már komolyan aggódom magamért. Félek, hogy kezdek többet érezni a pszichológusom fia iránt, mint amit kéne. Hiába tudom, hogy ő már csak a barátnője miatt is tabu, valahogy… mikor Vele vagyok, nem tudom levenni róla a szemem, és folyton mosolyognom kell, ha rá nézek! Mit jelent ez???

DonDóni mesés hely! Egészen más, mint Núdlee, mégis varázslatos! Egészen kint van a város szélén, de kívülről pontosan úgy néz ki, mintha a tengerparton állna. A bejárathoz egy fahíd-szerű járda visz, körülötte hatalmas, a tengerből származó kövek. Már-már várná az ember, hogy mikor érinti meg a lábát az óceán vad habjainak lágy cirógatása. Akaratlanul is a régi dallam jutott eszembe…

„Fekszem a kihűlt tengerparton
 lábam lágyan mossa a víz,
hiányodat most is érzem,
miért vagy messze, mond miért!?”

Nem is dallam ez. Csak pár sorocska, amit még általános iskolás koromban írtam egy családi nyaraláson. A tengerparton. Tomyról álmodozva. Tomy, mond, mért vagy messze??

Régebben sokat írtam. Főleg dalszövegeket és verseket. Sokan mondták, hogy tehetséges vagyok, de én nem hittem nekik. Most sem hiszek. Én csak azért írok, hogy kevésbé fájjon, Azért mert az írás az a dolog, ami közben az lehetek, aki csak akarok! Pilóta, és balerina, meg tűzoltó és menyasszony! És mert megnyugtat. Ahogy most is.

Szóval DonDóninál tartottam… mint egy tengerparti „kalóz-bár”. Annál jobban meglepődtem, mikor beléptünk! Kalózos feelingnek nyoma sincs, sehol egy papagáj, egy hajóroncs, egy halászháló, de még egy mentőöv se. Belülről egy egyszerű, szolid, bárszékes-asztalos, kellemes kocsmának tűnt. Határozottan nekem való! Mike egy félreeső asztalhoz vezetett, épp csak ráláttunk a falatnyi színpadra.

- Túlöltözöttnek érzem magam. – Súgtam neki.

- Ugyan már! Nagyon csinos vagy!

Én azért mégis túlzásnak éreztem. Egy fekete egybe részes ruha volt rajtam, fehér gyöngyös kiegészítőkkel. Lehet, farmerban kellett volna jönnöm?

Rengeteget beszélgettünk Mike-kal. Csúcs a srác! Alaposan kifaggatott az egész hétről, aztán Tomyra terelődött a szó, végül Abbyre. Azt mondta, kíváncsi lenne rá. Naná. De ki nem?

Elmesélte, hogy a tegnap kicsit szakítottak a barátnőjével, azért jött most egyedül. Valahogy nem éreztem sajnálatot a hír hallatán. Tudom, szemét vagyok. Úgy tűnt, Mike nagyon kétségbe van esve miatta.

- Miért szakítottatok? – Kérdeztem rá óvatosan.

- Megcsalt. – Felelte érzelemmentes hangon.

- Nem normális! – Fakadtam ki. Nem akartam ilyen nyíltan kimondani, amit érzek, mégis kicsúszott. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem. – Ne haragudj! Úgy értem, egy ilyen srácot meg csalni…

- Kösz. – Mosolygott az elszólásomon. – Szóval itt vagyunk, két magányos, boldogtalan szingli.

- Így van! – Bólogattam. – Erre inni kell! :D

Mosolygott és mindkettőnknek rendelt egy vodkanarancsot. Ez nem az a puccos hely, ahol koktélok százai közül válogathat az ember, de abban a pillanatban egészen mindegy is volt. Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, egészen magával ragadott a dolog! Na meg persze a vodka is dolgozott bennem. Őszintén szólva, nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz, így még ezt a minimális mennyiséget is megéreztem. Őrült vágyat éreztem, hogy megfogjam Mike kezét. A pohara mellett nyugtatta a kezét az asztalon, és egyre csak az dübörgött a koponyámon belül: Fog meg a kezét! Fogd meg!

Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, a fejem zavartan a színpad felé fordítottam, ahol az előadó épp most kezdett bele egy lassú dalba.