Bújócska

            Amint megláttam közeledni, azonnal felpattantam az asztaltól, és berohantam a lány wc-be. Röhejes vagyok? Mind1, ez van. Azt hiszem a májusig visszalévő tanítási napok minden egyes szünetét a klotyóban fogom tölteni. Megéri.

Akkor könnyebbültem csak meg igazán, mikor délután, - miután sikeresen túléltem mind a 7 órámat, - végre átléptem a házunk küszöbét. Igen, otthon, biztonságban.

Az ajtó csukódásának hangjára Anya kíváncsi arca bukkant elő a konyha felől.

- Végre megjöttél! Láttuk a cetlit! – Szorosan megölelt. Megmondom őszintén, nagyon jól esett. Mostanában nemigen hagytam magam ölelgetni. – Büszke vagyok Rád, Kislányom! – Suttogta gyengéden. Hát igen. Az én Anyukám. A legjobb a világon. Pár másodperc múlva elengedett, kézen fogott és a konyhába vezetett. – Na, gyere, sütöttem Neked egy kis Elefántkönnycseppet.

- Köszi, Anyu! Szupi vagy! – Az Elefántkönnycseppről tudni kell, hogy irtózat finom, és a legeslegkedvencebb sütim a világon. Piskótatekercs, a közepében egész banán, és diókrém. Nyam-nyam. Már a gondolatától is összefutott a nyál a számban. Hát igen, Anya aztán tudja, hogy kell engem beszélgetésre bírni. Mivel miután megettem körülbelül az egész tekercs felét, bementünk a nappaliba. Leültettek a fotelbe, ami szemben áll az ülőgarnitúrával, ahova ők telepedtek le hárman. És újra együtt az egész família, kezdődhet a faggatás.

- Milyen napod volt? – Kérdezte Apa.

- Tűrhető. Neked?

- Nekem is.

- Mi volt az iskolában?

- Semmi különös.

- Büszkék vagyunk Rád. – Kapcsolódott be Anya is.

- Köszi.

- Hogy fogadtak a többiek?

- Jól.

- És a tanárok?

- Ők is.

Szünet.

- Ugyan már, - szólt közbe Abby – elment suliba végre, ez a lényeg. Túlélte, itt van, nem kell faggatni, majd mesél róla, ha akar! – Imádlak, Abby!!!!

- Jól van. Menjetek. – Némi hallgatás után Apa végül elengedett.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, becsuktam az ajtómat, és maxra tekertem a hangerőt a hifimen. Pierre hangja még inkább fokozta egyre erősödő eufórikus hangulatom. Megcsináltam!!! Túléltem!!! Csak 5-re kell Sabine-hoz mennem, úgyhogy volt még egy kis időm örömködni. Cloe halála óta először éreztem magam ismét embernek. Nevezzetek bolondnak, ez van.

Az ágyamon feküdtem, csukott szemmel, és Pierre-rel együtt üvöltöttem a God must hate me-t. Az utóbbi hónap legszebb két perce volt. Merthogy valamikor a szám közepe táján egyszer csak elhallgatott a zene. Nem is véletlenül: Abby állt a hifim mellett csípőre tett kézzel.

- Nem tudok tőled tanulni. – Magyarázta. – Amúgy, - és különösebb felszólítás nélkül lehuppant mellém. – szóltam Tomynak, hogy hagyjon békén.

- Kösz.

- Nincs mit.

Némán üldögéltünk pár percet. Vártam, hogy mondjon valamit, de az arckifejezéséből ítélve ő az én mondandómra lett volna kíváncsi. Én untam meg először.

- Na, terjengenek már rólam a pletykák?

- Nem.

- Hát jó. De végül is mindegy lenne. Jelenleg senki véleménye nem tud meghatni különösebben. – Ez így igaz.

- Értem.

Hasonlóan tartalmas „beszélgetést” folytattunk még jó fél órán át. Inkább csak kínlódás volt mindkettőnk részéről. Mintha nem is ismernénk egymást, mintha nem is együtt nőttünk volna fel. Közvetlenül a baleset előtti időkben már kezdtük megtalálni a közös hangot, már-már úgy tűnt, a Nash lányok közt is beköszönt a béke-korszaka. Persze most sem veszekszünk, de… idegennek érzem a nővérem. Ahogy mindenkit. Kivéve Sabine-t. Amit nem értek, hiszen könyörgöm, őt mindössze egy jó hónapja ismerem! De az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Én se tudok, mint az újfent kiderült.

Sabine-nél minden rendben ment. Megdicsért a bátorságomért. Ő is azt mondta, büszke rám. Kérdezte, szükségét érzem-e annak, hogy továbbra is megbeszéljem Vele a gondjaimat.

- Természetesen! – csodálkoztam el.

- Rendben. – Nem mondta el, miért érdekelte őt annyira a válaszom. Csalk találgatni tudtam volna, feltéve, ha lett volna idő elgondolkodni a problémán. De nem volt. Azonnal haladtunk is tovább. Annyira jó volt valakinek részletesen elmesélni az egész napot, leírni az érzéseket, amik bennem dúltak, azt hogy menekülök Tomy elől és azt, hogy hiányzik Cloe. Piszkosul.

Már húztam a kabátom, és mentem volna el, mikor betoppant Mike. Nagyon megörültem neki. Nem igazán tudok kiigazodni a saját érzéseimen… Csak nem beleestem Mike-ba???

- Szia! Csak jöttem megkérdezni, hogy sikerült? – Mosolygott. Ki volt csípve, fehér ingjén egy fekete szívdöglesztő zakót viselt. Egy kicsit még borostás is volt… ááá… igen, érett férfi.

- Jól. – Nevettem vissza. – Bementem. És túléltem. J

- Jól van, az a lényeg.

- De csini vagy. – Dicsértem meg.

- Köszi. Randim lesz. – Olyan elégedett fejet vágott. Messziről süt róla, hogy teljesen odavan a barátnőjéért. Szerencsés lány… - Áll még a péntek este?

- Naná. Alig várom. Rám fér.

- Rendben. J