Újra suliban?!

7kor a telefonom ébresztőórájára ébredtem. Hát ez a nap is eljött. Még jó 10 percet feküdtem az ágyban mozdulatlanul, és azon gondolkodtam, vajon vagyok-e én elég bátor ehhez.

- Egyszer úgy is túl kell lenned rajta!

- De nem lehetne, mondjuk holnap?

- Aztán majd megint és megint és megint holnap…

- Jó, de ha egyszer félek!

- Mégis mitől?

- Hogy elsírom magam az egész suli szeme láttára.

- Megértik, tudják, min mentél keresztül.

- Na peeersze! Nem tudhatod!

- Próbáld ki és kiderül!

- Hajajj…

Így vitatkoztam magammal. Roppant értelmes tudom, de Sabine tanította ezt a módszert, azt mondta kitűnő eszköz ahhoz, hogy két különböző szemszögből tudjam vizsgálni a dolgokat. Az a legjobb, ha az egyik felem meggyőzi a másikat. Ez eddig még sosem sikerült. De, mint tudjuk, ez egy korszakalkotó nap.

Negyed 8kor kikászálódtam az ágyból. Felöltöztem, ugyanúgy, ahogy a baleset előtt minden egyes reggel. 7:40 körül lecammogtam a konyhába, egy mandarint és egy almát felszeletelve beleraktam az uzsonnás dobozomba. Ezt régen sose csináltam. Úgy két hete láttam a tévében egy filmet, amiben a főhősnő így „kényszerítette” magát egészségesebb életmódra. Ártani nem árthat.

Szerencsére ilyenkor már senki nincs itthon nálunk. Apa és Anya hétre mennek dolgozni, Abbyért pedig fél 8kor jönnek. Bár nálunk a tanítás csak 8kor kezdődik, ő szeret időben ott lenni mindenütt. Hála a többiek rohanó életének (ami ráadásul korán kezdődik), egyedül lehettem reggel. Jó volt, hogy nem kellett elfordítani a fejem, hogy ne lássam az aggódó tekintetüket, és ne keljen válaszolgatnom a „Biztos vagy benne?” típusú kérdésekre.

Viszonylag gyorsan elkészültem, 7:50kor már a cipőm húztam. Előzőleg hagytam Anyáéknak egy cetlit a konyhaasztalon: „Suliba mentem! Ne aggódjatok! Lisbeth”

Alig 8 percre lakunk az iskolától, így még becsöngetés előtt beértem.

Most meséljem el, milyen volt újra belépni a kapun? Mintha kb. egy oroszlánbarlangba igyekeznék beóvatoskodni. Még sokkal, de sokkal rosszabb, mint a legelső nap, több mint egy fél éve. Bevallom, nem sok választott el attól, hogy szépen csináljak egy hátraarcot. Sőt. Megtorpantam egy pillanatra, csak meredtem fel az épületre, és az járt a fejemben, mekkora hülye vagyok. Nem tudok visszamenni oda, ahol minden csakis Rá emlékeztet! Nem tudok… hátrálni kezdtem szép lassan. Aztán már nem is olyan lassan. Még a sarkon hallottam az első óra kezdetét jelző csengőszót. Hát akkor, tényleg nem a mai nap lesz az a bizonyos. Bambán meredtem magam elé. Aztán az utca végén megláttam egy ismerős autót közeledni. Ilyen nincsen komolyan! Csakis nekem lehet ekkora oltári pechem, hogy eljövök suliba, megfutamodom, viszont akkor szembe jön Tomy Carter, aki nyilván késésben van, azért siet ennyire. Nem akartam vele találkozni. Nagyon nem. Egy dolog van még a sulinál is félelmetesebb: Tomy. Biztos voltam benne, hogyha felismerne, azonnal megállna, az első órájára fittyet hányva faggatni kezdene. Na köszönöm szépen ebből nem kérek! Mert félek tőle, igen, rohadtul félek attól, hogy újra beléesem… és… és… nem tudom. Időközben elgondolkodtam ezen az egész Tomy-dolgon. Tudom, hogy őrjítő, és fantasztikus meg minden, de… hogy mondjam? Jól esik szenvedni. Igen, egy kis mazochista hajlamot már korábban is felfedeztem magamban. Éget Cloe hiánya, és mellé még marja a lelkem az is, hogy Tomyval abbamaradt az egész. És mi fáj a legjobban? Az, hogy feladta. Megmagyarázom: Miután elterjedt a híre, hogy Cloe meghalt, kb. jó egy hétig Tomy még keresett, hívott, volt nálunk, smsezett, de én nem akartam vele beszélni. Ahogy senkivel sem. Aztán egyszer csak már nem érdekeltem annyira. Legalábbis se nem fogadott hívások, se új üzenetek, semmi. Mindegy, tudom, én tehetek róla, leráztam, nem remélhetem, hogy rám várva dekkoljon egy örökkévalóságon át, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy könnyen megkaphatja bármelyik lányt.

Mikor megláttam az autót, egy szempillantás alatt döntöttem: bevágtáztam a suliba. Néhány percen belül, miután leparkolt, ő is belépett a kapun, és ráérősen a kémia terem felé indult. Onnan tudom, hogy az egyik oszlop mögött rejtőzve figyeltem. És igen, még mindig helyes. De mennyire… Valamiért arról a mozdulatáról, ahogy a táskáját a vállára rántotta, Mike jutott eszembe. Most, hogy így belegondolok, még kicsit hasonlítanak is. Elvégre mindketten szőkék, helyesek, kedvesek, és valószínűleg barátnőjük van. Úgy értem, Mikenak biztos, és szerintem Tomynak is. Mind1. Elvégre már nem érdekel. Ja, persze. De tényleg!!! Nem akarok pasizni. Aztán Sabine-ra gondoltam. Hogy fogom neki elmondani, hogy feleslegesen bízott bennem, hogy hiába készített ilyen odaadóan, én mégis kudarcot vallottam? Biztos megérti majd, ugye…?

NEM! Frászt! Nem érdekel! Egyszer már túl kell esni ezen is. Nem maradhatok örökre otthon. Hatalmas levegőt vettem. Majd kifújtam. Aztán megint egyet. És ismét ki. Csak lélegeztem itt mélyeket, és vártam, mikor gyűlik össze a testemben annyi elhatározás, hogy képes legyek megtenni az első lépést az osztályom felé. Tudtam, hogy csak az a kezdet nehéz, utána már menni fog. Szuszogtam, mint egy idióta. Cloe mondogatta mindig: „Mélyet be, lassan ki, és mehet!” Hát akkor most mehet, Cloe! Érted!

Nem is emlékszem arra, hogy a terem ajtajához sétáltam és bekopogtam. Kész, semmi, mintha a 3 erőtlen, halk hangocska előtti dolgok kitörlődtek volna a fejemből.

- Tessék! – hallottam Mr. Williams szigorú hangját az ajtó túlsó feléről. Nem csoda, hogy meghallották a halkacska kopogásom, Mr. Williams óráin mindig fegyelem van, csak a tollak sercegése, és füzetlapok csörgése szakítja meg a néma csendet, ami a tanár úr előadásait kíséri. Andrew Williams az egyik legszigorúbb tanárunk. Nagyon céltudatos, elvárja a tiszteletet, de ő is megadja nekünk, mindig igazságos és őszinte.

Óvatosan lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót.

- Elnézést a késésért! – Leheltem erőtlenül Mr. W-t nézve. A többiekre rá se mertem pillantani. Egyszerre elég egy akadály, majd aztán jöhet a másik 29.

- Ms Nash, az óra 12 perce kezdődött. Mindazonáltal örülök, hogy ismét körünkben üdvözölhetem! Foglaljon helyet!

- Köszönöm. – A cipőm orrát bámulva sétáltam el a padomig, majd kihalásztam a táskámból a töri felszerelést, eközben persze gondosan kerülve mindenki tekintetét. Nem kellett rájuk néznem, éreztem a pillantásaikat magamon. Most biztos mind azon gondokodnak, vajon mit keresek itt. Hát őszintén szólva, én sem tudom. A szemem sarkából a mellettem lévő padot vizslattam. Semmi. Olyan volt, minta Cloe csak hiányozna. A fényképe nem volt a padon, gyertya sem égett, semmilyen jelből nem lehetett megállapítani, hogy az bizony egy halott lány asztala volt. Bár, a sima felületen még látszott némi elcsöppent viasz. De ennyi. Cloe-ra gondoltam. Vele annyival könnyebb lenne az egész….az egész élet!

- Ms Nash, nem elég, hogy késve érkezik, de szemmel láthatóan nem itt jár. Utoljára kérem, mélyedjen bele a középkor rejtelmeibe, és figyeljen arra, amit mondok!

- Igen, tanár úr. Elnézést.

És tényleg így tettem. Azt szeretem annyira Mr. Williams-ben, hogy úgy tud magyarázni, hogy egészen elfelejtek közben mindent, és csak iszom magába a szavait. Már el is felejtettem, milyen jó érzés ez. Williams tanár úr az egyik legjobb pedagógus az iskolánkban. Egészen rendkívüli. Legalábbis szerintem.

És még az is jó volt, hogy lecseszett! Olyan jól esett, hogy nem bánt velem másképp, mint akármelyik késővel! Nem éreztem azt, hogy én itt kívülálló vagyok, és jobb lenne nekem mégis inkább otthon. Annyira gyorsan eltelt az a maradék fél óra! Pont, mint régen, mikor Mr. Williams nagyon belelendül. A csengőszó hidegzuhanyként ért. A tanár úr elpakolt, további eredményes munkát kívánt a mai napra, majd elköszönt és kiment. Ahogy mindig.

Én fel se mertem pillantani, gyorsan elővettem az angol könyvet és tanulmányozni kezdtem. Legalábbis úgy tettem. Senki nem jött oda hozzám. Jó, részben ennek biztos az volt az oka, hogy a ¾ osztály kivonult a teremből, mivel nekik máshol volt órájuk. Angolon bontásban vagyunk, így lehetséges az, hogy Nick, aki már 10.-es, velünk együtt van. Ő tavaly 0.-os volt, így idén 9.-es anyagot vesznek, pont, mint mi.

- Szia! – Hallottam egy ismerős hangot. Felnéztem, Nick guggolt a padom mellett.

- Szia!

- Kész a házid?

- Nincs. – Jajj, a házit el is felejtettem…

- Adjam oda?

- Köszi.

Miközben másoltam, az járt a fejemben, hogy igen, Ő is tudja, hogy kell velem viselkedni. Nem úgy nézni rám, mintha két fejem lenne, és az egyik még ráadásul zöld is. Nagyon szeretem Nicket ezért - is.

- Tudják, hogy itt vagy? – Kérdezte, mikor visszaadtam neki a munkafüzetét.

- Csak Sabine.

Nem tudott válaszolni, mert Lucia és Ashley, az osztálytársaim jöttek oda hozzánk.

- Szia, Lisbeth!

- Sziasztok!

- Mi csak azt akarjuk mondani, hogy sajnáljuk, ami Cloe-val történt.

Na remek.

- Igen. Én is.

- Figyelj, te mit tudsz pontosan arról, hogy miért történt a… - Kezdte Ashley, de a szavába vágtam:

- Nick, ugye kimegyünk sétálni?

Nick persze bólintott, és otthagytuk őket.

- Ettől féltem, - sóhajtottam. – jaj, ne erre. – És elhúztam egy másik folyosó felé, mivel épp a nővéremék terme előtt készültünk elhaladni.

- Velem is ez volt az elején… majd megunják, nyugi.

Remélem. Visszamentünk Nickkel a terembe, és szerencsére senki sem jött oda hozzánk. Az angolóra viszonylag eseménytelenül telt, Ms. Roberts, csak megjegyezte, hogy jó, hogy újra itt vagyok. Ms. Roberts-et is szeretem.

Már-már kezdtem úgy gondolni erre a napra a suliban, mint egy „nem is volt olyan rossz ötlet”-re. Aztán jött az ebédidő. Szerencsére az elit, mint mindig, most is a szökőkútnál fogyasztotta királyi lakomáját, így nem kellett tőlük tartanom. Legalábbis azt hittem. Persze a nővérem megneszelte (mivel, ahogy már említettem a suli információs központjának feje), hogy ismét itt vagyok, szépen, diszkréten, már amennyire ő feltűnésmentes tud lenni, odasétált az asztalunkhoz és megölelt.

- Büszke vagyok rád, Hugi!

- Kösz, Abby. – Nyugtalanul az ajtó felé pislogtam.

- Ne aggódj, Tomy nem fog idejönni.

- Huh… hála az égnek… - De ekkor már megpillantottam Tomyt az asztalok között, és pont úgy tűnt, mint aki felénk közeledik.