Menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés!

Mostanában már nem imádkozom. Volt egy időszak, egész pontosan 12 és 13 éves korom közt, amikor minden egyes este, lefekvés előtt elmormoltam egy imát. Egy éven át. De valahogy kinőttem, vagy nem is tudom. Abbamaradt. Mióta Cloe elment, újra visszatértem a régi szokásomhoz. Bevallom eleinte szinte be akartam olvasni Istennek, amiért ezt tette velem, amiért elragadta mellőlem, azt, aki nekem annyit jelentett. Aztán rájöttem, hogy nem én vagyok a fontos. Cloe a legfontosabb. Úgyhogy most már arra kérem az Urat, vigyázzon nagyon Cloe lelkére! Figyeljen rá, óvja, és őrizze meg addig, amíg újra találkozunk.

Cloe-val álmodtam az éjjel. Nem aludtam sokat, mégis amikor végre valahogy 3 körül sikerült elszundítanom, őt láttam. Mióta meghalt, először. A suliban voltunk, kémia órán és ő egy levelet csúsztatott felém. Ez állt rajta: Barátok örökkön örökké! Mosolyogtam rajta, és mondtam, délután jöjjön át. Ekkor kicsengettek. Mrs. Waterhall valahogy elpárolgott, vagy nem tudom, legalábbis nem láttam kimenni a teremből, de mégse volt a helyén. Cloe odajött megölelt, majd mondta, hogy menjek utána. Kivezetett a teremből, de meglepő módon nem a suli folyosóján találtuk magunkat, hanem a mamáéknál. Vezetett és vezetett, egy pókokkal teli szobába. Rólam tudni kell, hogy betegesen félek a pókoktól. Álmomban is izzadni kezdtem, viszolyogtam. Cloe pedig elindult befelé. Azt mondta, jöjjek én is, és önfeledten rám nevetett. Remegve dadogtam:

- Nem merek!

- Jaj, dehogynem! Meg tudod csinálni, Lisbeth! Na gyere! – Azzal megfogta kezem, és elkezdett befelé vezetni. Nagyon féltem, de követtem. Amikor érzetem, hogy egy pók hozzáér, az azonnal köddé is vált. Végül teljesen kiürült a szoba, és egy pillanat múlva már egy autóban szlalomoztunk keskeny hegyi utakon. Az aszfalt úgy csúszott, mintha jég lenne, és hirtelen csak azt vettem észre, hogy zuhanunk egy szakadékba. Aztán sírva ébredtem. Eltartott egy ideig, mire megnyugtattam magam, hogy ez az egész csak egy álom volt. Nincsenek pókok, nincs szakadék, de sajnos nincs már Cloe sem. Próbálkoztam, de nem sikerült elaludnom. Végül feladtam, és azon kezdtem gondolkodni, vajon jól döntöttem-e. Helyes lépés volt-e megszakítani a kapcsolatot mindenkivel? Használt-e, hogy tudni se akartam a környezetemről, hogy egyre csak emlékekből éltem, és élek máig. Nem lett volna jobb Tomy mellett maradni, tudva, hogy van, aki átöleljen? Talán így visszatekintve logikusnak tűnik, de akkor ott úgy éreztem, egyszerűen NINCS JOGOM boldognak és szerelmesnek lenni, mosolyogni, jól érezni magam, miközben Cloe…  meghalt. Most éjjel viszont az jutott eszembe: örülne-e Cloe, ha így látna? Vajon én fordított szituációban hogy éreznék? Úgy értem, ha én lennék fenn a Menyben, és én figyelném a legjobb barátnőm életét… örülnék annak, amit nap mint nap látok? Egész őszinte leszek. Persze, elvégre ez a naplóm, kivel lennék őszinte, ha nem Veled?! Azt hiszem, először örülnék. Valamiféle elégtételt éreznék, és megnyugodnék: igen, hiányzom. Megvisel mindenkit az, hogy már nem vagyok velük. Aztán viszont, ahogy telnének-múlnának a hetek:

- Hééé, dilis lány! Menj iskolába! Éld az életed! Ne már… egész nap csak a szobádban gubbasztasz, hát normális vagy Te? Ideje felkelni és iskolába menni. Na gyerünk már. – Vajon Cloe is ezt gondolja? Biztos. Ő sosem szerette, ha elhagyom magam, mindig arra ösztönzött, hogy talpra kell állni, küzdeni, mintha nem fájna semmi sem. Sabine is valami ilyesmit próbált magyarázni.

Küzdeni? Talpra állni…? … iskolába menni?!...

- Cloe! Cloe! Hallasz engem? – Suttogtam bele a szobám sötétjébe.

Hirtelen elnémultam. Elszégyelltem magam, miért beszélek én az üres szobához, mikor nyilvánvaló, hogy Cloe valahol a tenger fenekén pihen, teste beszorulva az ülésroncsok köz… NEM! Cloe hall. Tudom, hogy hall. Nem érdekel senki és semmi, akkor is beszélni fogok hozzá! Viszont nem tudtam, mit is mondhatnék.

 - Nálam maradt a kék pulcsid.

– Folytattam sután. – Visszaadtam Anyukádnak. Ő pedig odaadta egy jótékonysági intézménynek. Azt mondta, segíteni akar a szegény gyerekeken. Nagyon rendes Anyukád van. És nagyon szeret Téged. Hiányzol neki. Ahogy mindenkinek. Nekem is. Jaj, Te lány, jól itt hagytál. De nem haragszom már annyira. Tudom, ha lehetne itt lennél Velem. De ne csüggedj, úgyis fogunk újra találkozni! Akkora pizsipartit csapunk majd, ha én is fenn leszek, hogy az egész Mennyország csodájára jár! Megígérem! Csak győzzük kivárni! Majd felhőkön ugrálunk, és repkedünk, na meg lessük az angyalfiúkat! – Itt már újra csorogtak a könnyeim. – Úgy szeretlek, Cloe! Bár ne hagytál volna itt... De erős leszek, megígérem! Miattad! Érted! Erős leszek… erős…

Aztán szépen lassan álomba sírtam magam.