Sabine és Mike

- Hogy vagy, Lisbeth?

- Remekül.

Sabine gúnyos mosollyal nézett rám. Intett, hogy üljek le az asztalával szemben álló fotelek egyikébe. Szokás szerint a jobb szélsőbe ültem. Az a kedvencem, a legkényelmesebb.

- Mesélj, mit csináltál az elmúlt pár napban.

- Jaj, Mrs. Rose, vagyis Sabine, miért kérdezi meg mindig? Sosem csinálok semmi újat. – Továbbra is várakozón nézett rám, úgyhogy egy fáradt sóhaj után mégis belekezdtem. – Ha ragaszkodik hozzá… nos, feküdtem az ágyban, tévét néztem, sírtam, aztán ismét feküdtem, elaludtam, felébredtem, sírtam, ettem, fürödtem, sírtam. Nagyjából ennyit.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne visszamenned az iskolába? – Vágott a dolgok közepébe.

- Nem. – Feleltem gondolkodás nélkül.

- Márpedig szerintem eleget voltál otthon, és érzelmileg is készen állsz már erre a lépésre. – Folytatta higgadtan.

HOGY MICSODA???? NANEEE…

- Nézze, Sabine, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Az iskolában minden Cloe-ra emlékeztetne. A padtársam volt, tudja. Mellesleg nem érzem magam készen arra, hogy visszacsöppenjek a méhkasba.

- Szerintem Te menekülsz.

- Én nem menekülök. Egyszerűen csak, nem érzem magam késznek erre a lépésre.

- És mikor leszel kész rá?

- Nem tudom. – Feleltem egy vállrándítással.

- És kész leszel valaha is? – A szemei szinte felnyársaltak. Olyan áthatón tud nézni, úgy érzem tőle mindig, mintha belém látna.

- Nem tudom. – Hajtottam le a fejem szégyenkezve.

Tényleg nem tudom, készen leszek-e valaha is arra, hogy újra emberek közé menjek. Anyáék nem akarnak siettetni, megértik, mekkora kín ez az egész nekem. Nick mindig azt mondja, jöjjek vissza, jót fog tenni, ha nem Cloe-ra gondolok folyamatosan, majd a tanulás eltereli a gondolataimat. Abby meg kitartóan hordja nekem haza a leckét nap mint nap, amit, hála Sabine felszólításának, minden délután meg is csinálok, így különösebben le se vagyok maradva.

- Talán igaza van. – Mondtam elgondolkodva. – Amikor a házimat írom, akkor is kicsit elterelődnek a gondolataim. De kérem, értse meg, félek emberek közé menni. Félek a szánakozó pillantásoktól, félek, hogy odajönnek hozzám, és aggódva megkérdik, hogy vagyok. Félek, hogy elsírom magam. Tudom, hogy Cloe nélkül már semmi sem lesz ugyanaz a suliban sem… – Megint kicsordultak a könnyeim. Már felszólítás, és kínálás nélkül elvettem egyet az asztal szélén álló papírzsebkendő tartóból.

- Nagyon sokat fejlődtél. – Szólt kedvesen. – Sokkal gyorsabban talpra tudsz állni, mint a betegeim többsége.

Tehát én nem gyászolom eléggé Cloe-t??? Ennyire rossz barátnő lennék???

- Sokkal inkább képes vagy objektíven látni a saját helyzeted. A merev elutasítási fázis szinte teljesen kimaradt nálad. Nem kellett győzködni, hogy szükséged van segítségre, beláttad ezt egyedül is. Nagyon sokat segített az is, hogy elhoztad a naplót, ezáltal előbb sikerült megismernem Téged, így gyorsabban tudtunk haladni. Annak is örülök, hogy nem kell harapófogóval kihúzni belőled a szavakat, ha kérdezek valamit, mesélsz az érzelmeidről, elmondod, mit gondolsz. Nem is tudod, milyen nagy ritkaság ez. Meg kell, hogy dicsérjelek. Épp ezek miatt gondolom, hogy meg fogod tudni oldani azt is, ha visszacsöppensz az iskolai élet forgatagába. Hiszek benned, Lisbeth.

Megteltek a szemeim könnyel. Annyira aranyos nő ez a Mrs. Rose! Ő nem egy szokványos pszichológus. A módszerei merőben eltérnek a megszokottaktól, egyedi gyógyítási technikája van, ami mindenesetre nagyon hatásos. Anya egyik koléganője ajánlotta nekünk, azt mondta az ő fiával is csodát tett. És nem is úgy viselkedik velem, mint egy pszichológus, sokkal inkább, mint egy barát… mint egy barátnő… mint amilyen Cloe volt.

********************************

Otthon nem meséltem el Anyáéknak, amit Mrs. Rose javasolt. Ugyan megegyeztük Sabine-val, hogy hétfőn bemegyek a suliba, de nem akartam, hogy Anyáék erről bármit is tudjanak. Sokkal nehezebb lenne az aggódó tekinteteik kereszttüzében végigcsinálni, és el is bizonytalanodnék, ha valamelyikőjük megkérdezné tőlem, kész vagyok-e rá. Mert nem, nem vagyok kész, de erős vagyok. Erős és megoldom, akkor is, ha mindien porcikám máshová vágyik, lehetőleg a suli 100 mérföldes körzetén kívülre. De muszáj végigcsinálnom, és megmutatnom, hogy Lisbeth Nash erős. Dilis vagyok? Lehet.

Vasárnap vissza kellett mennem Mrs. Rose-hoz egy egyeztetésre a „Nagy nap” előtt, ahogy ő hívja.

- Nos, felkészültél? – Érdeklődött kedvesen.

- Nem mondhatnám.

- Mindjárt gondoltam.

- Tudom, hogy egy rakás szánalom vagyok, meg kéne tanulnom továbbélni, de annyira nehéz!

- Miért?

- Mert eddig nem volt olyan, hogy Cloe-val egy hónapnál többet töltöttünk volna külön. Egész életünkben! Velem volt, mióta csak az eszemet tudom… Együtt mentünk keresztül mindenen: együtt gyurmáztunk az oviban, együtt szedtünk csigákat, együtt tanultunk meg írni-olvasni, együtt birkóztunk meg az első beteljesületlen szerelmekkel, a menstruációval, a kamaszkorral… és most… most itt maradtam egyedül. De ezt már úgyis hallotta milliószor. – Szipogtam.

- Nem vagy egyedül, Lisbeth.

- Tudom. Abby, Nick, meg Anyáék… de nem hiszem, hogy lesz valaha valaki, aki olyan közel lesz hozzám, mint Cloe.

Sabine épp válaszolni akart, amikor kopogtak az ajtón. Nagyon meglepődtem, majdnem egy hónapja járok ide, de ilyen még sosem fordult elő. Mrs. Rose szemöldöke is magasra szaladt.

- Tessék. – Szólt nyugodt hangon.

Egy srác lépett be. Olyan 21 körül lehetett. Udvarias mosollyal köszöntött, én motyogtam egy „hello”-t, majd Sabine-hez fordult.

- Ne haragudjatok a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni, Anya, rendeljek-e Neked is vacsorát.

- Jézusom, már így elszaladt az idő? – Néztem az órámra. - Ideje mennem.  – Azzal felpattantam a székből.

- Nincs kedved velünk vacsorázni? – Kérdezte Sabine.

- Ó, köszönöm, de nem hiszem, hogy… nem szeretnék alkalmatlankodni.

- Ugyan már. – Mosolygott a srác is. – Örülnénk, ha maradnál. Szereted a sültcsirkét?

- Igen. – Motyogtam elpirulva.

- Remek. – És már ott sem volt.

Egy néma percig csak néztünk egymásra Sabine-vel. Én azt vártam, hogy ő szólaljon meg, ő pedig engem fürkészett átható pillantásával.

- Ő ki?

- A fiam.

- A fia? – Kérdeztem. Nem akartam bunkó lenni, tényleg, de bárki elcsodálkozott volna a kijelentésén, hiszen Sabine csoki barna bőrét látván nem sokan gondolták volna, hogy rokona lehet az enyhén napbarnított, szőke srácnak.

- Igen. Örökbe fogadtam, mikor még egészen kicsi volt. – Magyarázta mosolyogva.

- Értem.

Hallgattunk egy sort. Végül Mrs. Rose törte meg a csendet.

- Nos, akkor tehát holnap minden eldől.

- Sokat segítene, ha lenne valaki mellettem.

- Azt hiszem, ezzel egyedül kell megbirkóznod. Viszont szeretném, ha tanítás után eljönnél hozzám, és mindent elmesélnél.

- Természetesen. J

Annyira szeretem Sabine-t! De tényleg! Annyira kedves és megértő velem! Tudom ez a dolga, ezért fizetünk neki, de akkor is! Pont erre van most szükségem, nem pedig egy olyan fajta pszichológusra, aki csak annyit nyög ki, hogy „Akar beszélni róla?” meg „Meséljen a gyerekkoráról!”. Mrs. Rose nem ilyen! Ő tényleg törődik velem.

- Köszönök mindent, Mrs. Rose.

- Ugyan már. – Mosolygott. – Ez a dolgom.

- Megjött a kaja. – Szólt be újabb kopogás után a srác.

Sabine meg én feltápászkodtunk a székekből, és követtem azon az ajtón át, ahonnan a srác jött. A lakásukba vezetett. Nem csalódtam. Pont olyan volt a ház, mint amilyennek egy Mrs. Rose-féle nő házának lennie kell. Divatos, praktikus, visszafogott, ízlésesen berendezett. Egy kis ebédlőbe jutottunk, az asztal már meg volt terítve 3 személyre, a közepén pedig isteni sültcsirke illatozott. Ez volt Cloe egyik kedvence… Leültünk, a srác középre. Nagy hirtelen a homlokára csapott, majd mosolyogva felém fordult.

- Ne haragudj! Még be se mutatkoztam. Mike vagyok. – És kezet nyújtott.

- Szia, én Lisbeth. – Finoman megszorította a kezem.

- Gyönyörű neved van. Egyszer olvastam egy könyvet, ahol a főhősnőt is így hívták. – Gondolkodott egy picit. – Nem emlékszem, mi a címe. Mind1. J

Rengeteget beszélgettünk Mike-kal. Nagyon kedves fiú. Az volt az érzésem, Sabine kicsit fárasztónak talál minket, gyorsan le is lépett, arra hivatkozva, hogy nagyon fáradt. Mi nem zavartattuk magunkat, csak beszélgettünk tovább. Nagyon sok mindent megtudtam Mike-ról:

22 éves, egyetemista, pszichológiát tanul, imád lovagolni és van egy barátnője, akivel már lassan két éve vannak együtt.

- Voltál már a park közelében a kis pataknál? – Kérdezte.

- Voltam. – Sóhajtottam hatalmasat. Cloe-ra gondoltam, aztán meg Tomyra. Minta egy másik életben lett volna, amikor együtt voltunk ott. Egy másik, boldogabb életben. Megteltek a szemeim könnyel.

- Valami rosszat mondtam? – Nézett rám kétségbeesetten.

- Nem, dehogyis. NE haragudj.

- Mi baj? – Kérdezte finoman, és megsimogatta a vállam.

Én pedig elmeséltem neki az egészet. Tomy-t, Cloe-t és azt, hogy holnap iskolába kell mennem. Figyelmesen hallgatott, és egymás után nyújtotta át a zsepiket.

- Sajnálom. – fejeztem be.

- Mit?

- Hogy végig kellett hallgatnod az egészet. Ne haragudj, hogy untattalak.

- Dehogy untattál. – Háborodott fel. – Nem semmi dolgokon mentél keresztül. Rád férne egy kis szórakozás.

- Tessék? – Nagyon meglepődtem. Ezt még senki nem mondta nekem. Mindenki csak sajnál, senki nem kezel úgy, mintha normális ember lennék én is. Kivéve persze Sabine-t.

- Szórakozni. Egy hónapja ki se tetted a lábad a lakásból, nem?

- De.

- Mi lenne, ha péntek este eljönnél velem valahova?

- Tessék?

- Mond, nem vagy Te egy kicsit süket? – Viccelődött.

- :P Ne haragudj, csak… olyan furcsa ez az egész.

- Jaj, ne ijedj meg, nem valami diszkóra gondoltam, és nem is hajnalig, csak elmennénk meginni valamit, szigorúan alkohol nélkül. Tudok egy nagyon kellemes helyet, a neve DonDóni, élő zene van, de általában csak egy énekes. És ami a legjobb benne: nem nagyon járnak oda gimnazisták, szóval nem kell félned attól, hogy összefutsz valakivel az ismerőseid közül.

- Jól hangzik.

- Remek.

Nem sokkal utána el is köszöntem. Anyáék már így is halálra izgulták magukat miattam. Mondtam, hogy nagyon belemerültünk Sabine-val. Naná.

Könyörgöm, Istenem, segíts holnap!