Idegenvezetés

Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy 5kor talizunk előttünk, úgyhogy előtte volt időm olvasni egy kicsit. Igazából szeretem a lányregényeket, a tiniknek szóló könyveket meg az orvosi krimiket is. MA pont egy tipikus „Népszerűlány+népszerűsrácnemlehetnekegymáséi,devajonmiért?” sztori akadt a kezembe. Na mondom csodás, nézzük mi NEM fog velem történni. Az uncsi részt átlapoztam, és jöhetett a lényeg: a csók. NA jó, bővebben: amikor végül is egymásra találnak nagy nehezen, és mindenki örül. És megszűnik körülöttük a világ, a sok száz ember, aki mind őket bámulja, mintha köddé vált volna, a csengőszó édes madárdallá változik, a vécéből áradó undorító bűz egyszeriben 1000 rózsa illatára emlékeztet… folytassam? Őszintén, történt már ilyesmi valaha, valakivel is?? Mert leírva télleg tök jó, meg csúcs belegondolni, milyen is lehet ez az érzés… Én is kíváncsi lennék rá. Mert amikor ÉN ♥Tomy Carter♥ - aki, ki kell hangsúlyozzam, hogy álmaim pasija, és természetesen a férjem is lesz (Fő az önbizalom. Hehe.) – szóval, amikor ♥Tomy♥ szemébe nézek, akkor se hallok semmi madárcsicsergést. A mi sulinkban, ha valaki nagyon a hangokra koncentrál, az előbb-utóbb csak megsüketül a csengőtől, esetleg a kretén osztálytársai beleböfögnek a fülébe. Tudom, undorító. És érdekes módon ugyanúgy hányingerem van a budi-bűztől is. Mind1. Biztos csak én vagyok dilis. Vagy mindenki más. :D

Izgultam a duplarandi miatt, de az én kis pillangóim semmik sem voltak Abby idegességéhez képest. Komolyan. Annyira parázott szegényem. Az ember lánya azt hinné, ő a randi-királynő biztos hozzá van már ehhez szokva… de úgy tűnik nem. Bár kívülről egy idegen biztos nem tudta volna megállapítani, hogy szorong, de mivel én eddig ilyet még sosem láttam rajta, most egyből felismertem a tüneteket.

Nick picit előbb érkezett, úgyhogy felhívtam a rezidenciámba. :D Ott beszélgettünk egy kicsit a holnapi angolháziról, aztán átkopogtam Abbyért is, aki, gondolom a szobájából bömbölő zene miatt, nem hallotta azt se, hogy álmai hercege megérkezett.

Rögtön beszélgetni kezdtek. Rólam tudomást sem vettek, pedig aztán én vagyok a kis Ámorina (XD), aki szép lassan összehozza majd őket. Megszűnt körülöttük a világ? Lehet, hogy erről van szó abban a könyven is? Ki tudja. El ne felejtsem felírni a „Még életemben kiderítendő dolgok” listámra. Szerencsére alig 10 perc múlva csengettek: megérkezett ♥Tomy♥, és volt okom lelépni. Legalább kettesben maradtak egy kicsit. J

Hagytunk nekik egy kis időt, aztán szóltunk, hogy jöjjenek. Elindultunk szépen lassan, sétálva. És hangsúly a lassan-on van. :P Komolyan, szinte már vánszorgás volt. Bár, azt hiszem, ezt a szerelmeseknél andalgásnak nevezik, szóval akkor andalogtunk. =)

Mi mentünk hátul ♥Tomy♥val.

- Édik együtt, nem? – Kérdeztem Tőle halkan.

- Ahha. J

- Jó ötlet volt ez a kis… randi nekik.

- Szerintem is. Meg különben is, így legalább Veled lehetek! - (!!!!!) Ugye mondanom se kell, hogy ismét hoztam a formám: a Kis Piros Pipacs. Naná. De egy ilyen beszólás után senki ne hibáztasson!

Gyaloglás, gyaloglás, gyaloglás. Ja, nem is, andalgás. Elég messze van A HELY, caplattunk vagy jó 3/4 órát. Közben ♥Tomy♥val megállás nélkül beszélgettünk. Suliról, jövőről, zenéről, filmekről, stb. Csak úgy repült Vele az idő! És van egy csomó közös bennünk: Ő is imádja a Holnapután-t meg az 50 első randit (ki se nézném belőle), viszont Ő inkább horrort olvas. Vámpíros könyveket főleg. Azt mondta, majd ad egyet kölcsön. Na nem mintha neki mernék állni. De azért udvariasan elfogadtam… ki tudja, talán egyszer még ráveszem magam.

Mikor végül odaértünk, Abby is, Nick is elámultak rendesen. Nem hittek a szemüknek. Abby azt mondta, ő gyakran sétál erre, de ezt a csodát még sosem találta meg. Hát igen, csak a kiváltságosok tudnak róla. Nem is emlékszem, mi hogy fedeztük fel annakidején Cloe-val.

Be akartam mászni a kövemre, mivel ez ugye múltkor elmaradt. Megcsúsztam az iszapon, még jó, hogy ♥Tomy♥ közvetlenül mögöttem volt, és elkapott. Szabályosan a karjaiba estem. Egy irtó hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, az arcunk alig 10 centire egymástól… ha könyvben láttam volna leírva, valószínűleg tovább se olvastam volna, jön a csók, aztán csá. Csakhogy ott a főhősnő valószínűleg nem fordította volna el a fejét zavarában – mint ahogy én. Tudom, tudom!!! ÓRIÁSI HÜLYESÉG volt…!!! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. De nem tehetek róla!!! Az első csók nem semmi, és normális, ha az ember parázik, ideges lesz, és hülyén reagál, nem? Mert ugye ez lesz az első… Még nem említettem, igaz? Nem csoda. Nem szeretek azzal dicsekedni, hogy még egy olyan pasit se találtam, aki csak egy kis hajlandóságot érezne arra, hogy velem csókolózzon. L Mind1, ez van, ami késik… az nem jön időben.

Jó fél óra múlva – miután ♥Tomy♥nak és nekem is sikerült egy darabban, és viszonylag szárazon kikecmeregnünk a patak közepéről, elindultunk haza.

Sajnos a visszafelé vezető út sokkal gyorsabbnak tűnt, mint odafelé. Meglepően rövid idő múlva már a kapunk előtt ácsorogtunk. Négyen beszélgettünk mindenféle hülyeségről, és eszméletlenül jól éreztük magunkat.

- Jó lenne, ezt megismételni, nem? – Kérdeztem.

- Mindenképp. – Mosolygott Nick is.

Na, az Abby arcára kiülő hatalmas vigyort látni kellett volna. Beszélgettünk volna még, de Anya kiszólt, hogy azonnal tépjünk befelé, mivel a tanulásra még egyikőnknek sem jutott ideje ma. Néztünk egymásra, nem tudtuk, hogy is kéne elkezdeni a búcsúzkodást. Nick volt leginkább zavarban. Tétovázott egy ideig, majd kezet fogott ♥Tomy♥val, és elsétált. Puszit nem kaptunk. Abby csalódott volt, adott egy cuppogót ♥Tomy♥nak, és bekullogott. Kettesben maradtunk.

- Aludj jól, Angyalka!

- Angyalka? J Hát ez most hogy jött?

- Nem tudom. Annyira édes vagy, mint egy kisangyal. – Suttogta, és szép lassan közelebb hajolt.

- Köszönöm. – Suttogtam erőtlenül. Legszívesebben elszaladtam volna, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Nem is tudom miért akartam menekülni… talán mert az egész túl szép ahhoz, hogy pont velem történjen meg… A kezeim automatikusan felemelkedtek, az arcára tettem őket. Annyira sima, és puha bőre van! Ő pedig csak közeledett és közeledett. Becsuktam a szemem, és mélyen magamba szívtam az illatát. Ennyire finom, beindító és tökéletes illatot még sosem éreztem. A gerincem mentén kellemes bizsergés terjedt szét, végül az egész testem beleborsódzott. Már majdnem összeértek az ajkaink, amikor…

- Lisbeth! – Kiabált ki anya az ablakon. – Azonnal gyere be!

ÁÁÁÁ… komolyan mondom, ilyen nincsen. Zavartan húzódtunk el egymás mellől. Úgy néztünk egymásra, mint két kisgyerek, akiknek épp most vették el a kedvenc játékukat.

- Ne haragudj. – Suttogtam a járdát fikszírozva.

- Semmi baj, Picike. J - Hihetetlenül lazán tud kezelni minden helyzetet. – Egyszer akkor érezni fogom már az ajkad! – (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!) Olyan édes, nem azt mondta, egyszer úgyis lesmárollak majd… hogy lehet valaki ennyire tökéletes??? – NA menj! Nehogy Anyukád haragudjon.

- Én… irtó jó volt a mai délután.

- Szerintem is. Bár, Veled mikor nem jó?

- J Na megyek. Szia!

Lehajolt, adott egy puszit, aztán pedig szorosan megölelt.

- Szia!

Beszökdécseltem a kapun. Tudom, csalódottnak kellett volna lennem az elmaradt csók miatt, de… nem tudom. Először bevallom az is voltam. Meg mérhetetlenül dühös. De aztán már inkább csak örültem annak, amit eddig is kaptam. Márpedig az se semmi!

- Nagyon gyorsan kezdjél el tanulni, kislányom! – Pörölt velem anya.

- Jó…

Felkullogtam a szobába, becsuktam az ajtómat, majd ledőltem az ágyamra és Micit (a Mici mackó plüssöm, akit a 7. szülinapomra kaptam) ölelgettem. Vagy fél órán keresztül. A tanulás legkevésbé se tudott érdekelni.

Aztán mikor már úgy-ahogy magamhoz tértem a csodás élmény hatása alól, benyomtam a gépem. Az bejövő e-maileim közt várt életem legnagyobb meglepetése. Azt hittem menten lefordulok a székemről.