1. fejezet

Abby

Január eleje. Újra suli. Csodálatos. Elegem van. Komolyan. Szeptember óta semmi nem változott ebben az átkozott romhalmazban. Ugyanúgy senki vagyok. Egy elsős senki. De szó szerint. Egyik nap Mrs. Waterhall, a kémia tanárnő így szólt hozzám órán:

- Hogy is hívnak, kis szöszi? – Végül is érthető. Még csak 4 hónapja tanít. Az ember lánya azt hinné, ennyi idő alatt képes megjegyezni 30 új nevet a Vén Csont. Túlbecsültem. A jelek szerint csak 29-re képes. És persze ki a harmincadik…?!

- Lisbeth Nash, tanárnő.

- Ááá, már emlékszem! Te vagy Abby Nash húga!

- Igen, tanárnő.

- Tudod a nővéred elbűvölő teremtés és… - …és okos, gyönyörű, kedves, jó humorú, udvarias, segítőkész és blablabla… a szokásos szöveg. Oda se figyeltem rá. Mindenki imádja Abbyt. Ő a pom-pom csapat kapitánya, az iskola diákönkormányzatának elnöke és a suli sztárfocistájának, ♥Tomy Carter♥-nek a legjobb barátja. Nem járnak! Legjobb barátok! Behalok a nővéremtől, komolyan. Ha ♥Tomy♥ az én legjob barátom lenne, már réges rég ráhajtottam volna! Nem érdekelne a barátság! Ráadásul a nép is azt várja tőlük, hogy jöjenek már végre össze, és együtt, közösen uralkodjanak. Mert azok. Herceg és Hercegnő. Mindenki tudja.
- Szia, Anya, megjöttünk! – Áh, a méhkirálynő hazatért. Fogalmam sincs, miért nem alszik benn a suliban… akkor reggeltől estig hallgathatná a hódolói bókjait. Ráadásul én is megszabadulnék tőle.

- Hello, Mrs. Nash! – 1.

- Hogy van, Mrs. Nash? – 2.

- Üdv, Mrs. Nash! – 3.

- Jó napot, Mrs. Nash? – 4.

Ó, ma csak 4-en? Az udvarhölgyek. Be kell látni, hogy Abby mellett tényleg semmi esélyük. A nővérem gyönyörű. Ezt még nekem is el kell ismernem. Hosszú, szőke haja van, olyan alakja, mint Naomi Campbellnek, és fűzöld szemei.        

Bolondulnak érte a srácok. Mindegyik. De tényleg. Elég negatív irányba befolyásolja az ember önbizalmát, ha egy – mint ahogy valami fényképész fickó mondta róla – „természeti csodával” él együtt.

Jaj, ne! Elindultak felfelé a lépcsőn. Talán ha halottnak tetetem magam, nem bántanak.

***************************************

Pár óra múlva nővérkém kopogtatott az ajtómon. 18 év alatt sikerült neki megtanulni.

- Gyere be… … ha muszáj… - tettem hozzá motyogva, csak úgy magamnak.

- Hahó, Lisbeth! – Csilingelt.

- Hy!

- Mi a helyzet?

- Semmi.

- Valami baj van? Olyan morcosnak tűnsz már…. – úgy csinált, mint aki gondolkodik. De szerintem nem tud. - … idestova 15 éve!

- Menj a …

- Jó, jó! Semmi szükség arra, hogy káromkodj.

- Á, már Teréz Anya is Te lettél? Szerintem ezt is írd bele a felvételi lapodba! Akkor talán felvesznek valahova Alaszkába…

- Kac-kac. Irtó vicces vagy. – Kár, hogy nem vicceltem… - Amúgy csak azért jöttem, mert Kareen múltkor nálunk hagyta azt az édi kis karkötőjét, amit attól a görög halász sráctól kapott, tudod… és hogy nem láttad-e.

- Nem.

- Oh, hát mindegy. – Azzal felállt az ágyamról és az ajtó felé indult végre.

- Amúgy, - szóltam utána – ha nem cipelnéd haza az egész királyi udvart, talán nem veszítenék el nálunk a dolgaikat.

Lazán vállat vont, majd visszavágott. De még ezt is nyugodt, „türelmes angyalka vagyok” arckifejezéssel. Annyira idegesítő…

- Nem én tehetek róla, hogy Neked nincsenek barátaid. – És becsukta maga mögött az ajtót. Nem, Abby Nash még ilyenkor sem csapkod.

Amúgy meg vannak barátaim! Kettő is! Akik holnap egész biztos megjelennek nálunk!!! Hol van a mobilom?