Apró, ideges mozgások, ahogy az izgalomtól érzéketlen ujjaival igyekszik lehámozni a férfiról a ruhát, a férfiról, aki nem könnyíti meg a dolgát, csak néz le rá, istenem, a múzeumokban nézik így a dermedt kőszobrokat, hogy lehet így nézni az ő felhevült, remegő, csupaélet testére…

Csináljon már valamit, miért hozott be ide, a hálószobájába, csak azért, hogy lássa a szenvedésem? Hogy bírja ezt?

Végre, fölé hajol, megint ezek az ezüst-sávos, szürke szemek, közvetlen közelről, az ereiben kis, szúrós kristályokkal fagy meg tőle a vér…

Örült, hogy már feküdt, és nem mutatja magát még gyengébbnek azzal, hogy megbicsaklanak a lábai, hogy szédeleg, hogy alig tud talpon maradni.

Azonban még így sem bírta megállni, hogy ne hunyja le a szemét, mikor Lucius belecsókolt a nyakába, egyszerűen muszáj volt lehunynia a szemét, mert az érzékeinek ez már túl sok volt, és a látvány, a hangok, az érzetek egyetlen színes áramlássá folytak össze, érezte Lucius pillantását a torkán, mielőtt gyengéden, majd egyre vadabbul harapta volna, látta a bőrét felforrósodni, ahogyan egyre nagyobb felületen érintkezett az övével.

-         Nézz rám, Hermione – halotta a férfi hangját váratlanul. Lucius áthatóan, vizslatóan figyelte őt, kutatva minden egyes kis rezdülését. – Nem akarom, hogy kábultan, öntudatlanul legyél túl rajta. Azt akarom, hogy minden pillanatban rám nézz, és tökéletes tudatában legyél annak, amit éppen teszek veled. Azt akarom, hogy mélyen bevésődjön az elmédbe minden mozdulatom, és minden érzésed, amit ezek a mozdulatok kiváltottak belőled. Szeretném, ha megtanulnád, hogy a gyönyört ne egy hajtásra gurítsd végig a torkodon, hanem hogy lassan, kortyonként, minden cseppjét külön-külön megízlelve kóstold – mondta, és szavai illusztrálásaképpen végigsimított a lány ajkain.

Értem én, mit akarsz. Értem, hogy most te határozod meg a játékszabályokat, de miért kell ezt még külön ki is hangsúlyozni? Mintha nem lenne nyilvánvaló. Mi értelme a tigrisnek azt mondania, figyelj őzike, most megeszlek?!

Persze kár lett volna eltitkolnia maga elől: a férfi szavai olyan hatással voltak rá, mint a legfinomabb, legrafináltabb érintés sem. Egészen eddig.

Mosolyogva állapította meg néhány perc múlva, hogy Lucius minden hideg szava és megfontoltsága ellenére egy alig odalehelt érintés is elég, hogy belezuhanjon egy szédítő, öntudatlan kábultságba, egy kábultságba, ahová végül a férfi is követte, már meg sem próbálva fenntartani a fölény látszatát, követte egyszerre lélegezve, nyögve, sóhajtva vele, míg végül mindkettőjük verítékcseppes teste egy olyan sötét, mély örvénybe nem zuhant, ahol semmiféle gonosz varázslat vagy mágia nem érhette már el őket, és ahol Hermione végre szabadon lélegezve, önfeledten adhatta át magát ennek a száguldásnak.

Másnap reggel a sápadt téli napsugarak félve hatoltak át a sötétítőfüggöny két sávja közötti keskeny résen, mintegy bocsánatot kérve, hogy véget mernek vetni az éjszakának. Hermione azonban bátorítóan mosolygott rájuk: úgy érezte, egy nagyon hosszú, nagyon félelmetes éjszaka után virrad most meg ismét.

Óvatosan kisiklott Lucius öleléséből, és mezítláb, puha léptekkel szaladt az ablakhoz, majd energikus mozdulattal széthúzta a függönyt. Csodálkozva meredt a szeme elé táruló mesevilágra: az éjszaka folyamán az egész parkot vastag, érintetlen hó lepte be, csillogó felszínét sehol sem törték meg a csupasz, fekete földből kilátszódó göröngyök, vagy illetéktelen, durva lábnyomok. Mindössze egy szürke nyúl gubbasztott fázósan az egyik bokor tövében.

Hermione rég ébredt ilyen nyugodt, derűs hangulatban, pedig imádta a reggeleket, a Roxfortban is szeretett korán, a többiek előtt felébredni, és figyelni, hogyan telik meg fénnyel, hangokkal, élettel a kastély.

Visszament az ágyhoz, és leereszkedett a szélére. Hosszú perceken keresztül tanulmányozta az alvó férfi arcát, mintha csak eldöntötte volna, hogy most minden titkát kifürkészi, azzal a mögöttes elképzeléssel, hogy Lucius így álmában olyasmit mutathat meg magából, ami napközben rejtve marad.

Azonban csak a szokásos arcvonásokat, és a szokásos szőke hajfüggönyt érte a tekintete, nem tudott mögéjük hatolni, pedig egy gyerek kínzó kíváncsisága hajtotta, persze sejtelme sem volt arról, hogy ez a kíváncsiság mindig elpusztítja a meglepetések titokzatos varázsát, ha idő előtt, türelmetlenül, tolakodva vizsgálódik.

Hamarosan furcsán kezdte érezni magát. Mit csináljon most? Bújjon vissza Lucius mellé – ezzel biztosan felébresztve a férfit -, vagy csöndben menjen fel a szobájába?

A felismerés csak most hasított belé, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az elmúlt éjszakának egy kellemes élményen kívül bármit is jelentenie kell. Ő pedig semmiképpen nem akarta ráerőszakolni a társaságát a férfira. Már éppen fel is emelkedett volna az ágyról, mikor Lucius kinyitotta a szemét.

-         Nem jössz vissza? – kérdezte, és Hermione megnyugodva vette észre az álmosság tipikus tompa, ernyedt ritmusát a hangjában. Viszont a férfi azonnal világossá tette, hogy a kérdés puszta formalitás volt, mikor átfogta a lány derekát, és behúzta maga mellé Hermionét a paplan alá, aki közben fájdalmasan felszisszent.

-         Fáj még? – érdeklődött a férfi, bármiféle sajnálat, vagy akár az empátia leghalványabb jele nélkül a hangjában.

-         Egy kicsit. – Ezzel nem hazudott olyan nyilvánvalóan, mintha határozott nemet mondott volna.

-         Akkor most egy kicsit kellemetlen lesz neked.

Ez azonban nyilvánvaló hazugság volt. Hermione semmi kellemetlent nem talált az azt követőekben.

Egy óra múlva még mindig az ágyban feküdtek, a lány feje Lucius mellkasán pihent. Szeretett volna mondani valamit, de minden, ami eszébe jutott, képtelen bugyutaságnak tűnt, így inkább várta, hogy a férfi szólaljon meg.

Különben is, mit mondhatna, míg sem a saját, sem Lucius szándékaival nincs tisztában? Csak azt tudta, hogy itt most egy kicsit kevésbé fél, kevésbé nyomasztja a kastély és a jövő, és egy kicsit több melegség áramlik körbe a testében.

Nem akart megint egyedül lenni a szobájában, ahol szorongva, idegesen múltak az órák, és ahol remegve, nyugtalanul aludt.

-         Menj fel a szobádba – szólalt meg hirtelen Lucius; Hermionénak elakadt a lélegzete -, és hozd le ide az összes holmidat. Siess, utálok várni.

A lány szófogadó volt: sietett, alig egy fél óra múlva már vissza is ért. Lucius közben felöltözött, és a pamlagon elnyúlva figyelte a kevéske személyes holmiját rendezgető Hermionét, aki mikor végzett a pakolással, tanácstalanul megállt a szoba közepén.

-         Úgy tűnik, szereztem magamnak egy kiscicust – vigyorodott el Lucius, Hermione pedig az eddig visszafojtott feszültséget rázúdítva nekiesett a férfinak, aki könnyedén lefogta apró kezeit, és együtt nevetve, kapálózva huppantak le a pamlagra.

-         Ne legyen ilyen dühös, kedves hölgyem, szerintem nekem lenne rá okom. Ugyanis erős bennem a gyanú, hogy valamiféle ördöngös csábító mágia áldozatává váltam.

-         SEMMIFÉLE mágiára nincs szükségem, ha el akarlak csábítani, Lucius Malfoy – jelentette ki fölényesen, Lucius hanghordozását a megtévesztésig utánozva Hermione, majd viszonozta a férfi csókját.

&&&&&&

Az a reggel sem indult másképp, mint az addigiak. Hermione korán felébredt, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a bájitalokkal, elvégzett egy-két szükséges módosítást, majd átment az étkezőkbe, és hívta az egyik házimanót, hogy hozhatja a reggeli kávét – nem akarta ugyanis, hogy a manó hoppanálása felébressze Luciust, ezért mindig maga vitte be a hálóba a tálcát a csészékkel.

Közben eszébe jutott, hogy felszalad a könyvtárba, és lehozza az egyik régen kiszemelt könyvet magának, mert az előzővel már éppen végzett. Nem várta meg a manó visszaérkezését, elindult felfelé a lépcsőn.

Akkor történt, amikor a fordulóhoz érkezett.

Az egész kastélyt egy erős, hideg fuvallat járta át, átfújva a falakon, a bútorokon, talán nem is kintről jött, hanem maga a kastély sóhajtott fel egy hosszú, visszafojtott várakozás után, nagyot szippantva a szabad levegőből.

 Hermione még soha nem élt át földrengést, de valahogy így képzelte el azt is, így mozoghatnak a tárgyak, ide-oda csúszkálva néhány pillanatig, végül többé-kevésbé megállapodva az eredeti helyükön.

Földbegyökerezett a lába, hirtelen azt hitte, elsüllyed vele az épület. Végül, miután egy darabig feszülten figyelve várt, és nem történt semmi, lassan továbbindult a könyvtár felé. A folyosó hatalmas ablakai előtt azonban megint megállt.

Valami nem volt rendben.

Valami hiányzott. Vagy inkább volt ott valami, ami azelőtt nem. Ami azelőtt hiányzott.

Hirtelen rádöbbent, hogy madárcsiripelést hall. Az elmúlt hetek nyomasztó némasága után ennek az egyszem, árva rigónak a trillázása szinte bántóan szokatlannak és harsánynak hatott, Hermione mégis leroskadt a két ablak közti zsámolyra, kezébe temette az arcát, és boldogságában zokogni kezdett.

Tudta, hogy már szabad, hogy akárhová mehetne, hogy vége a háborúnak és vége Voldemortnak. Harry győzött. Harry túlélte… és talán Ron is.

Mintha egy mély álomból ébredt volna, hirtelen eszébe jutottak a barátai, az élete, amit megakasztott ez a néhány bezárva töltött hónap, és heves vágy fogta el, hogy mindent ott folytasson, ahol abbahagyta, lehetőleg azonnal.

Megtörölte az arcát, és gyors léptekkel indult a bejárai csarnokba, a látvány azonban, ami ott fogadta, megint megállásra késztette: az ajtó hosszában ketté volt repedve, és be volt dőlve, ott feküdt a piros szőnyegen. Valaki betört a kastélyba – villant át agyán a gondolat, de ahogy közelebb lépett, lábnyomokat fedezett fel a kinti hóban, amik nem a kastélyba, hanem kifelé, a parkba vezettek a bejárati lépcsőtől.

Lucius.

Milyen ostoba vagyok, neki is biztosan feltűnt, hogy megszűnt a varázslat, és nincs vesztegetni való ideje, ha nem akarja, hogy az aurorok rátaláljanak… Egyből hozzá kellett volna szaladnom, hogy elbúcsúzhassunk… Talán már messze jár…

Azon kapta magát, hogy a csontig metsző hidegben rohan, ordibálva, és remélve, hogy a férfi még nem hoppanált el, hogy még hallja a kiáltásait.

Hála az égnek!

-         Lucius, várj! – lihegte, ahogy megpillantotta egy kanyar után a férfit, aki épp akkor húzta elő a pálcáját.

-         Oh, Hermione – inkább csalódottság, mintsem öröm tükröződött az arcán. – Azt reméltem, elkerülhetjük a könnyes búcsúzkodást – szólt, és a régi gúnyos hanghordozása ismét teljes pompájában vonult fel ebben az egyetlen mondatban.

Hermione megdöbbent. Ugyan nem számított nagy vallomásokra, vagy érzelemkitörésekre, de ez…

-         Csak nem félsz, hogy elérzékenyülnél? – vette fel a hangnemet a lány.

-         Nem félek, de lehet, hogy elérzékenyülnék. Aminek semmi értelme sem lenne, mert mindenképpen el kell mennem, ezt te is tudod.

-         Talán nem, talán ha elmesélném…

-         Ha elmesélnéd az auroroknak, hogy nem is vagyok olyan csúnya rossz ember, és ugyan hagyjanak már szabadon élni annak ellenére, hogy évekig halálfaló voltam, és nem egy társukkal végeztem? Hm, szerintem komoly esélyed lenne meggyőzni őket – vigyorodott el a saját megjegyzésén a férfi.

Hermionénak pedig, ha eddig azt hitte volna, sikerült valamennyire megismernie őt, akkor most rá kellett döbbennie, mennyire rossz úton járt egész végig.

-         De hát maga a legönzőbb szörnyeteg, akit valaha láttam!

A hirtelen visszatérés a magázódáshoz láthatóan egy kicsit meglepte Luciust, de azért nem veszítette el a hidegvérét.

-         Ugyan, csak mert nem volt kedvem a magánytól becsavarodni a saját kastélyomban, és mert szórakoztatóbbnak találtam egy szép fiatal lány társaságát, mint egyedül találgatni, vajon mikor végez velem Voldemort? Vagy mert nincs kedvem holmi romantikus bűnhődésvágytól áthatva gubbasztani hosszú évekig Azkabanban, még ha tudnám is, hogy ez a szép fiatal lány vár rám kint?  

-         Hogy képzeli! Honnan veszi, hogy egy percet is várnék magára?

Hermione már alig látott a dühtől, szerette volna a tíz körmével tépni apró darabokra Luciust. A férfin nem látszott, hogy bármennyire is megijesztené ez a dühkitörés, sőt közelebb lépett a lányhoz, és annak kapálózásával mit sem törődve magához szorította, majd várt, míg Hermione lenyugodott. Ekkor finoman megemelte a lány állát a kézfejével, és vizslatva nézett le az arcára. Lassan csökkent az ajkaik közt lévő távolság, már csak néhány milliméternyi volt, mikor Lucius alig hallhatóan lehelte Hermione arcába:

-         Tudom, hogy még így, szökevényként, elítélt gyilkosként is várni fogsz rám, és én meg foglak találni, erre szavamat adom.

Azután az annyira várt, mindent feloldó, mindent beteljesítő csók nélkül sarkon fordult, és néhány pillanat múlva eltűnt a havas fák közül.

Hermione csak állt egy darabig, igyekezve úrrá lenni a testét eltöltő feszültségen és izzó vágyon, majd mikor a tarkójára szorított tenyérnyi hónak köszönhetően valamennyire visszanyerte józanságát, hangos kacagásban tört ki.

Micsoda egy aljas gazember – gondolta.