„ - Nekem akarsz ezzel hazudni, vagy magadnak? Tudom, hogy megőrjít a bezártság, hogy megőrjít a magány, épp úgy, mint engem. Vedd észre, hogy ez már csak egyre rosszabb lesz, és nincs kiút.

Nincs kiút – ez a mondat zakatolt egész nap Hermione agyában, és zakatol még most, késő délután is, miközben a folyosókat rója, minden cél nélkül.

Nincs kiút. Bah! Elege van már a fojtott hangú beszélgetésekből, hogy minden szót végzetes súllyal ejtenek ki, hogy minden mozdulatukra egy szívsebész precizitását és higgadtságát erőltetik attól való félelmükben, hogy a másik bármi szokatlant, hirtelent az őrület biztos jeleként értelmezne.

Szeretett volna sikítozni, teli torokból, vagy egyszerűen csak szaladni, felszabadultan a végtelen ég alatt, ahol nem állják útját semmiféle falak.

Rohanni szeretett volna, széttárt karokkal, és közben örülni az életnek, a tüdejébe áramló hűvös levegőnek.

Eddig ez még soha nem jutott eszébe, de most kínzó kegyetlenséggel hasított belé a felismerés, hogy nem túl nagy a valószínűsége, hogy ezek közül bármelyiket is megtehesse még egyszer. Valójában sokkal valószínűbb, hogy itt fog meghalni, ha Voldemortnak már nem lesz szüksége rá… Még ha el is bukna, még ha Harrynek sikerülne is legyőznie, vajon rájuk találna itt bárki is?

Szinte biztos, hogy a kastélyt kívülről is körülveszi Voldemort átka, és talán rajta kívül más nem is képes idetalálni…

Fojtogatták ezek a sötét gondolatok, nem tudott pozitív kimenetelt elképzelni ennek a helyzetnek. Nincs semmi, ami reményt adhatna: Luciusnak igaza van, nincs kiút.

Alig ismert magára: a hetek során az egykori határozottságát, kíváncsiságát egyre inkább kétségbeesés és zavarodottság váltotta fel. Érezte, hogy sürgősen találnia kell valami kapaszkodót, valamit, ami megállíthatja a teljes reménytelenség felé vezető úton.

Kétségbeesetten rótta a folyosókat, végül a bálteremben kötött ki. Szerette ezt a helyet, mert hatalmas ablakai miatt egy kicsit úgy érezte, mintha a szabadban lenne.

Odakint éppen eleredt a hó, és a csillogó pelyhek hamarosan finom fehér fátyolként vonták be a park fáit, ösvényeit, Hermione pedig csendben elsírta magát. Eszébe jutottak a roxforti telek, a hosszú esték a klubhelyiségben Harryvel és Ronnal, mikor a téli szünetben hárman birtokolták az egész Griffendél-tornyot, meg a roxforti karácsonyok semmihez sem fogható hangulata. Harry és Ron… Mi lehet most velük? Élnek még egyáltalán? Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy többé ne lássa őket.

Leült a padlóra, és csak bámult ki a hóesésbe, miközben még mindig halk könnyek folytak végig az arcán.

Nem lenne szabad így elhagynom magam.

Ahogyan ott üldögélt, lassan besötétedett, és a park képe helyett egyre inkább csak saját magát látta az üvegtáblákban.

Felállt, megtörölte az arcát, és úgy döntött az étkezőbe menet bekopog Luciushoz, hogy együtt menjenek fel, úgyis útba esik a szobája.

A férfit a szokásos helyén, a hatalmas, barna bőrfotelben üldögélve találta, az ablak felé fordulva. A szobában szinte teljesen sötét volt.

-         Miért oltottad el a lámpákat? – kérdezte belépve.

-         Néztem a hóesést. – A hangja alapján Lucius sem volt túl vidám hangulatban.

Hermione megint olyan távolinak, titokzatosnak érezte a férfit, mint az első napon, és rá kellett döbbennie, hogy ez az idegenség még mindig félelemmel tölti el, olyasfajta félelemmel, amit utoljára akkor érzett, mikor egy téli vakáció alkalmával a sífelvonóból kitekintve jeges, meredek sziklák és csillogó hómezők szabdalta végtelen mélységet pillantott meg maga alatt. Biztonságban volt, mégis csak néhány lépés választotta el ettől a veszélyes, kegyetlen világtól, amibe belezuhanni egyszerre hihetetlen szabadságot és teljes pusztulást jelentett.

Hát nem mindegy az én helyzetemben? Ennél rosszabb már semmi sem lehet; magányosan, bezárva várni, amíg Voldemort lesz olyan kegyes hozzám, hogy végezzen velem…       

-         Sírtál – állapította meg Lucius, hátranézve a lányra. – Miért sírtál? – kérdezte az érdeklődés legkisebb jele nélkül, személytelen udvariassággal.

-         Hiányoznak a barátaim. Soha többé nem látom őket. Meg fogok halni.

-         Hm, ez valóban elégséges indoknak tűnik. Viszont a sírás semmit sem változtat a dolgokon.

-         Nem azért sírunk, mert annak valami gyakorlati haszna van. Azért sírunk, mert érzünk, tudod?

-         Honnan tudnám. Végül is – én csak egy érzéketlen szörnyeteg vagyok. – Nem annyira gúnyosan, mint inkább tréfálkozva mondta, talán egy cseppnyi öniróniával.

Lassan feljött odakint a Hold, és a fényében fürdő havas udvar csillogása beragyogta a szobát is. Hermionénak már nem volt kedve a vacsorához, inkább szeretett volna ő is itt maradni, és nézni a holdfényes parkot.

-         Megkínálhatlak egy pohár borral? – kérdezte Lucius kitalálván a lány kívánságát, majd a mellette lévő fotelre mutatott – Ülj le  -, és odanyújtotta neki a megtöltött poharat.

Egy darabig csendben kortyolgatták a bort, és gyönyörködtek a hóesésben.

-         Mr. Mal… Lucius? – javította ki magát gyorsan Hermione. – Sehogy sem tudta megszokni a tegeződést.

-         Igen, Hermione?

-         Nálad van a varázspálcám? Szeretném visszakapni.

-         Nálam van, visszaadhatom, de nem sokra mész vele. Én is csak nagyon kevés dologra tudom használni az enyémet, a kastélyt lezáró mágia valahogy megakadályozza az erősebb bűbájok megidézését.

-         Nem is akarom használni, egyelőre. Csak ha valami történne… Ha mondjuk Voldemort vagy valaki idejönne, hogy… Nem akarok védtelenül, áldozatként, harc nélkül meghalni.

Hermione először azt hitte, valami nagy butaságot mondott, mert Lucius úgy nézett rá, mintha először látná. Azután rájött, hogy a férfi arckifejezése sokkal inkább csodálatot, mint megdöbbenést tükröz. Elpirult a félhomály leple alatt. Majd még jobban zavarba jött, mikor Lucius végre megszólalt:

-         Nem szereted könnyen adni magad, igaz? Ez olyan tulajdonság, amit én nagyra becsülök.

Hermionénak valami azt súgta, ez az a pillanat, mikor fel kellene ugrania, és ki kellene rohannia a szobából, bevágva maga mögött az ajtót, hátra sem nézve. Mégis maradt. Maradt, mert jól esett neki a férfi bókja annak ellenére, hogy minden kis pihét felborzolt a tarkóján ez a doromboló hang, és maradt, mert végül is nem volt hová elmenekülnie.

Még mindig magán érezte Lucius tekintetét, érezte, ahogyan végigméri őt tetőtől talpig. Hirtelen nagyon hasonló izgatottság fogta el ahhoz a könyvtárbelihez, csakhogy a férfi most nem szegezett rá varázspálcát, egyszerűen csak leplezetlen tetszéssel bámulta.

-         Ne nézz így rám – mondta, mikor már nem bírta tovább elviselni a feszültséget.

-         Miért ne? Tudod, hogy azt teszek, amit akarok. – Ez a válasz nem mondhatni, hogy megnyugtatta volna Hermionét. Ahogyan az sem, mikor Lucius felállt, a fotel mögé lépett, és a vállaira tette a kezét.

-         Még mindig tartasz tőlem, igaz?

-         Lenne értelme letagadnom?

-         Nem lenne. Én sem tagadom le, hogy engem ez mennyire felizgat. Ha tudnád, hogy milyen nehezemre esett otthagyni téged akkor a könyvtárban…  - kezeit finoman feljebb csúsztatta Hermione vállairól a nyakára, úgy, hogy a lány meztelen, forró bőrén át érezhesse annak hevesen lüktető pulzusát. – Mondd el nekem, miért félsz tőlem, Hermione.

 Lágy, fojtott, mégis parancsoló hangon beszélt, és Hermione nem tudta eldönteni, vajon az a jobb, ha hallgat, és ezzel felbosszantja a férfit, vagy ha beszél – ami nyilván tovább fokozná Lucius izgalmát… Egyáltalán, hogy lehet, hogy engem is felizgat ez az egész?!

Most ijedt csak meg igazán, mikor ráébredt a saját reakciójára. Mit művel velem ez a férfi?

 -  Attól félek, amit kiváltasz belőlem – vallotta be végül.

-         Miért, mit váltok ki belőled? – faggatta tovább Lucius.

Hermione nem felelt semmit, csak lesütötte a szemeit. A férfi, mivel nem kapott választ, hátrahajtotta Hermione fejét, a fotel háttámlájához szegezve, kényszerítve, hogy felnézzen rá, a szemeibe.

-         Illik válaszolni, ha kérdeznek – szólt fenyegetően, és a lány arra gondolt, micsoda szerencse, hogy nem halálfalóként vallatja most őt a barátai hollétéről, mert képtelen lett volna ismét megtagadni a feleletet, még a legféltettebb titkait is elárulná neki…

-         Vágyat – mondta fátyolos hangon.

-         És ez olyan szörnyű nagy baj?

-         Igen, mert…

-         Mert? – csapott le s szóra Lucius.

-         Mert olyan kiismerhetetlen vagy. Távoli. Idegen. Félelmetes – fejezte be végül.

-         Pedig már észre kellett volna venned, hogy nem akarlak bántani – suttogta a férfi egészen közel hajolva Hermionéhoz; csak néhány jól kiszámított milliméteren múlt, hogy az ajkai nem érintették a lány fülcimpáját – az egész csak a pillanat századrészéig tartott, majd Lucius felegyenesedett, és elengedte Hermionét, aki megkönnyebbülés helyett csak végtelen ürességet érzett.

Egy önkéntelen, tétova kis mozdulattal a férfi keze után nyúlt, de a mozdulata félúton irányt változtatott, és csak végigsimított a haján, majd karja visszahullott az ölébe.

Az üzenet azonban így is egyértelmű volt Lucius számára: a bizonytalanság, a zavarodottság, a vágy, és a rettegés attól, hogy átlépjék a vonalat, amin túl már nincs többé visszaút. Leült a fotel széles karfájára, és megfogta Hermione kezét. Bár a gesztust gyengédnek, megnyugtatónak szánta, maga is érezte, hogy az sokkal inkább birtokbavételt fejezett ki. Mintha azt mondta volna a lánynak: az enyém vagy, nem menekülhetsz.

Tulajdonképpen így is gondolta; eleget várt már, hosszú hetek óta várt. Hosszú hetek, ami alatt min jobban bűvöletébe kerítette a boszorkány szépsége, intelligenciája, bátorsága.

Néha szinte már megőrjítette ez a várakozás, de türelmes volt, mert tudta – ó, tudta már a legelső pillanattól kezdve -, hogy a lány előbb-utóbb belefárad a magányba, a kiúttalanságba, és nála fog vigaszt keresni.

Talán nem volt szép dolog hagyni egyedül szenvedni, macska-egér játékot játszani vele, közel engedni magához, majd ismét visszavonulni a fensőbbrendűség hideg álarca mögé.

Talán nem volt szép, de élvezetes volt, és hatásos is – ezt bizonyítja, hogy most itt van, és bár érezni a finom remegéseket a bőre alatt, mégsem húzza el a kezét…

Luciust mindennél jobban felizgatta, ahogyan nézte a lány harcát saját magával, ahogy látta vívódni, gyötrődni, miközben persze pontosan tudta, mi lesz a vége ennek a harcnak.

Még egy kicsit, csak egy egészen kicsit élvezi ennek a szenvedésnek a kegyetlen gyönyörét, aztán irgalmas lesz hozzá. Még néhány pillanatig hátrahajtott fejjel, lehunyt szemekkel szippantja magába a lányból feléáramló gyönyörűséges rettenetet, még pár másodpercig hagyja, hogy ennek a Hermionét annyira elborzasztó vágynak az illata bejárja a legapróbb kis idegeit is, azután felkapja a lányt a karjaiba, és megmutatja neki, mi van azon az ajtón túl, ahová első ittjártakor nem engedte belépni…

Megmutatja neki, hogyan édesíti meg a félelem a simogatásait és csókjait, hogyan vegyül bele a fájdalom az egész testét átható gyönyörbe, és végül hogyan nyeli el ezt az egész átkozott kastélyt egy feneketlen, sötét örvény…