Nem jó ez így.

Hermione az öltözőasztal tükre előtt ült, és lefekvéshez készülődött. Szüksége volt erre a negyedórára lefekvés előtt, miközben nem csak a haját bontotta ki gondosan, de kusza gondolatait is elrendezte, hogy megnyugodva bújhasson ágyba.

Mostanában ez a negyedóra inkább fél órára nyúlt, annyi minden kavargott a fejében és a lelkében.

Nem jó ez így.

Várt. Maga sem tudta, mit, és főképp, hogy miért.

Gondolatban felidézte annak a sok mindent megváltoztató beszélgetésnek a másnapját, mikor először ment le az ebédlőbe, magában a szilárd elhatározással, hogy számon kéri a férfin a könyvtárbeli incidenst, ami még mindig végigégette a torkát, valahányszor csak rágondolt.

Persze a számonkérésből nem lett semmi: csak egy zavart, hűvös-udvarias hangulatban elköltött reggeli várta, és ez az alaphang a következő napok folyamán csak lassan változott.

Többnyire semmitmondó dolgokról beszélgettek, például a csak az ablaküvegen át érzékelt kinti időjárásról. Hermione egyszerűen nem tudott megfelelő témát találni; volt egy megérzése, hogy talán nem kellene eljátszania a pszichológus szerepét azzal, hogy a feleségének és fiának elvesztéséről faggatja a férfit – így nagyon ügyelt, hogy még véletlenül se említse soha Dracot a történeteiben. Nem akarta még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.

Viszont a kint dúló háborút sem tudta, hogyan hozhatná fel, hisz Lucius Malfoy számára teljesen mindegy volt annak kimenetele: ha Voldemort győz, akkor rá valószínűleg még hosszú rabság vár a saját kastélyában. Ha Harry kerül ki győztesen a végső összecsapásból, akkor pedig Luciusra hosszú rabság vár Azkabanban. Nem ez volt az, amit Hermione pozitív kilátásnak nevezett volna.

Szép lassacskán azonban kezdett kialakulni a beszélgetéseikben egy ritmus, egy-egy téma, ami többször visszatért, és ez olyan érzetet adott a lánynak, mintha lenne itt valami „közös” – még ha elég tág értelemben vett is – ami elviselhetővé teszi az összezárva eltöltött időt.

Ilyen visszatérő témák voltak bizonyos könyvek, amiket mindketten olvastak, vagy azok a helyek, országok, ahol mindketten megfordultak.

Mint Hermione számára kiderült, Lucius régebben nagyon sokat utazott. A lány szerette hallgatni a visszaemlékezéseit, történeteit, mikor vacsora után a kisszalonban ültek, egy üveg bor társaságában, és néha még el is nevette magát némelyik sztorin.

Azonban azt is megfigyelte, hogy a férfi sem hozta szóba sosem a fiát és a feleségét, sem Hermione barátait, vagy bárkit a lány közeli ismerősei közül.  

Teltek múltak a napok, és egyre kevésbé értette, hogy álhatott Lucius valaha is Voldemort követői közé. Nyilvánvalóan irtózott a durva, mocskos, vagy akár csak ízléstelen dolgoktól.

Mit láthatott akkor Voldemortban?

Hermionénak fúrta az oldalát a kíváncsiság, de csak még eggyel gyarapodott azoknak a kérdéseknek a hosszú listája, amiket nem mert feltenni a férfinak, attól félve, hogy hogy az még az idáig elért minimális bizalmat is megvonja tőle.

Azon is sokszor elcsodálkozott, hogy az első napok félelmével párhuzamosan, azokat meg nem szüntetve bontakozott ki benne is egyfajta bizalom. Na persze nem voltak illúziói: tudta, hogyha Luciusnak úgy állna érdekében, habozás nélkül feláldozná őt, de most már legalább abban biztos volt, hogy legalább puszta kegyetlenségből, úgymond l’art pour l’art nem bántaná. Szó ami szó, ettől egy kicsit nyugodtabban aludt.

Nem lesz ez így jó.

Nem kellett volna ezek után tegnap olyan csúnyán összevitatkozniuk.

Akkor is nekem volt igazam.

Még mindig forrt benne a düh.

Lucius Malfoy, meg az ő elitista elméletei! Miért nem veszi észre, hogy azok juttatták ide? Nekem meg miért kellett durcás kisgyerek módjára viselkednem?

Ugyanis Hermione ma se reggel, sem az ebédnél nem ment le az étkezőbe, és most épp vacsora nélkül készült lefeküdni – bár legalább a manókkal hozatott fel délután néhány szendvicset.

Már igencsak álmos volt. A szoba nehéz levegője amúgy is kábítóan hatott rá, a fények pedig este lévén le voltak tompítva, az éjjelilámpa vörös ernyőn átvetülő fénye, meg a kandallóból áradó meleg sugarak kellemesen meghitté színezték át a szobát.

A mozdulatai lelassultak, oda sem figyelve, automatikusan gombolta be a hálóinge felső gombjait, és visszaült a tükör elé, kezébe véve a hajkefét.

Belenézett a tükörbe – és egy pillanatra megállt a szívverése: meglátta a nyitott ajtóban álldogáló Lucius képét benne.

-         Mielőtt még elájulna az ijedtségtől, hagy mondjam el, hogy csak ellenőrizni jöttem, nem esett-e valami baja. Ma egész nap nem láttam – szólt a férfi, nem véve le a pillantását Hermione tükörbeli másáról.

-         Mi történhetne velem ebben a luxusbörtönben? Hasra esem a túl fényesre polírozott parkettán?  - gúnyolódott.

-         Ne játssza a nagylányt, tudja, hogy miről beszélek.

-         Nem, nem tudom – adta az értetlent Hermione, egyből meg is haragudva magára, amiért már megint durcás kisgyerekként viselkedik.

-         Ó, akkor bizonyára nem maga volt, aki tegnap fél éjszaka az ablakokat rángatta, majd mikor egyet sem sikerült kinyitnia, dühében földhöz vágta Marianne dédnagyanyám mellszobrát? Szegény elég szánalmasan fest fül nélkül. Ne áltassa magát, Miss. Granger. Szép lassan kezd beleőrülni ebbe az egészbe, és a legnagyobb veszélyt már rég ön jelenti saját maga számára. Nem akarom, hogy valami butaságot csináljon, ennyi az egész. A Nagyúr engem büntetne meg érte.  - Az utolsó mondatot egy lélegzetvételnyi idővel később tette  hozzá, észrevéve az addigi szavai félreérthetőségét.

Hermione nem felelt azonnal. Csalódott volt, hogy más elől sem sikerül eltitkolnia a feszültséget, ami egyre növekszik benne, nem hogy maga elől. Valóban szeretett volna csak egy kicsit, egy ici-picit beleszagolni a kint levegőbe, olyan nagy bűn ez? Egyébként meg…

-         Nos, azt hiszem, nem csak rólam mondható el, hogy éjszakánként török-zúzok.

-         Sosem mondtam, hogy rám nincs hatással a varázslat. Ön azonban egy tapasztalatlan fiatal lány, és bármit is vágott a fejemhez tegnap este, el kell ismernie, kétség sem férhet ahhoz, hogy úriember vagyok.

-         Úriember, még gyilkolás közben is, igaz? – Hermione érezte, hogy ezzel megint túllőtt a célon.

Lucius közelebb lépett, és leült egy zsámolyra. Még mindig csak a díszes velencei tükör felületén keresztül néztek egymásra, valójában Lucius fél méterrel a lány háta mögött volt, és a válla fölött nézett a tükörbe.

-         Nem veszem fel a sértéseit, ne is próbálkozzon. Sok fáradtságtól kíméli meg magát.

-         Hmm… Pedig úgy emlékszem – folytatta a lány -, akkor este ott a könyvtárban nem éppen úriember módjára viselkedett. – Remélte, hogy most végre magyarázatot kap.

-         Maga hogy viselkedett volna a helyemben? Azok után, hogy én udvarias, sőt, figyelmes voltam magával, csak megvetést és félelmet tanúsított irántam. Talán nem a legjobb döntés volt részemről, de úgy gondoltam, szolgáltatok rá okot, hogy nyugodt szívvel tudjon gyűlölni. Mint oly sokszor az életem során, hagytam, hogy a büszkeség és a gőg vezessen.

-         Ez úgy hangzik, mintha számot vetett volna a hibáival – mondta elgondolkodva Hermione.

-         Igen, szerencsére mostanában sok időm jut arra, hogy átgondoljam az életem – ironizált a férfi.

-         Akkor még kevésbé értem a tegnapi vitánkat. Hogy állíthatja még most is, hogy meg kell tisztítani a társadalmunkat a „söpredéktől”?

-         Én pedig azt értem egyre kevésbé, miért nem veszi végre észre, hogy tulajdonképpen maga is ezen a véleményen van. A kérdés csak az, kiket nevezünk söpredéknek.

Hermione erre nem tudott mit mondani, mert kétség kívül volt benne némi igazság. Keserűen vallotta be magának, hogy bizony nem bánná, ha holtan láthatná Voldemortot és az összes halálfalót… Akik között nem is olyan rég még Lucius is ott volt… Ez már végképp összezavarta, és nem csak a gondolatait.

-         Késő van egy ilyen kaliberű vitához, Mr. Malfoy – mondta, és felemelte a hajkefét, hogy befejezze a fésülködést.

-         Szeretne egyedül maradni a zavaros elméleteivel, Miss. Granger? – kérdezte a férfi, de nem mozdult, csak megkövülten bámulta a lányt .

Hermione nem értette ezt a mozdulatlanságot, így az ő keze is megállt a levegőben, arra várva, mi fog történni.

-         Folytassa, kérem – szólt rekedt hangon Lucius. – Csak annyira emlékeztetett ez a pillanat…a szoba…meg ahogy a haját fésüli…

-         Mr. Malfoy, nem hiszem… - kezdett bele Hermione, majd hirtelen elhallgatott, mikor megérezte a férfi érintését a kezén, ahogy gyengéden kicsavarja belőle a rózsafa hajkefét.

Tiltakozni akart, de ahogy belepillantott a tükörbe, és meglátta Lucius réveteg, szinte megbabonázott tekintetét, elakadt a szava, és ő is úgy érezte magát, mint akit megbénítottak. Az események mintha nem is a maguk folyamatosságában jutnának el az agyáig, csak apró darabonként, ahogy egy üvegpohár cserepei hevernek a padlón: ők alkották ugyan az egészet is, mégis teljesen máshogy érzékeli őket az ember. Darabjaira hullott a szoba, külön-külön darabokon helyezkedett el a kandalló narancs fényt okádó szája, az ágy lebegő, párnás puhasága, a dohányzóasztalon felhalmozott könyvek kacskaringós, ingatag tornya, és ezek a darabkák mind távolodtak attól az egytől, ahol nem volt más, csak ő, egy mindent elnyelő tükör, és egy ismeretlen, talán nem is valóságos Lucius Malfoy.

Egy Lucius Malfoy, aki most finoman beletúr az ő barna hajfürtjeibe, majd óvatosan végighúzza rajtuk a kefét, olyan lágy, de határozott, biztos mozdulatokkal, ahogy a zongoravirtuóz érinti sorra a billentyűket. Hermione még a lélegzetét is visszatartotta, annyira átjárta ennek az élménynek a különössége, kellemes izgalma. A férfi is hasonlóan érezhetett, mert mikor megszólalt, hangja lágyan duruzsoló volt.

-         Nem várom, hogy megértsen, hogy megértse a nézeteimet. Nem várhatom anélkül, hogy ismerné az életem. Talán ha többet… - Mondatai akadoztak, és néha nem is annyira a józan ész logikáját, mint inkább a férfi asszociációit követték, Hermione mégis értette, mit akar mondani. – Ismernie kellene a nagyszüleim kastélyát is Dél-Franciaországban, azoknak az ott eltöltött gyümölcsillatú nyaraknak a gondtalan gyermek-álmait, a délutáni kocsikázások napfényes, álmos bódulatát, ismernie kellene egy tökéletes, idilli gyermekkor minden percét ahhoz, hogy megértsen. Biztosan fogalma sincs, miről beszélek. Úgy hallottam, Londonban nőtt fel egyszerű, mugli szülők gyermekeként… Fogalma sem lehet arról a fényűzésről, arról a tökéletes világról, amibe én beleszülettem, és amiben éltem, míg ki nem tört ez a háború.

Persze, ahogy kinőttem a gyerekkorból, és láttam egy-két dolgot, észre kellett vennem, hogy a világ közel sem olyan idilli hely, mint az a kis szeglete, ahová a sors kegye engem helyezett. Kamaszkoromtól kezdve eltöltött a rettegés. A rettegés attól, hogy elveszíthetem ezt a tökéletességet, hogy durva, ostoba, nemtelen emberek zúzzák össze…  Neki is gyönyörű volt a haja, hosszú, selymes, egy szinte anyagtalan aranypára, leomlott egészen a derekáig. Mikor megismerkedtünk, tizenkilenc éves voltam, és rögtön menthetetlenül belészerettem. Tudtam, hogy ő lesz a tündérkirálynő az én mesebirodalmamban…

Tizenkilenc éves voltam, és legyőzhetetlennek éreztem magam. Annál is inkább, mert akkor már csatlakoztam Voldemorthoz: benne láttam azt az erőt, ami képes kiirtani a világból mindent, ami alantas, ami közönséges, minden rútságot és mocskot, mindent, amit fenyegetőnek éreztem.

Mikor Narcissa igent mondott, a mennyekben éreztem magam, és ez az érzés megmaradt végig a házasságunk alatt, de főként az első évek voltak mámorítóan, földöntúlian boldogok… Nem tudtam betelni vele, szó szerint a karjaimban hordoztam, öltöztettem, fésültem, mint egy különösen szép és értékes porcelánbabát. Szerettem esténként egyenként lebontani a fürtjeit a napközben viselt, bonyolult kontyból, és nézni a mézszín csigácskákat aláhullani, tudván, hogy senki más nem látja így, csak én. Soha, senki nem is fogja már… - elhallgatott, és leeresztette a fésűt, ami tompa puffanással landolt a szőnyegen.

Hermione látta, hogy Lucius nem rá, hanem valahová a távolba néz, üres tekintettel.

-         Nem kellett volna elmondania… Nem kellett volna ezekről beszélnie nekem – mondta halkan.

-         Akartam, hogy tudd… Valamiért…fontosnak éreztem – válaszolt Lucius, mikozben kezeivel beletúrt Hermione dús, fényes hajába, majd beletemette az arcát is.

Néhány percig mindketten mozdulatlanul ültek.

-         Jobb, ha most elmész – suttogta Hermione.

-         Igen, én is azt hiszem. – A férfi úgy emelte fel a fejét, mint aki egy hosszú álomból ébred, aztán felállt. – Jó éjt, Hermoione.

-          Jó éjt…