2.fejezet

A következő napok Hermione számára viszonylag nyugalomban teltek. Délelőtt a bájitalokkal foglalkozott, majd késő estébe nyúlóan olvasgatott a könyvtárban, melynek szép lassan minden zegét-zugát felfedezte, még a csupán néhány kötetből álló „Mugli művek” feliratot viselő részleget is, ahol nem túlzottan meglepve vette szemügyre Machiavelli, Nietzsche és De Sade műveit. Jellemző – gondolta.

Luciusszal egyébként azóta az incidens óta  nem találkozott, viszont állandóan érzékelte jelenlétét a házban. Éjszakánként gyakran riadt fel ajtócsapkodásra, üvegcsörömpölésre, zuhanó bútorok zajára. Ez még csak jobban fokozta azt a nyomasztó, fojtogató hangulatot, azt a meghatározhatatlan szorongást, ami néha, egészen váratlanul úrrá lett rajta.

Nem hitt az ilyesmiben, de egyre gyakrabban ötlött fel benne, hogy talán az egész kastélyt átjárja valami sötét mágia – és ezt a nyugtalanágából ítélve a férfi is érzékelheti.

Ilyenkor gondolatban megrázta magát, és elhessegette ezt a  képzetet, majd beletemetkezett az épen aktuális teendőibe, amiket valamennyire még élvezett is.

Főleg, mert mérget még egyszer sem kellett főznie, többnyire inkább gyógyító bájitalokat készített, vagy olyan különlegességeket, amit jóra-rosszra egyaránt fel lehet használni, pédául Felix Felicist. Nyilván Voldemortnak nem volt agyafúrt mérgekre szüksége, ha végezni akart valakivel.

Csak az az idegesítő recsegés ne lenne állandóan, a száraz fa recsegése, ahogy a valószínűleg csak néhány napja begyújtott kandallók által ontott melegtől még szikkadtabbá, tömörebbé válnak a padló és a mennyezet deszkái, gerendái. Ez a hang vészjósló, várakozó feszültséget teremtett mindenhol a kastélyban. Néha úgy érezte egy nagyobb roppanásnál, hogy mindjárt a fejére zuhan valami, de persze soha semmi ilyesmi nem történt, és éppen ez tette elviselhetetlenül idegesítővé a dolgot.

Általában napi egy-két bájitalt készített el, meg persze ott voltak azok a főzetek is, amiknek heteken keresztül kellett fortyognia, és többé-kevésbé állandó felügyeletet igényeltek. Ez persze nem azt jelentette, hogy mindig mellettük kellett ülni, de azért nem ártott néhány óránként kavarni rajtuk egyet. Így Hermionének viszonylag sok ideje maradt az olvasásra – azonban néhány nap múlva érthető módon kezdte kicsit bezártnak érezni magát.

A kiszolgálásra pedig egyáltalán nem lehetett panasza: a manók minden óhaját azonnal teljesítették, az ételét Lucius első napi parancsához híven rendszeresen felvitték a szobájába, és igazság szerint a lányt még soha nem vette körül ennél tökéletesebb rend és tisztaság.

Csak ez az őrjítő remegés ne lett volna. Bizonyára ezt is a kandallók melege okozta, hogy a szobák minden tárgya úgy vibrált, mint a forró aszfalt a nyári hőségben, és ettől Hermionénak az az érzete támadt, mintha odavetített képek lennének, vagy mintha valami gonosz erő járna át mindent, beleivódva még a fém gyertyatartókba, a kőszobrokba is.

Néha nem bírta tovább, és megérintette őket, arra számítva, hogy a keze vagy akadálytalanul hatol át az elévarázsolt képeken, vagy átveszi azoknak a remegését. Azonban minden alkalommal csak szilárd fémet, vagy hűvös követ zárt a kezeibe, és éppen  ez tette olyan őrjítővé a dolgot.

Viszont mindenek felett ez az illat volt tébolyító. Az egész épületben érezni lehetett, de nem úgy, mint általában az illatokat érzékeli az ember, felhőként, finom páraként körüllengve a dolgokat. Ez az illat önálló lényként, szabadon járt-kelt a kastélyban. Sokszor órákig nyoma sem volt, azután hirtelen felbukkant. Néha alattomosan kígyózva közelítette meg Hermione frusztrált érzékeit, máskor egy szekrényajtó mögül zúdult a gyanútlan lányra. Tébolyító volt.

Hermione egyre inkább kezdte illúziónak érezni az egész kastélyt, és benne saját magát is; az egyetlen embertől pedig, akivel beszélhetett volna, nem nagyon számíthatott megértésre vagy segítségre.

És már megint ez az illat!

Nem tudta volna meghatározni az összetevőit, egyedül Lucius Malfoy hűvös, friss illatát tudta beazonosítani belőle, meg talán a nagyon régi könyvek száraz papír illatát, de ezek csak mintegy a felszínén úsztak, talán nem is egészen hozzá tartoztak, ennél sokkal komplexebb, mélyebb, fülledtebb volt.

Meg kell őrülni tőle.

Muszáj kimennem, ki a szabad levegőre, kiszellőztetni az agyam.

Most, hogy jobban belegondolt, nem is igazán értette, miért nem próbált eddig soha kijutni a kastélyból, hisz bent is minden ajtó nyitva állt előtte, mégis csak a könyvtár és a szobája közti útvonalon közlekedett.

Már fel is pattan, a szilárd elhatározással, hogy kijut innen, legalább a parkba, még ha meg is kell ölnie ezt a szörnyeteget, de nem bírja már a recsegést, a vibrálást, és főleg ezt a fojtogató illatot.

A folyosók, mint mindig, most is kihaltak. Egy vészjósló reccsenés, ezúttal azonban ő okozta, ahogy ránehézkedett a lépcsőre, elmosolyodik, most végre véget vetek ezeknek a paranoiás, mániákus gondolatoknak.

Elindul lefelé, amerre a bejárati ajtót sejti.

Hihetetlen, mekkora ez a kastély.

Már vagy negyed órája bolyongott, és egyre jobban arra kezdett gyanakodni, hogy körbe-körbe járkál.

Ezt a festményt mintha már harmadszorra látnám.

Viszont most megpillantott egy ajtót, amivel eddig még nem kísérletezett. Zsákutcának bizonyult: egy hálószoba volt. Már éppen meg akart fordulni, hogy kimenjen, mikor pillantása megakadt egy aranykeretes fényképen az asztalon heverő borospoharak és üres palackok között.

Gyönyörű, hosszú szőke hajú nőt ábrázolt, aki a sötétzöld estélyijében és a homlokán lévő tiarával úgy festett, mint a tündérkirálynő képe egy mesekönyvben. Hermionénak nem kellett sokáig néznie, hogy ráismerjen a fiatal Narcissa Malfoyra.

A képet szemlélve összeszorult a szíve: eszébe jutott, hogyan végezte ki Voldemort a nőt, amiért védeni próbálta fiát, és szembeszállt a Nagyúrral. Ő nem volt ott, de Kingsley Shackelbot mesélte, milyen szörnyű látványt nyújtott a két holttest, Narcissa szinte felismerhetetlen volt, mikor az aurorok rátaláltak.

A lány magához tért a merengéséből, és jobban szétnézett a szobában. Csak most jött rá, hogy Lucius lakosztályában járhat; felfedezett még egy, a falba illeszkedő ajtót, amit az előbb nem is vett észre, mikor futólag körbepillantott, és megindult arra felé, bár biztos volt benne, hogy az nem a kijárathoz, hanem a férfi magánhelyiségeihez vezet.

Nem kéne ezt csinálnom.

-         Én a helyében nem tenném  -  szólalt meg ekkor egy hang a háta mögül, mire Hermione megpördült, és farkasszemet nézett Luciusszal.

A férfi nyilván már az előbb is ott volt, de az öblös, forgó fotel eltakarhatta, ahogy az ablak felé fordulva üldögélt benne.

Most viszont egyenesen a lányra szegezte a tekintetét.

-         A magánélet szentségét úgy tudom, még a muglik közt is tiszteletben tartják  -  mondta nyersen.

-         Én csak…  -  hebegte Hermione.

-         Maga csak egy kíváncsi kis stréber, igen.

-         Ezt Dracótól halotta, mi?!   -  csúszott ki a lány száján, de egyből meg is bánta, hiszen csak az előbb gondolt szánakozva a halott fiúra.

-         Látja, ez a baj a maguk fajtával. Hiányzik magukból minden tapintat  és finomság.

Hermionénak tátva maradt a szája. Hogy meri Lucius Malfoy kioktatni őt tapintatból és érzékenységből?

De hát megérdemlem, minek kellett szóba hoznom Dracót?

Kiűzvén agyából ezt a  kellemetlen gondolatot, mindössze ennyit tudott kinyögni:

-         Hogy érti, hogy a „magunk fajta”?

-         Az ilyen sárvérűek, keverékek, mint maga meg a barátja, Harry Potter, vagy ami még rosszabb, a Tom Denem félék.

-         Nem mondhatni, hogy örülök, hogy egy kalap alá vesz Voldemorttal, mindenesetre meglepő módon nem beszél túl nagy tisztelettel a mesteréről…

Lucius elhúzta a száját.

-         Maga sem beszélne valami nagy tisztelettel róla a helyemben. Megölte a feleségem és a fiam, és csak gyávaságból nem végez velem is.

Hermione immár leplezetlen kíváncsisággal hallgatta a férfit, még megsértődni is elfelejtett, miközben leült egy zsámolyra.

-         Ugyan miért félne magától Voldemort?

-         Milyen bájosan kevéssé ért az intrikákhoz! Azért, mert ha engem megölne, elveszítené a halálfalók nagy részének bizalmát. Gondoljon csak bele: én vagyok az egyik legrégebbi követője, Anglia egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb aranyvérű arisztokrata családjának a feje  -  a férfi úgy sorolta ezeket, minden kérkedés nélkül, mintha csak az időjárást jellemezné.  -  Ha engem megölne, az a többiek számára egyértelművé tenné, hogy senki sincs biztonságba, és elkezdenének szövetkezni ellene. Nem, Voldemort nem ilyen ostoba, tudja, hogy a legkényelmesebb fenntartani a látszatot. El kell hitetnie a világgal, hogy én még a fiam és feleségem elvesztése után is hű követője vagyok.

-         De hát akkor ez azt jelenti… -  vetette közbe a lány.

-         Azt jelenti, hogy távol kell tartania engem, nehogy kiderüljön az ellenkezője. Lehetséges, hogy magának ne tűnt volna fel a sötét mágia, ami körülveszi a kastélyt?

-         Észrevettem valamit, de azt hittem, csak képzelődöm…  -  gondolkozott el Hermione.

Lucius a még mindig fájdalmas arckifejezése ellenére mulatni látszott a lány megjegyzésén.

-         Persze gondolhattam volna, hogy valamiféle varázslat tart fogva az épületben  -  fűzte tovább a lány.  -  Nem hiába nem találtam ki innen.

-         Inkább örüljön, hogy nem találta meg a kijáratot. Ahogy átlépte volna a küszöböt, egy marék porrá változott volna. A helyzet az  -  a férfinak szemmel láthatóan nehezére esett folytatni  -, hogy senki sem hagyhatja el élve a kastélyt.

Sokáig ültek még szótlanul, egymást méregetve; a lenyugvó nap sugarai narancsfénybe öltöztették a szobát. Végül Hermione szólalt meg.

-         A bájitalok csak kijutnak valahogy, nem?

-         Hagy ne kelljen elmagyaráznom a különbséget az élő és élettelen dolgok transzportálása között. Egyébként meg Voldemort hívja magához őket. Gondolom, nem szeretne egyenesen a karjaiba futni menekülés címén.

Ismét hosszú csend. Ezúttal  a lánynak  sem volt mit hozzátennie.

Csak fáradt volt, csak aludni szeretett volna, végre nyugodtan, csak szerette volna túlélni ezt az egészet, lehetőleg épp ésszel.

Azután eszébe jutott, hogy Lucius Malfoynak sokkal több oka lenne összeomlani: kevesen veszítettek annyit ebben a háborúban, mint ő.

A vagyonát. A családját. A szabadságát.

Mi lehet ebben az emberben, amitől még most is úgy tud itt ülni, mint egy római császár, aki épp  távoli provinciáról idetévedt senki kis követet fogadja? Mitől tud még most is ilyen egyenesen, nemes tartással ülni? Miért nem roskad össze?

Kényelmes, egyszerű válsz lett volna, ha azzal magyarázza, hogy a férfi teljességgel érzéketlen, és meg sem érintette a fia és felesége halála.

Azonban elég volt csak körülnézni egy kicsit, és a szobában lévő tárgyak máris megcáfolták ezt. Az előbb már szemügyre vette Narcissa fényképét, és felfedezte mellette a Dracóét is , most pedig a szemébe ötlött néhány, a szoba férfias hangulatát nem is annyira megbontó, mint inkább hangsúlyozó (ottfelejtett?) női holmi: a pamlag karfájára odavetett hosszú, tojáshéjszín csipkekesztyű, egy teknőchéj fésű a robosztus, rusztikus íróasztalon, és csak most tűnt fel neki a fotel mellett, Lucius lábánál heverő égszínkék selyemsál – a férfi akkor ejthette oda, mikor ő a szobába lépett.

Kelletlenül ismerte be magának, hogy Lucius Malfoy első esti látványos erődemonstrációja ellenére most sajnálat, de valami furcsa, csodálattal vegyes sajnálat kezd ébredezni benne a férfival szemben.

Annyira kellemetlen, felzaklató volt számára ez a felismerés, hogy úgy döntött, jobb véget vetni a helyzetnek, ami kiváltotta belőle az érzést

Viszont azt már nem bírta megállni, hogy ne mondjon valami bíztatót a férfinak.

-         Nem lesz már sokáig bezárva ide. Harry hamarosan legyőzi Voldemortot, tudom.

Lucius csak egy értelmezhetetlen fintorral válaszolt.

-         És Mr. Malfoy  -  szólt vissza Hermione, kezével már a kilincsen  -,  ugye megkérhetem, hogy ezentúl ne a szobámba, hanem az ebédlőbe vitesse az ételem?