1.fejezet

„Tigris! Tigris! Éjszakánk

Erdejében sárga láng,

Mely örök kéz szabta rád

Rettentő szimetriád?”

/William Blake: A tigris/

Hermione határozottan frusztrált volt. Utálta, ha valamit nem látott át azonnal, márpedig a mostani helyzete ilyen „valami” volt. Leült egy fotelbe, és megpróbált logikusan gondolkodni.

„Nem haltam meg, ez biztos. Igaz, nem tudom, milyen lehet a túlvilág, de ennek a helynek határozottan nincs földöntúli kinézete.”

Még egyszer alaposan szemügyre vette a szobát, ahol magához tért: leginkább azokat a kastélyokat juttatta eszébe, amiket Franciaországban látott a szüleivel. A falakat bordó-fehér selyemtapéta borította, a kovácsoltvas tartókról pedig nehéz, sűrűn redőzött brokátfüggönyök hullottak alá, és vonták keretbe az ablakokat; a kandallóban lobogó tűz visszatükröződött az antik diófa bútorok fényes felületén.

Tény, hogy a környezetet nem lehetett kifejezetten kellemetlennek nevezni, ő mégis kellemetlenül, oda nem illőnek érezte magát.

„Rendben, annyi biztos, hogy eltalált az egyik halálfaló átka, majd onnantól kezdve nem emlékszem semmire, míg itt magamhoz nem tértem. Ez azt jelentheti, hogy elkábítottak, idehoztak, és most fogva tartanak, de vajon miért? Miért nem öltek meg?”

Szeretett volna minél előbb választ kapni a kérdéseire, ugyanakkor attól tartott, hogyha jön valaki, akinek feltehetné őket, akkor az a valaki végezni fog vele.

„Hisz eddig is megtehette volna” - szólalt meg az optimista fele.

Úgy döntött, nem rágódik tovább a dolgon, inkább megpróbál aludni egy keveset: bármi vár is rá, a legjobb kipihenten szembenézni vele.

A szobát uraló félhomályból ítélve már este lehetett, mikor felébredt – ahogyan utóbb kiderült, az ajtónyitás hangjaira. Csak nehezen tudta kivenni a belépő alakot a szoba tűz által legkevésbé megvilágított részén, de ahogy az közelebb lépett, egyből felismerte Lucius Malfoyt.

  -  Látom, sikerült aludnia egy keveset. – Bár a hangjában nem volt semmi fenyegető él, Hermione mégis felsikoltott a férfi megjelenése okozta ijedtségtől és meglepetéstől.

  -  Ó, ne, már megint kezdődik! - Lucius színpadiasan az égnek emelte a szemeit. - Fel nem foghatom, miért gondolják mindig azt, hogy a hisztéria bármit is javít a helyzetükön.

Hermione előbb teljesen ledöbbent, majd felháborodott.

  -  Én nem hisztériázom! Csak…meglepődtem.

  -  Na persze. Gondolom, akkor talán a sírás-rívástól is hajlandó eltekinteni? - gúnyolódott a férfi, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. - Jobb dolgom is van, mint hogy sárvérű hisztérikákkal bajlódjam.

  -  Mintha én hívtam volna ide! - háborgott Hermione. - Egyáltalán, miféle hely ez?

  -  A Malfoy család nyári rezidenciája. A Sötét Nagyúr parancsára hozták ide. Bájitalokat kell főznie a számára, az én dolgom pedig, hogy felügyeljem magát. Azt hiszem, ez minden, amit tudnia szükséges.

Most a lányon volt a sor, hogy gúnyos mosolyra húzza a száját.

  -  Úgy látom, még mindig nem sikerült visszaszereznie Voldemort kegyeit, ha csak egy sárvérű hisztérika őrzésére tartja alkalmasnak magát.

Lucius arca elkomorodott.

  -  Figyelmeztetem, csak annyi volt a Nagyúr kérése, hogy ne érje kár a testi épségét, egy kis fájdalomba azonban még senki nem halt bele. Szóval, el akarja kerülni az amúgy mesterien kivitelezett Cruciatus-átkom, jobban jár, ha a jövőben tartózkodik az ilyen megjegyzésektől.

Hermione néhány pillanatig küzdött magával, hogy Lucius Malfoy arcába vágja, nem fél tőle, azután a dühét maga alá gyűrte a felismerés, hogy igenis, fél.

Nem csupán azért, mert egy húsz évvel idősebb, cseppet sem elhanyagolható fizikumú férfi volt, minden idők egyik leghírhedtebb sötét mágusa, aki közismert volt a kegyetlenségéről… Ha mindezeket figyelmen kívül hagyja is, van valami a férfi megjelenésében, viselkedésében, mozgásában, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan ember, akitől érdemes félni. Már maga a kifinomult, hideg elegancia is, ami az öltözékét és szavait jellemezte, embertelenné tette.

Ahogyan ott ült elnyújtózva a fotelben, lábait hanyagul keresztbe vetve, kézfejével megtámasztva a halántékét, Hermionét sokkal inkább egy veszélyes ragadozóra emlékeztette, mint emberi lényre.

  -  Azt hiszem, sikerült megértenünk egymást, és ha más kérdése nincs, akkor most magára is hagyom - mondta, és felállt.

  -  Várjon! Mi történt Piton professzorral? Nem neki kellene a bájitalokat főznie Voldemort számára?

  -  Tudja, az árulókat előbb-utóbb mindig felfedezik, és méltóképpen megbüntetik. Perselus sem kerülhette el a sorsát. - Elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult: - Apropó, árulás. Elfelejtettem közölni önnel, hogy ha bármelyik bájital nem várt hatásokat produkálna, akkor a Nagyúr kénytelen lesz kivégeztetni a néhány hete az ő vendégszeretetét élvező Miss. Lovegoodot. Tehát nem javaslom, hogy véletlenül egy kis méreg cseppenjen valamelyikbe… Holnap pedig megkapja a kért főzetek listáját és a szükséges hozzávalókat. Jó éjt, Miss Granger. - Ezzel becsukta maga mögött az ajtót.

Másnap Hermione meglehetősen kialvatlanul ébredt. Késő éjszakáig fenn volt és gondolkozott, hogyan kellene viselkednie ebben a helyzetben, majd mikor sikerült is végre elaludnia, félóránként felébredt a kastély szokatlan neszeire. Az idegen, ellenséges környezet nyugtalanítólag hatott az idegeire, szervezete állandóan veszélyt érzékelt, és ugrásra kész volt.

Az sem javított a hangulatán, mikor egy házimanótól megkapta a beígért listát. Több olyan bájital is szerepelt rajta, amiről csak említést, utalást olvasott valahol, de fogalma sem volt az elkészítésükről.

  -  Mondd meg a gazdádnak, hogy beszélni szeretnék vele - szólt a manóhoz, aki rögtön el is tűnt.

  -  Miben lehetek a segítségére? - kérdezte a férfi a szobába lépve.

Hermionénak már tegnap is feltűnt ez a visszafogott, távolságtartó, de alapvetően udvarias hangnem, és sehogy sem tudta összeegyeztetni Lucius Malfoy közismert véleményével a nem aranyvérű varázslókról..

Az is szemet szúrt neki, hogy a férfi még nála is kialvatlanabb lehetett - erre utalt a gyűrött arca és karikás szemei.

 - Sajnálom, de nem tudom az összes bájitalt elkészíteni segítség nélkül. A Magica Privo-ról még csak soha nem is hallottam - magyarázta. - Szükségem lenne legalább a receptre, bár nem ártana néhány, a témával foglalkozó könyv sem...

 - Ne is folytassa. Nem tesz jót a fejfájásomnak a tudálékos sipákolása - mondta a férfi, és közben valóban olyan arcot vágott, mintha Hermione legalábbis fát aprítana a tarkóján. - Kövessen.

A lány igyekezett vele lépést tartani, végig a hosszú folyosón, fel a második emeletre vezető lépcsőn. Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt Lucius megállt, és kitárta Hermione előtt.

 - Mivel a Nagyúr meghagyta, hogy mindenben legyek a segítségére, azt hiszem, kénytelen leszek eltűrni, hogy belátása szerint garázdálkodik a könyvtáramban.

Hermione megállt az ajtóban, és tátott szájjal bámult az elé táruló látványra. Még soha életében nem látott ehhez fogható könyvtárat, pedig már megfordult egyben-kettőben.

Igaz, azok általában iskolai- vagy közkönyvtárak voltak, ez pedig nyilván teljes mértékben a Malfoy család magánhasználatában volt.

Úgy nézett ki, mintha egy díszes, finoman megmunkált ékszerdoboz belseje lenne. A falakat és a mennyezetet is sötétvörös, faragott mahagónifa borította, ugyanebből az anyagból készült a padló, a polcok, és a lépcsők is. Egy-két helyen süppedős, bordó szőnyegek képeztek kis szigetecskéket a lakozott padló fényhullámaiban. A szőnyegeken súlyos mahagóniasztalok és barna bőrfotelek terpeszkedtek.

A polcokon smaragdzöld bőrkötésben sorakoztak a könyvek, gerincükön a Malfoy család ezüst címerével.

Hermionét a gyomra hangos korgása térítette magához az ámulatból: már egy teljes napja nem evett semmit.

 - Azt javaslom, mielőtt napokra nyoma veszne itt, előbb reggelizzen - szólt Lucius, nem kevés lenézéssel a hangjában.

A lánynak egyetlen porcikája sem kívánt egy vele közösen elköltött reggelit, és ez valószínűleg az arcára is rá volt írva – vagy a férfi különösen hatékonyan és észrevétlenül alkalmazta a legilimenciát, mert most még gúnyosabb hangon mondta:

 - Felküldetem a szobájába a reggelijét. Ne aggódjon, én sem vágyom jobban a társaságára, mint maga az enyémre.

Valamikor éjfél körül azonban nehéz léptekre lett figyelmes, melyek felfelé tartottak a lépcsőn, végül megálltak az ajtó előtt. A következő pillanatban megjelent Lucius sápadt alakja. Haja a szokásostól eltérően nem a tarkóján volt szigorúan összefogva, hanem szabadon lógott kétoldalt, és a hideg fény gyöngyházas derengést kölcsönzött neki.

„Mint egy hópárduc, teljesen olyan” - ugrott be a hasonlat a lánynak, és csak fokozta a hatást, hogy a férfi egy kis ideig mereven, mozdulatlanul figyelte őt, mint egy prédára leső ragadozó.

Végig futott a hátán a hideg, és remegése Lucius figyelmét sem kerülhette el.

 - Csak nem megijesztettem? - kérdezte, miközben odalépett a lány mellé, aki kénytelen volt felállni, ha nem akart lentről nézni a fölé tornyosuló alakra, még jobban kiemelve ezzel az alárendelt helyzetét. - Talán attól tart, hogy... - Hogyan is szokták mondani? - „erőszakoskodom” majd magával? - kérdezte gúnyosan hunyorítva a szürke szemeivel, amik furcsán hidegek és érzelemmentesek maradtak.

 - Pontosan attól tartok, Mr. Malfoy, ha tudni akarja - válaszolta Hermione, és igyekezett határozott csengést adni a hangjának annak ellenére, hogy a lábai remegése miatt állva maradnia is nehezére esett.

Legnagyobb meglepetésére Lucius Malfoy hangosan felkacagott.

 - Ilyen feltételezés is csak egy sárvérűtől telhet ki. Tudja, egy varázsló – főleg egy aranyvérű varázsló – sosem folyamodna ilyen durva, alantas mugli módszerekhez. - Hermione már majdnem megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor észrevette, hogy a férfi a pálcájáért nyúl, és egyenesen rászegezi.

 - Seducto! - A lány meglepve tapasztalta, hogy egyszerre különösen tehetetlenné és izgatottá válik. Lucius közelebb lépett, már olyan közel volt, hogy láthatta a szürke szemeit csíkozó ezüst sávokat, érezhette ezt a semmihez nem hasonlítható, friss illatot, amit képzeletben a téli ablakon kirajzolódó jégvirágok tisztaságához, hűvösségéhez, és kegyetlen gyönyörűségéhez kapcsolt.

Egyre izgatottabbá vált: izgatottságát a vágy és a félelem rafinált, kényes elegye alkotta.

Érezte, hogy remegnek az ajkai, a vére pedig tompán dübörög a dobhártyáján.

A férfi egészen közelről súgta a fülébe:

 - Semmiféle erőszakra nincs szükségem, hogy rábírjalak bármire, amit még elképzelni is szégyellsz. - Felemelte Hermione állát, és tekintetét a lányéba fúrta, aki úgy érezte, ez még a testi erőszaknál is rosszabb.

- Félsz tőlem?

- Igen - rebegte, miközben a Lucius forró lehelete által kiváltott borzongással küzdött, meg a vággyal, hogy hozzásimuljon a férfi mellkasához. Tudta, érezte, hogy nem ő akarja ezt az egészet, valahogy egyszerűen csak történik vele, és nem tud mit tenni ellene – az átok erősebb volt, mint az Imperius, erősebb, mint bármi, amit eddig megtapasztalt, hisz belőle táplálkozott, a saját vágyát használta fel, és fokozta ezerszeresére.

Nagyon lassan a férfi szájára szorította remegő ajkait, és megpróbálta megcsókolni, de az elhúzódott tőle.

- Most már tudod, hogy van miért - mondta Lucius. Az arca olyan kifejezéstelen volt, mintha egy maszkot viselt volna.

Feloldotta a varázslatot, azután ott hagyta Hermionét, aki a szőnyegre rogyott, még mindig minden porcikájában reszketve.