Titkok a szélben

A háborúnak vége. Voldemort él, Harry Potter halott. A világos oldal elbukott.

Mindenki meghalt, akit szerettem. A szüleim, a legjobb barátaim.

Engem elhurcoltak, és bezártak egy sötét pincébe.

Egyedül maradtam... de már nem sokáig. Nemsokára velük leszek. Hiszen engem is meg fognak ölni! Ó igen, már itt is vannak értem.

...

Voldemort előtt térdelek, de fejemet dacosan felszegem. Ezzel is provokálni akarom. Hamarosan meg fog ölni, de előtte még megkínoz. Nem érdekel. Már nem.

Végül elkezdődik. Kimondja rám az első átkot. Érzem, ahogy a fájdalom átjárja a testem, de néma maradok. Érkezik a második átok, majd a harmadik, és így tovább. Nem bírom tovább, nagyon fáj... felsikoltok.

Fájdalom.

Könnyek.

Vér.

Nem érkezik több átok. Nem értem, hiszen még mindig élek. Miért nem öl már meg ez a rohadék? Mire vár még? Lassan négykézlábra állok. Iszonyatosan fáj minden porcikám, émelygek.  A francba, ölj már meg végre, te szemét!

Felemelem a fejem. Ránézek. Az a rohadék meg csak gúnyosan mosolyog. Aztán rájövök, hogy eszében sincs megölni, csak előtte elszórakozik velem. Ezerszer rosszabbat tartogat számomra, mint a halál. Talán ha eléggé provokálom, akkor végre megöl. Megpróbálok felállni, ami nagy fájdalmak árán, de sikerül.

 Mire vársz még, Tom? - kérdezem rekedten. - Miért nem ölsz meg végre? Talán...

De nem tudom befejezni. Hirtelen itt terem előttem, és teljes erőből pofon vág. Elesem, ismét a földön fekszem.

 Fogd be, te sárvérű kurva! - üvölti. - Gondolom már sejted, hogy nem foglak megölni. Sokkal rosszabbat találtam ki a számodra, mint a halál – folytatja sátáni vigyorral az arcán.

Ó, ha csak sejtette volna!

 Rohadj meg! - suttogom halkan, de úgy, hogy azért meghallja.

A jutalmam egy újabb átok. De ezt már nem bírom ki, elvesztem az eszméletem.

…

Sötétség.
Félelem.

Könnyek.

Lassan kinyitom a szemem. Sötét van, nem látok semmit. Egy puha ágyon fekszem. Meglepődöm. Az már biztos, hogy nem abban a pincében vagyok, ahol eddig fogva tartottak. Akkor mégis hol?

Egy halk pukkanást hallok, majd egy csettintést. A szobát elárasztja a fény, a hirtelen jött világosság bántja a szememet, ezért gyorsan becsukom. 

 Jobban van, Kisasszony? - kérdezi egy vékonyka hang.

Óvatosan kinyitom a szemem, felülök, majd a hang irányába fordulok. Egy manó áll az ágyam mellett.

 Hol vagyok? - kérdezem halkan.
 A gazdám azt mondta, ne mondjak semmit a Kisasszonynak - feleli félénken.

Remek. Már csak ez hiányzott.

 Legalább azt elárulod, ki a gazdád? - kérdezem, de sejtem, hogy erre sem kapok választ.
 Nem lehet, a gazda ezt is megtiltotta! - sipítja a manó.
 Rendben. Akkor mondd meg neki, hogy a Kisasszony köszöni, jobban van – mondom cinikusan.

Persze mindezt feleslegesen teszem. Nem baj, legalább ettől egy kicsit jobban érzem magam.

 Mandy, szólítson csak Mandynek a Kisasszony – mondja búcsúzóul.
 Jól van – felelem halkan.

Csak tűnj már el végre! Újabb pukkanás, és én ismét egyedül vagyok a szobában. Vajon kinél lehetek? Az biztos, hogy egy halálfalónál. De miért egy ilyen szobában helyezett el, miért nem lent a pincében? Hiszen ellenség vagyok, ráadásul egy fogoly.

Ideje lenne felkelnem. Ki tudja, mióta fekszem itt. Azt sem tudom milyen nap van, teljesen elvesztettem az időérzékem. A francba! Még mindig fáj mindenem. Lassan elbotorkálok az ágy végéig, majd felveszem a köntöst, ami oda van készítve. Eljutok az ajtóig, a kezem már a kilincsen, lenyomom. Zárva.

Végül is, mit várhattam volna?
Nincs erőm sem a kiabáláshoz, sem az ajtó püfföléshez. Visszamegyek az ágyhoz, és lefekszem, hiszen pihenésre van szükségem. Ki tudja, mi vár majd rám?

…

Kopp, kopp, kopp.

Mi a..? Fáradtan kinyitom a szemem. Ismét hallom.

Kopp, kopp, kopp.

Végre leesik, hogy az ajtón kopogtatnak. De miért? Hiszen én vagyok az, akit ide bezártak. Nem értek semmit sem. Felkelek, ismét felveszem a köntöst. Szembe akarok nézni a fogvatartómmal.
Kopp, kopp, kopp.

 Szabad – kiálltok.

Nevetséges. De most végre megtudom, ki az, akinél fogságban vagyok.

Nyílik az ajtó, majd belép rajta... ez nem lehet igaz! Mondja valaki, hogy csak álmodom! Émelyegni kezdek, azt hiszem, rosszul leszek. Most értettem meg Voldemort szavait.  „Sokkal rosszabbat találtam ki a számodra, mint a halál.” Ugyanis az ajtóban nem más állt, mint Lucius Malfoy!

…

Ismét az ágyban ébredek. Remek. Ezek szerint elájultam. Végignézek magamon, sehol egy újabb sérülés. Malfoy nem bántott? Ez meglep. Vagy csak arra vár, hogy jobban legyek? Végül is ájultan nem sok hasznomat veszi. Szép kilátás, mondhatom.

Halk pukkanás, majd Mandy tűnik fel az ágy mellett. Egy tálcát tart a kezében.

 Kisasszony, ezt a gazda küldi, és arra kéri, igya meg, ettől jobban lesz – sipítja a manó.

Felhúzom az egyik szemöldököm. Még hogy Malfoy kéri. Felnevetek. Jó vicc.

 Mandy, nem inkább parancsba adta a gazdád? - kérdezem tőle kétkedve.
 Nem – feleli a manó.
 Rendben van, add ide – nyújtom a pohár felé a kezemet.

Fáradt vagyok egy veszekedéshez. Különben is, a manóval felesleges lenne. Így hát elveszem a bájitalt, majd óvatosan beleszagolok. Fújj! Borzalmas szaga van, valószínűleg az íze se jobb.  Undorodva felhajtom a tartalmát. Azt hiszem, rosszul leszek... mély levegő... és még egy.  Ez az. Lassan elmúlik az émelygés. Visszadőlök a párnára, hirtelen kellemes fáradtság lesz úrrá rajtam. Végül elnyom az álom.

…

Kopp, kopp, kopp.

Ismét ajtókopogásra ébredek. Nyújtózkodom egyet, meglepődve tapasztalom, hogy nem fáj semmim. Malfoy tehát igazat mondott.

Kopp, kopp, kopp.

De már nyílik is az ajtó.

 Jó reggelt, Miss Granger! - köszön a házigazda, minden gúny és szarkazmus nélkül.

Elhúzom a számat. Most szórakozik velem? Vajon mire megy ki a játék? Ha nem ismerném eléggé, még azt is mondhatnám, hogy az előbb kedvesen szólt hozzám. Ő, az aranyvérű, hozzám, egy sárvérűhöz.

Kezében egy tálca van, amit most óvatosan lerak az asztalra, majd szó nélkül elhagyja a szobát.

Teljesen összezavar. Lehet, hogy megőrültem? Vagy éppen ez a célja, az őrületbe akar kergetni?

Az orromat megcsapja valami finom illat. Csak most érzem, mennyire éhes vagyok. Vajon mióta nem ettem? Felkelek, majd odasétálok az asztalhoz. A tálcán íncsiklandozó reggeli van. Nem érdekel, ki hozta, és legfőképp miért. Ne menjen kárba ez a sok finomság.

…

Nem bírom tovább ezt a bezártságot.  Mivel már jól érzem magam, azt hiszem, itt az ideje tenni valamit.

 Mandy! - szólítom hangosan a manót.
 Igen, Kisasszony? – jelenik meg egy pukkanással. - Mit parancsol? - kérdezi sipítva.
 Szólj a gazdádnak, hogy beszélni akarok vele! Most! - felelem idegesen.
 Igenis, Kisasszony! - válaszolja, majd hirtelen eltűnik.
 
Nem kell sokáig várnom. Pár perc múlva nyílik is az ajtó, majd belép rajta ő. Látszólag teljesen nyugodt, de egy halálfalónál sosem lehet tudni. Egy darabig egyikünk sem szól. Csak némán nézzük egymást. A francba. Egyik pillanatról a másikra nekiesek.

 Miért nem öl meg végre? Mit akar tőlem? Mire jó ez az egész? - Csak úgy záporoznak a kérdéseim. Azon kapom magam, hogy az ökleimmel a mellkasát verem, zokogva.
 Sss... - suttogja halkan, miközben próbál lefogni úgy, hogy magához szorít.

Végül sikerül neki. Lassan megnyugszom, de nem értem. Semmit sem értek.

Felnézek rá. Bele azokba a kegyetlen, hideg, szürke szemekbe. Megborzongok. Majd gyorsan ellépek tőle. Nem vagyok normális. Azt hiszem, ez az őrület első jele.

 Nemsokára vacsora – szólal meg hirtelen, amitől kissé megrezzenek. - Szedd össze magad, ma lent vacsorázol velem – folytatja.

Nem válaszolok semmit, csak bólintok. Túlságosan meglepett az a tény, hogy letegezett.

…

 Miért? - kérdezem, most már ki tudja, hanyadszor. A francba is, mikor fog végre válaszolni? – faggatom dühösen. Öljön meg végre, vagy kínozzon meg! De elegem van már ebből a színjátékból! - Szemeim szikrát szórnak.

Nevetséges. Nem tudom, mit akar ezzel az egésszel. Hetek óta ez megy. Minden nap együtt vacsorázunk. Én felteszem a kérdést, de ő sosem válaszol - eddig a pillanatig.

 Elég! - üvölti, majd az asztalra csap mérgesen. - Azt hiszed, én élvezem ezt az egészet? Hát tévedsz, kedvesem! Ugyanúgy elegem van ebből helyzetből, mint neked. De nem tehetek mást – kiabál dühösen.  

Olyan hirtelen áll fel, hogy a szék hangosan koppan a földön. Majd két lépésben ott terem előttem.

Azt hiszem, alaposan feldühítettem. Elkapja a karomat, majd felránt a székről.

 Szóval ezt akarod? - Majd magához ránt, és erőszakosan megcsókol.

Próbálok ellenkezni, de ő sokkal erősebb nálam.

 Kérem... hagyja abba! - nyöszörgöm.

CSATT!

Olyan erővel vág pofon, hogy elesem. Felreped a szám, érzem, ahogy a vér végigfolyik az államon. Felnézek rá, ő pedig egyenesen rám irányítja a pálcáját.

 Tényleg ezt akarod? - kérdezi, hangja semmilyen érzelmet nem tükröz.

Itt az alkalom. Hiszen ezt akartam, már mióta. Mégis habozom. Amióta itt vagyok, számtalan alkalma lett volna megölnie, megkínoznia vagy... De nem tette, még csak hozzám sem nyúlt. Miért?

Lassan felállok. A pálcát még mindig rám fogja. A szemébe nézek, és úgy válaszolok.

 Nem – felelem megtörve. Csak azt akarom tudni, miért? - kérdezem halkan.

Azt hittem, nem fog válaszolni. Tévedtem.

 Két oka is van – kezdi halkan. A Nagyúr ajándéka vagy, nekem – azt mondta, bármit tehetek veled, kivéve két dolgot. Nem ölhetlek meg, illetve sohasem engedhetlek el. – Szavai tele vannak maró gúnnyal.
 És miért... miért...  - kezdem, de nem tudom kimondani.
 Hogy miért nem kínozlak és erőszakollak meg? - fejezi be helyettem. Majd felnevet.

Nem értem, mi ebben olyan vicces.

 Miért kellett volna? Mert halálfaló vagyok? Ugyan – szólal meg ismét. - Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom – fejezi be.

Én viszont nem sajnálom. De érzem, hogy valamit nem mond el. Aztán eszembe jut valami.

 Mi a második ok? - kérdezem hirtelen.

Látom rajta, hogy meglepődött a kérdés hallatán. Szóval tényleg eltitkol valamit.

 Ügyes, szóval mégsem kerülte el a figyelmedet – mondja mosolyogva.

Majd komollyá válik az arca.

 Valaki megkért rá, hogy vigyázzak rád, ha ő már nem lesz – feleli komoran. Ennél többet nem mondhatok – fejezi be halkan.

…

A könyvtárban ülök. Azóta az este óta sok minden megváltozott. Például szabad járásom van a házban is. Így a legtöbb időmet itt töltöm, a könyvek között. Egy halk pukkanás, és Mandy jelenik meg mellettem.

 Kisasszony, a vacsora tálalva! - sipítja a manólány.
 Köszönöm, hogy szóltál – felelem. Lucius már megjött? - kérdezem tőle.
 Igen, Kisasszony. Az étkezőben vár önre – válaszolja, majd eltűnik.

Leteszem a könyvet, majd elindulok. Nem akarom megvárakoztatni. Különben is azt mondta, hogy valami meglepetése van a számomra.

A vacsora a szokásos csendben telik el, kivéve egy valamit: folyamatosan mosolyogsz. Mi történhetett?

 Felkészültél? - kérdezed hirtelen.
 I-igen – válaszolom gyanakodva.

Biccentesz egyet a manónak, aki eltűnik, hogy nem sokkal utána ismét felbukkanjon, kezében egy hatalmas tortával.

 Boldog születésnapot, Hermione! - köszöntesz fel.

Ezt nem hiszem el! Nem tudom miért, de könnyek szöknek a szemembe.

 Nagyon szépen köszönöm! - felelem meghatódva. Erre igazán nem számítottam – mosolyodok el.
 
Miután elfogyasztottuk a desszertet, intesz egyet, ezután halkan felcsendül a zene. Majd felállsz, és odajössz hozzám.

 Felkérhetem a hölgyet egy táncra? - kérdezed meghajolva.
 Természetesen – felelem pirulva.

Nem tudom, mióta táncolunk, így, egymáshoz simulva, de azt kívánom, bár örökké tartana ez a pillanat. Majd elkövetem életem, ki tudja, hányadik hibáját. Őszintén szólva nem számoltam. Felnézek rád, egyenesen azokba a szürke szemekbe. Mint egy örvény úgy ránt magával az érzés.  Megijedek magamtól, és az érzéseimtől. Nem engedhetem meg magamnak, hogy beléd szeressek. Az nem lehet, hogy én...

Nem, nem és nem!

De ebben a pillanatban nem számít semmi. Látom, ahogy a szemed a számra siklik. Behunyom a szemem. Végül megérzem az ajkadat az ajkamon. Először finoman, majd egyre szenvedélyesebben csókolsz. Én ellen akarok állni. Igazán. Mégsem tudok. Mert mindennél jobban vágyom rád. És ahogy te is rám. Most csak mi vagyunk. Te és Én. Férfi és Nő.

…

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egyszer majd egy gazdag, aranyvérű varázsló szeretője leszek, aki mellesleg halálfaló, azonkívül, hogy nem hittem volna neki, még meg is átkoztam volna.

Fél év telt el azóta. Soha sem fogom elfelejteni azt a napot. Azon az éjszakán eggyé vált a testünk és a lelkünk is.

Bevallom, féltem. Iszonyatosan. Tőled. Magamtól. A kialakult helyzettől. Vajon helyesen döntöttünk akkor? Vagy tévedés volt az egész?

Most már tudom, hogy nem. 

Azóta minden reggel melletted ébredek. Nem tudom, mikor és hogyan történt, de most már biztos vagyok benne, hogy szeretlek. Tudom, hogy te sosem fogsz így érezni irántam, és ez így van rendjén.

Szükségünk van egymásra, csak így élhetjük túl a magányt.

Szerző: Yasmine                                                                Kritika