Kísértés

Aranyvér.

Sárvér.

Háború.

Bukás.

Átkok.

Halottak.

Vér.

Könnyek.

Többé már semmi sem lesz olyan,

mint régen.

…

Elfognak.

Átkok.

Kínzás.

Vér.

Fájdalom.

Könnyek.

Halál utáni vágy.

Élni akarás.

Sötétség.

Félelem.

De megtörni nem tudnak.

…

Hetek múlnak el,

a napok mégis ismétlődnek.

Újabb nap,

újabb kínzás.

Nyílik az ajtó,

értem jöttek.

Ismét.

Csend.

Lassan felemelem a fejem,

majd egyenesen azokba a rideg,

szürke szemekbe nézek.

Megremegek.

Végem van.

Az ajtóban ugyanis nem más áll,

mint Lucius Malfoy.

…

Egy sötét helyiségben ébredek.

Testemet és egész lelkemet

a félelem járja át.

Félek attól, ami ezután vár rám.

Itt.

Nálad.

Egy halálfaló házában.

…

Hetek telnek el.

Fogoly vagyok,

és mégsem.

A szobát elhagyhatom,

a házat nem.

Csak étkezéseknél találkozunk,

akárhova megyek a házban,

sosem futok össze veled.

Talán szándékosan kerülsz engem.

Különös.

Nincsenek átkok, kínzások,

sem éjszakai látogatások.

Nem értek semmit.

…

Hát elkezdődött.

Olyan formáját választottad a kínzásnak,

amelyre még álmomban sem gondoltam.

Miért?

Két szó: aranyvérű, sárvérű.

A könyvtárszobában ülök.

Nyikorogva nyílik az ajtó,

amire felkapom a fejem.

Te sétálsz be rajta,

egyenesen felém tartasz.

Ijedten állok fel a székből,

van valami különös a tekintetedben,

ahogy engem nézel.

Hátrálni kezdek,

egészen a falig.

Tekinteted nem veszed le rólam,

ahogyan én sem rólad.

Megállsz előttem,

túlságosan is közel hozzám.

Kezeimet óvatosan a mellkasodra teszem,

így próbálva még fenntartani azt a pici távolságot.

- Mit akarsz? - kérdezem halkan.

Nem válaszolsz.

Helyette megfogod mindkét kezemet,

majd a fejem fölött a falhoz szorítod.

Abban a pillanatban megszűnik

a távolság kettőnk között.

Egész testeddel a falhoz nyomsz.

Kapkodva veszem a levegőt.

Egészen közel hajolsz,

tényleg meg akarsz csókolni?

Ajkad ajkamhoz közelít,

vészesen fogy a távolság.

A szád szinte már súrolja az enyémet,

de nem csókolsz meg.

Hirtelen ellépsz tőlem,

majd kisétálsz a szobából.

Én pedig zakatoló szívvel roskadok

le a földre.

Ilyen nincs.

És ez így megy napról napra.

Szándékosan kerülni próbállak,

de nem sikerül.

Érzéki érintések,

melyekkel állandóan kínzol, 

de sosem csókolsz meg,

ennél tovább nem lépsz.

Csak játszol velem.

…

Újabb hetek telnek el.

A napok legtöbb részét

a könyvtárban töltöm.

Olvasni próbálok,

de most valahogy nem megy.

Napok óta töprengek,

Rajtad, és ezen az egész helyzeten.

Miért teszed ezt?

…

Ismét a könyvtárszobában ülök,

szórakozottan lapozom a könyvet,

amit éppen olvasni próbálok.

Megint csak sikertelenül,

ez megy már napok óta.

Felállok, és az ablakhoz sétálok,

elmerengve nézek ki a tájra.

Ez nem mehet így tovább,

beszélnem kell veled! Most!

Elindulok az ajtó felé,

ahogy felnézek, ijedten torpanok meg.

Ott állsz,

hanyagul az ajtófélfának dőlve.

Vajon mióta állhatsz itt?

Lassan elindulsz felém,

én pedig hátrálni kezdek.

Csapdába esem.

Odaérsz elém,

egyik kezeddel megtámaszkodsz

a fejem mellett a falon.

Másikkal megérinted az arcom,

és cirógatni kezded,

majd kezed elindul lefelé.

- Lucius, ne játssz tovább velem! - suttogom halkan.

Elmosolyodsz.

- Nem bírom már tovább, kérlek! - Szinte könyörgöm.

Ajkad ajkamhoz közelít,

de most sem csókolsz meg.

- Egy feltétellel! - suttogod rekedten az ajkamra.

Tekinteted fogva tart,

alig észrevehetően bólintok.

- Nem szerethetsz belém! - folytatod kegyetlenül.

Lassan behunyom a szemem,

majd elfordítom a fejem.

Állam alá nyúlsz,

és finoman visszafordítod.

- Nézz rám, Hermione! - mondod halkan. Komolyan beszélek!  - fejezed be.

Kinyitom a szemem,

ismét belenézek azokba a rideg,

szürke szemekbe.

Nincs más választásom,

kimondom, amit hallani akarsz:

- Ígérem - suttogom alig hallhatóan.

Szerző: Yasmine                                                                         Kritika