Emlékek rabjai

Írta: Bibu

   Halloween éjszakája sötét volt; kegyetlenül sötét. A földi vihar, a háború már elvonult, de az égben még csak most kezdődött a tánc: az ezüstös csillagtenger kékellő homályba veszett, s egyedül a hold bukkant elő néha-néha a sötét felhőpamacsok mögül, hogy bevilágítsa a vidéki kúria kertjét. A magas sövény tetején egy hófehér páva lépdelt peckesen, egy kis tér közepén pedig szökőkút csobogott halkan a levendula- és rózsaillatú levegőben. Amilyen illatos és pompás volt azonban a kert, legalább annyira pazar volt a ház is, mely a hosszú, salakos kocsibejáró végén állt: szinte minden ablakon aranyos fény és zene hangjai szűrődtek ki.

   A Malfoy-házban jótékonysági bál zajlott.

Habár a háború után a Malfoy-család ismételten kibújt az igazságszolgáltatás karmai közül, Lucius továbbra is pénzadományokkal kenyerezte le az immár kevésbé korrumpálható Mágiaügyi Minisztériumot. Kingsley Shacklebolt, az új mágiaügyi miniszter ugyan morogva fogadta el ezeket az adományokat, de tudta jól, hogy a hatékony aurorszolgálat és a minél megfelelőbb varázsbűn-üldözési rendszer kialakításához sok-sok galleonra van szükség, s azt legkönnyebben mecénásoktól szerezheti meg. Voldemort bukása ugyanis - természetesen - nem járt a sötét varázslók automatikus eltűnésével, s így a minisztériumra még rengeteg feladat várt.

   A jótékonysági bált ezúttal a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály megsegítésére rendezték, s nem kevésbé illusztris vendégek jelentek meg a kúria fogadótermében, mint Ronald Weasley, Hermione Granger és maga Harry Potter. A három fiatal a háború alatt bebizonyította, hogy vannak olyan rátermettek, bátrak és kitartóak a harcban, mint idősebb társaik, most pedig mindhárman befolyásos pozíciókat foglaltak el a minisztériumban.

   A trió - Ginny Weasley-vel kiegészülve, aki ugyancsak auror lett - a terem egyik sarkában állt, kezükben pezsgővel, s épp a napok óta terítéken lévő témáról vitatkoztak ismét - vagyis, hogy pontosabbak legyünk, Ron és Hermione váltottak indulatos szavakat.

- Az emberek nem változnak, Hermione! - morogta Ron a lánynak, fejével a tejfölszőke Draco Malfoy felé bökve.

- Ron, nem lehetsz ennyire előítéletes! Mindenkinek adni kell egy második esélyt.

- Nekik ez már a sokadik esélyük!

- Gyere, Ginny, menjünk táncolni… - vetette közbe Harry, s ő és kedvese eltűntek a dísztaláros emberek forgatagában.

- Talán elfelejtetted, hogy Draco hogy bánt veled az iskolai éveink alatt? - folytatta Ron. - Hogy sárvérűnek nevezett?

- Nem, természetesen nem felejtettem el - a lány elpirult. - De most más idők járnak. Újra béke van, Voldemort nincs többé és Malfoyék is csak nyugodt életre vágynak.

   Válaszként a fiú csupán ciccegett egyet, s szemét a Malfoy-házaspárra függesztette. Narcissa gőgösen méregette a meghívottakat, de időnként szívélyes mosolyt villantott egy-egy ember felé; habár a harc őt is megviselte, szépsége mit sem csorbult, s tökéletes alakjára a legfinomabb selyemből készült haragoszöld estélyi ruha simult. Mellette ott állt a férje, Lucius, szokásos eleganciájával: fekete dísztalárjában félelmetes ragadozómadárként pásztázta a táncteret, s persze ott volt a kezében elmaradhatatlan kígyós botja is.     

   Ron azonban hamar megunta a gyűlölt család látványát, s helyettük Hermionét kezdte nézni, aki szemmel láthatóan gondolataiba mélyedt. A lány türkizkék selyemből készült, fekete csipkével díszített ruhája kihangsúlyozta finom domborulatait, s a fiú elégedetten nyugtázta, hogy kedvese nyakában ott függ az általa ajándékozott fekete köves nyaklánc. Ron közelebb lépett hozzá, s miután végigsimított a lány hátán, békítőleg a fülébe súgta:

- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy ma este?

- Mondtad - Hermione hangja hűvösen csengett. - Ha megbocsátasz, egy pillanatra kimegyek…

Ron meg sem tudott szólalni, s bénultan nézett a távozó lány után.   

   Lucius Malfoy unott képpel szemlélte a fogadóteremben élénken csevegő, vagy éppen táncoló párokat; furcsa módon azonban ezen az estén egy olyan személy kötötte le a figyelmét, akit már rég nem látott. Hermione Granger, a sárvérű, a mugliivadék… és saját korának egyik legkiemelkedőbb boszorkánya - ez utóbbi néven emlegette a Reggeli Próféta és a köznyelv is. Ha valaki azt mondja a férfinak, hogy a termen felszegett fejjel keresztülsétáló fiatal nő ugyanaz a kislány, akivel nyolc évvel ezelőtt a Czikornyai és Patzában találkozott, biztosan bolondnak tartotta volna az illetőt; de ő volt az, kétségkívül ő… ha másról nem, hát a baráti társaságáról fel lehetett ismerni. Potter és Weasley, az aurorok gyöngyei… de szemmel láthatóan Hermione ma este nem élvezte kedvese társaságát.

    Luciust valami delejes erő vonzotta a hall felé lépkedő lány után, s ahogy becsukta maga után a fogadóterem ajtaját, a zene tompa dallamai mellett csak selyem susogását és apró cipőkoppanásokat lehetett hallani. Hermione lassan végighaladt a Malfoyok családi portréinak során, s végül megállt az egyik legfrissebb előtt: az előtérben egy széken a fiatal, jóképű Draco ült, mögötte pedig szülei, a büszke Narcissa és Lucius álltak. A lány egy pillanatra nosztalgikusan elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét.

- Nem a legjobb kép - szólalt meg a hirtelen beálló csöndben Lucius, s a gyér fényben közelebb lépdelt Hermionéhoz.

- Mr Malfoy… megijesztett…

- Sajnálom. Nem állt szándékomban. Nagyon csinos ma este, Miss Granger.

A lány próbálta palástolni meglepettségét az előzékeny szavak hallatán - igen kevés sikerrel.

- Ó… köszönöm - újra a képre szegezte a tekintetét, s a nyakláncával kezdett babrálni.

- Tényleg ennyire érdekli ez a kép?

- Inkább a szereplői. A feleségére nem vagyok kíváncsi; Bellatrix Lestrange eleget mutatott a Black-családnak abból az ágából…

- Ó, Narcissa egész más, mint a nővére… - szólt közbe a férfi.

-… de maga és Draco… - Hermione zavartalanul folytatta. - Örök rejtélyek számomra.

- Nem hinném, hogy olyan rejtélyesek lennénk. Olyan varázslók vagyunk, mint mindenki más.

- Ne feledjük azt az aprócska tényt, hogy aranyvérű varázslók - a lány erősen megnyomta az utolsó két szót.

Lucius arcán félmosoly jelent meg, de nem szólt semmit.

- Valaha mindent megadtam volna érte, hogy ezt a képet nézhessem naphosszat - folytatta egészen halkan Hermione. - Még Narcissa és maga sem zavart volna rajta.

A férfi felkapta a fejét és értetlenkedő pillantást vetett a lányra; aztán egy másodperc múlva képtelen gondolat született az agyában.

- Draco miatt…? - Hermione bólintott. - Maga… maga…

- Igen, jól gondolja. Szerelmes voltam a fiába.

Egy időre ismét csend borult rájuk; aztán a lány beszélni kezdett, sőt, inkább suttogni.

- Amikor hatodévesek voltunk, kegyetlenül haragudtam Ron Weasley-re. Féltékeny voltam rá, de iszonyatosan. Aztán egy este, amikor a prefektusi fürdőben voltam - a lányokéban -, Draco rám nyitott… képzelheti… később kiderült, hogy Hóborc cserélte ki a táblákat az ajtókon. Aztán egy este a könyvtárban maradtam nagyon sokáig… Madam Cvikker kivételesen elszundított az asztalán, Draco pedig szintén sokáig olvasott. Láttam rajta, hogy szörnyen fáradt és kétségbeesett; megkérdeztem, tudok-e segíteni neki, de elutasított és nem sokkal később sírni kezdett - Lucius arcán meglepetés tükröződött. - Próbáltam vigasztalni, de nem mondta el, miért van így feldúlva; arra gondoltam, amiatt, hogy ön börtönbe került. Aztán… abbahagyta a sírást, de a vállamra borulva maradt… és egy pillanat múlva már ott csókoltuk egymást, ahol értük. Nem tudom, mi történt velünk… aztán Madam Cvikker fölébredt és kiküldött minket a könyvtárból. Draco és én zavartan búcsúztunk a klubhelyiség előtt… tudtam, hogy soha nem fogunk tudni újra úgy egymásra nézni, ahogy azelőtt.

Hermione elhallgatott és hosszan, gondterhelten sóhajtott.

- Történt… még valami?

- Nem. Semmi. Illetve, egyszer megint egymásba botlottunk egy elhagyott folyosón; senki nem járt arra és Draco nem teketóriázott… aztán… lassan elmúlt az egész - a lány arcán váratlanul egy könnycsepp gördült le. - De nem tudom elfelejteni.

Hermione könnytől csillogó szemekkel nézett fel Luciusra, de ahogy a tekintetük egymásra talált, már tudta, hogy hibát követett el. Ugyanaz az igéző, ezüstszürke szempár nézett le rá, s ő önkéntelenül is végigsimított a selymes, szőke hajon, mely a férfi vállára omlott; egy pillanattal később azon kapta magát, hogy ajkait kétségbeesetten Lucius szájára tapasztja. A férfi kissé riadtan tolta el magától a lányt, s rekedt hangon így szólt:

- Nem hinném, hogy ez a megoldás…

Egy villanásnyi ideig úgy tűnt, Hermione meggondolja magát, de következő mozdulatával nemhogy távolabb lépett volna a férfitól, hanem egészen hozzásimult; Lucius beletúrt a fekete kövekkel ékesített dús, barna hajkoronába, s ahogy mohón csókolták egymást, már húzta magával a lányt egy rejtett oldalajtó felé.

   Ekkor azonban a hall felől hirtelen lépések és Ron hangja hallatszottak; Lucius egy pillanat alatt ellökte magától a lányt, besurrant a rejtekajtón, aztán a lány kilépett a sötétből a félhomályba burkolózó portrék tövébe.

- Igen? - felelt Hermione kissé remegő hangon.

- Nem tudtam, hova tűntél.

A fiú átlépdelt a kőpadlós előtéren és megfogta kedvese mindkét kezét.

- Azt hiszem, igazad volt… Malfoyék is csak emberek… kérlek, felejtsd el, amiket mondtam…

- Jól van - a lány halványan elmosolyodott, mire Ron gyöngéden megcsókolta. - Menj nyugodtan vissza, nekem fáj a fejem egy kicsit…

- Akkor inkább menjünk haza. Van itt elég vendég nélkülünk is…

Hermione egy pillanatig mérlegelt, majd megszólalt:

- Jó, menjünk.

Ron elszaladt mindkettejük köpenyéért, majd kisurrantak a vaksötét éjszakába, hogy hazahoppanáljanak.

   A tél jéghidegen és rengeteg hóval köszöntött be; egész Angliát fehér takaró borította, mintha valaki örökre el akarta volna rejteni a házak vörösesbarna, fekete, szürke, sárbarna falait a világ elől. Nem volt ez másként a Malfoy-kúriával sem, ahol Narcissa éppen a karácsonyi díszek elhelyezésével foglalatoskodott, míg férje ugyanabba a búskomor némaságba burkolózva bámulta a kandalló tüzét, mint két hónapja minden délutánon és estén. Lucius senkinek sem árulta el, mi történt Hermione és közte a halloweeni jótékonysági bálon, de nem bírta kiverni a fejéből az emléket… folyton szájában érezte a pezsgőtől édes ajkak ízét, kezei között a türkizkék selymet és a kusza hajtincseket; a lány olyan erővel hatott rá, amit már régen tapasztalt. Narcissa persze mindent megadott neki, amit férfi csak kívánhat, és nagyon szerette is az asszonyt; de most nem rá gondolt, hanem egy korábbi, sokkal erőteljesebb, de rövid emlékre.

   Mindössze tizenhat éves volt, amikor Blackék egyik családi összejövetelén először táncolt Andromedával, Narcissa és Bellatrix testvérével; a lány merőben különbözött nővéreitől, de épp ezért volt benne valami izgalmas a nála két évvel fiatalabb fiú számára. Andromeda örökül kapta a Black-családra jellemző szép arcot, a nemes tartást és a kifinomult ízlést, de emellé olyan nyitottság és vidámság társult, amit nagy múltú családja nem tudott elfogadni, főleg, miután hozzáment egy mugli származású varázslóhoz. Azon az estén Lucius fesztelenül szórakozott a lánnyal, s bár évődéseik először játékosak voltak, néhány hét alatt olyan erős vonzalom bontakozott ki köztük, amit a fiú még sohasem tapasztalt… és most, férfiként, egy ugyanolyan aranybarna szempárral, ugyanazokkal a hullámos, rakoncátlan tincsekkel a kezében kell küzdenie teste kívánságai ellen - ráadásul ezúttal a lány több, mint húsz évvel fiatalabb nála!

   A furcsa csak az volt, hogy a két eset kísértetiesen hasonlított egymásra: Andromeda akkor már együtt járt Teddel (bár csak titokban találkozgattak), Lucius választottja pedig Narcissa volt, bár akkor még nem fűzte őket össze a házasság köteléke. És most itt van Hermione, akinek Ron a kedvese - egy véráruló család sarja -, ő, Lucius, pedig nem tud szabadulni az emlékeitől… ahogyan a lány sem.

- Narcissa - szólalt meg végül a férfi, s hangja rekedt volt, hiszen szinte egész nap nem beszélt.

- Tessék, drágám?

- Mi lenne, ha idén csak te meg Draco mennétek Parkinsonékhoz? Én rémesen érzem magam egy karácsonyi protokoll-látogatáshoz…

- De… erre muszáj eljönnöd… vagy akkor mi sem megyünk…

- Nem. Nektek muszáj mennetek, én viszont szörnyen érzem magam. Kérlek, Narcissa.

- Hát jó - az asszony sóhajtott. - Majd kimentelek.

- Mondd, hogy beteg vagyok… 

- Akkor nem nagyon kell füllentenem…

Draco és Narcissa este nyolckor távoztak a Malfoy-kúriából, s Lucius azonnal lázasan keresni kezdte, mi módon érhetné utol legegyszerűebben Hermionét. Végül úgy döntött, baglyot küld a lánynak, kerüljön bármennyi időbe, mire a levél célba ér. Az elkövetkezendő néhány óra idegfeszítő várakozással telt a férfi számára, s közben a hó szakadatlanul hullott odakint; félő volt, hogy a madár esetleg viharba keveredik, vagy netalán megfagy útközben.

   Mialatt Lucius Malfoy fel-alá sétálgatott házuk szalonjában, az Odúban mindenki az igazak álmát aludta; kivéve Hermionét, akinek akaratlanul is a halloweeni események jártak az eszében szinte minden éjszaka. Mellette Ron békésen szuszogott, s hosszú karjával gyöngéden magához ölelte a takaró alatt kedvesét; a lánynak rémes bűntudata volt a bál óta, de senkinek nem árulta el titkát. A félig hófödte ablaktáblák képe kezdett elhomályosulni a szeme előtt, amikor hirtelen kopogás hallatszott; Hermione kipattant az ágyból és kinyitotta az ablakot a berepülő bagolynak, amely egy lepecsételt levelet hozott. A lány pillanatok alatt végigfutott a sorokon, majd Ronra nézett, s végül lekapta magáról a hálóingét.

   Ahogy kilépett a hófúvásba - immár sálba, sapkába és téli köpönyegébe burkolózva -, Hermione a kert azon pontjára sietett, ahonnan hoppanálni lehetett, s kis idő múlva újra a magas sövényfal tövében találta magát. A kovácsoltvas kapu valahogy magától kinyílt, s ő végigsietett a hosszú kocsibejárón; amint megérkezett az ajtóhoz vezető rövidke lépcsősorhoz, a bejárat kinyílt és a kitóduló fényben ismerős sziluett jelent meg. Lucius nem mozdult; megvárta, amíg mindketten beléptek a hallba, s ott Hermione és ő mélyen egymás szemébe néztek. A lány arca kipirult a kinti hidegtől, ellenben a férfi szörnyen sápadt volt; tettek egymás felé egy-egy tétova lépést, de egyikük sem cselekedett, míg Hermione arcán végig nem gördült az első könnycsepp, s Lucius karjaiba nem vetette magát.

- Ez az egész… annyira… annyira… Lucius, én úgy félek…

- Én is félek… de most csak mi ketten vagyunk… - a férfi lecsókolta a forró könnyeket az átfagyott arcról. - Gyere, menjünk fel…

- Biztosan ezt akarod?

- Soha nem voltam még biztosabb a dolgomban.

Szótlanul mentek fel a lépcsőn, egymás nyomában; a vastag bársonyszőnyegen lépteik csupán tompa, elnyújtott puffanások voltak. Végül Lucius megállt egy szoba előtt, lenyomta a kilincset, és intett a lánynak, hogy menjen be.

   A szoba berendezése - bár mindössze egyetlen gyertyatartó világolt benne - felülmúlt minden képzeletet: a hatalmas baldachinos ágy oszlopait bonyolult faragványok díszítették, az ablak alatt pedig ugyanolyan aprólékosan megmunkált asztalka állt, édességekkel és három puha karosszékkel. Hermione, ahogy belépett, levette utazóköpenyét, mely alatt fekete nadrágot és egyszerű zöld garbót viselt; Lucius végignézett rajta, s a szürke szemekben égő tűz szinte levetkőztette a lányt. Ahogy közelebb léptek egymáshoz, és Hermione végigsimított a férfi mellkasán, egyszerre minden gátlás megszűnt számukra: a lány lecsúsztatta a hálóköntöst Lucius válláról - mint kiderült, ez volt az egyetlen ruhadarab, amit viselt -, majd engedte, hogy a férfi gyöngéd, bár kissé türelmetlen mozdulatokkal meztelenre vetkőztesse. Ahogy ott álltak egymással szemben, teljesen pőrén, a lány lassan az ágyhoz lépdelt és Lucius követte; csókokkal borította el a szaténlepedőn végignyúló fiatal, puha testet, s végül, egyesülésük pillanatában, mindketten tudták, hogy felejthetetlen - és egyben megismételhetetlen - gyönyörben lesz részük.

   A nap már kelőben volt, mikor ők még mindig szenvedélyesen ölelték és csókolták egymást, s úgy tűnt, soha nem is akarják abbahagyni… végül mindketten fáradtan lihegve a párnák közé hanyatlottak, s Lucius a lány egyik hajtincsével játszadozva lassan lehunyta a szemeit, de nem aludt el.

- Ezt nem folytathatjuk - jelentette ki Hermione.

- Nem. Semmiképp. De ez az éjszaka felért száz másikkal.

- Nem… ezerrel.

A lány megfordult, mélyen a férfi szemébe nézett, még egyszer, utoljára hosszan megcsókolta, majd egyetlen szó nélkül felöltözött és távozott.

   Ha azt hitték, könnyen túlteszik magukat rajta, hát tévedtek: Hermione és Lucius még sok ideig szenvedtek a történtek miatt, de egyetlen levelet sem váltottak, és nem is találkoztak. Múltak a hónapok, az évek, Hermione feleségül ment Ronhoz, gyerekeik születtek; Draco is megházasodott, Lucius immár a nagyapai szerepben tündökölhetett.

   Aztán egy estélyen újra találkoztak. Hermione ugyanazt, vagy legalábbis egy majdnem teljesen ugyanolyan ruhát viselt, mint akkor, tíz évvel ezelőtt: türkizkék selymet fekete csipkével. Az arca egy kicsit kikerekedett, az alakja asszonyosabb lett, de ezek csak még szebbé varázsolták. Lucius viszont tudta jól magáról, hogy megöregedett, szőke hajának aranyszálai közé már ezüst tincsek vegyültek, s ahogy Hermionéval egymásra pillantottak, ki tudta olvasni a szeméből, hogy már az ezüstszürke tekintet vonzereje sem a régi - ahogy rá sem hatott már úgy az aranybarna szempár és a ragyogó mosoly… ragyogó mosoly, amelyben olyan boldogság tükröződött, amit ő soha nem tudott volna neki megadni.

   Csupán egyetlen éjszakára, amely felért százzal. Nem… ezerrel.     

Kritika