Vágy

Egy zöld villanás, majd egy piros. Robbanások.

Egy barna hajú lány rohant be az erdőbe az üldözője elől, aki nem más volt, mint Voldemort Nagyúr. A háború elkezdődött, a jó és a rossz harca kiteljesedett ebben a csatában.

Hermione kiábrándító bűbájt szórt magára, és megpróbált elrejtőzni. Úgy tűnt, Voldemort nem volt tisztában azzal, hogy a trió egyikét üldözte, ugyanis, amint nem látta a lányt, elindult visszafelé.

A lány látványosan megkönnyebbült, egy hangos sóhajt eresztett ki kiszáradt ajkain. Nem tudta, merjen-e visszamenni, és tovább harcolni, kockáztatva az életét.

Majd belegondolt, hogy ő itt kesereg, míg a baráti számítanak rá! Azonnal elindult vissza, a kastély elé, ahol a csata folyt.

Halk neszezést hallott a bokrok felől, de nem törődött vele, mondván, csak egy állat. Ide nem hallatszottak el a csata zajai, ezért egyre idegesítőbben hallotta, és egyben hangosabban is…

Lépett még egyet, ám ekkor valaki hátulról megtámadta.

Mire feleszmélt, már egy hideg kéz fogta be a száját, hogy ne sikíthasson. Megpróbált megfordulni, ami őszinte meglepetésére könnyen ment neki, az a valaki nem ellenezte, ám a száját továbbra sem eresztette. Felnézett az illető arcára, bele a szürke szempárba.

Lucius Malfoy szemében nem látott gyilkolási vágyat, csak… Félelmet…

-         Ne kezdj el sikítozni, akkor nem történik semmi bajod! Rendben? – hangja halk volt, és remegett az idegességtől.

Hermione válaszul csak bólintani tudott, ellenkezni nem mert.

Erre Malfoy elvette a kezét, és a lány, ígéretéhez híven nem kezdett el ordítozni, segítségért kiáltozni.

-         Mi történt a harcban? – Hermione félt a választól, de tudni akarta.

-         Győztetek… - Malfoy csak ennyit mondott, majd elfordult a lánytól.

Már nem akarta megölni, nem látta értelmét. Minden, amiért eddig harcolt, elveszett. Ez akár egy jó ember szájából is származhatna, de nem. Ő hitt abban, hogy sárvérűek, és muglik nélkül jobb lett volna a világ... De még mennyire!

Ám most, miután képes volt belemenni abba, hogy a saját fiát és feleségét áldozzák fel a győzelemért, minden eddigi nézetét átértékelte. Igaz, Narcissát sosem szerette, csak azért kellett elvennie, mert ő az egyik legjobb aranyvérű családból származott.

Viszont ott volt Draco…

Őt tényleg szerette, még akkor is, ha végül a jó oldalt választotta… Ám az is igaz, hogy ha fia túlélte volna a harcot, akkor sem bocsát meg egykönnyen ezért az árulásért, de azért van az idő, hogy begyógyítsa a sebeket…

-         Mondja el kérem részletesebben! – hallott egy halk, de boldog hangot maga mögül.

Hátranézett a lányra, s amint ránézett annak arcára, dühös lett. Dühös, mert az képes volt itt előtte, nyíltan örülni a sötét oldal veszteségének… Az ő veszteségének is egyben…

Hermione látta, hogy Lucius időközben pálcát rántott, mire ijedten hátrálni kezdett. Lassan kitapogatta a zsebében lévő pálcát, és szorosan megmarkolta.

Nem fog megijedni tőle, most már nem…

-         Crucio! – hangzott Malfoy szájából.

-         Stupor! – kiáltotta vele egy időben a lány.

A két átok félúton találkozott, majd irányt változtattak. Lucius átka egy fának csapódott, kicsivel kerülve el a karját, a lányé viszont célba talált…

Csak nem jó emberre…

Hermione ájultan rogyott össze.

Lucius először elégtételt érzett, viszont hamar furcsa gondolatok furakodtak be a fejébe. Olyanok, mint „Öld meg!” vagy „Állj bosszút a családodért, a Sötét Oldal veszteségéért!”.

Végül egyiknek sem engedett, viszont támadt egy ötlete.

Elrabolja a lányt, hadd aggódjanak a kis barátai érte, ő pedig nagyon jól fog szórakozni, míg megtalálják…

Feltéve, HA megtalálják!

Szerencsére elkábítania már nem kellett, arról gondoskodott maga a lány. Már csak hoppanálnia kell vele. Meglátta a földön heverő pálcát, s rövid tétovázás után visszatette a lány zsebébe. Mondván, majd elveszi tőle, mielőtt felébredne.

Megfogta az egyik karját, és pár pillanattal később egy középkori kinézetű, hatalmas házhoz tartozó birtok kapuja előtt bukkantak fel. Ez volt a Malfoy Kúria.

Hamar rájött, csak levitálva tudja bevinni Hermionét. Akár ölbe is vehette volna, de az nem illett volna egy aranyvérű Malfoyhoz. Már csak a cipekedés sem, nemhogy egy sárvérűt cipelni!

Egy könnyed pöccintés után a lány már a föld fölött lebegett fél méterrel, és Luciusszal együtt a ház bejárata felé tartottak.

Mikor beléptek az ajtón, egy hosszú folyosón kellett végighaladniuk, hogy elérhessék a nappalit.

Ott Malfoy letette a lányt a kanapéra, melléült, majd elmormogott egy „Stimulát”.

Hermione lassan nyitotta ki a szemeit, felült, s ijedten nézett körbe a szobában. Fáklyák világítottak, sejtelmes fénybe vonva a helyiséget.

Lucius ránézett, Hermione pedig rá. Felfedezte a félelmet a barna szemekben… Mindig is szerette, ha egy szempár ijedten nézett vissza rá…

-         Mit keresek itt?! Miért hozott ide? Már elvesztették a harcot! – fakadt ki Hermione.

-         Először is, halkabban, kedves! – tette a mutató ujját a lány ajkaira. – Különben használnom kell a pálcám, aminek, hidd el, nem örülnél – mondta halkan. - Visszatérve a kérdésedre, azért vagy itt, hogy a barátaid aggódjanak miattad. Ez csak egy apró bosszú – válaszolta mindezt teljes nyugalommal a hangjában.

Miközben beszélt, Hermione a zsebébe nyúlt. Biztos volt benne, hogy nem lehet nála a pálcája, de próba szerencse!

És láss csodát! Az ott volt, és Hermione nem is gondolkozott sokat, használja-e…

Ám szerencsétlenségére, Malfoy, jó reflexei révén észrevette, mire készül, és elkapta a karját.

Lucius megpróbálta kivenni a kezéből, de nem nagyon akart sikerülni neki. Hermione szorosan markolta, de nem jutott eszébe használni, pedig a lehetősége meg volt rá.

Lucius ráhajolt a lányra, erőfölényét próbálta kihasználni. Hátha így végre meg tudja szerezni a pálcát, mielőtt annak az ostobának eszébe jutna használni. De nem ment… Hogy is lehetett olyan idióta, hogy nem vette el tőle, mielőtt felébreszti? Vagy egyáltalán, minek is tette vissza a lány zsebébe az erdőben?

Eszébe jutott egy újabb lehetőség arra, hogy fegyvertelenítse… Bármennyire is nem szeretné, más kiutat nem látott.

Mikor Hermione kicsit alábbhagyott az ellenkezéssel, egymás szemébe néztek…

Malfoynak sem kellett több, megcsókolta a meglepett lányt. Úgy gondolta, az bőven elég lesz, ha hozzáérinti ajkait a lányéhoz, s az majd enged a szorításából a pálca körül.

Hermione viszont nem így gondolta. Még mindig erősen markolta… Megijedt, az igaz, de nem akart védtelenül állni egy bosszúszomjas halálfalóval szemben. Ilyen könnyen nem adja meg magát!

Rúgta, karmolta a férfit, ahol érte, de azt nem tántorította el az eredeti szándékától. Ajkait még mindig szorosan a lányéhoz tapasztotta.

Malfoy már rég rájött, hogy így bizony nem fogja megszerezni a pálcát, de nem tagadhatta le… Élvezte…

Óráknak tűnő percek után a lány kezdeti ellenkezése átalakult valamivé… Esetleg… Vággyá?

Már nem kapálódzott, kezeit is hanyagul Luius hátára és vállára tette… Megadta magát a hűs érintésnek.

Hermione ajkai szétnyíltak, utat engedve a férfi nyelvének. Ő maga sem értette, miért nem harapta azt le egyből, egyszerűen csak hagyta, hadd játszadozzanak egymás szájában. Nehezen, de beismerte magának, hogy egyáltalán nem találta visszataszítónak, sőt… Tetszett neki a helyzet, ahogy Malfoy izmos mellkasa az övének nyomódik…

Hamarosan annyira felbátorodott, hogy kis kezei elvándoroltak Lucius testén, simogatta a hátát, a tarkóját, bele-bele túrt a szőke hajzuhatagba…

A férfi sem maradt tétlen, teljesen felizgatta az a kis sárvérű fruska, ahogy csókolta, ahogy nyelvével ficánkolt a szájában. Keze felfedezőútra indult Hermione testén, végigsimította a melleit, végül a csípőjén állapodott meg… Eközben már a lány nyakát csókolgatta.

Ők sem tudták, meddig tartott ez a varázslatos pillanat, de egyszer csak rádöbbentek, mit is művelnek… Hisz egymás ellenségei!

Malfoy gyorsan elrántotta a kezét Hermione fenekéről, s a lány is visszahúzta a kezét a férfi hasonló testrészéről.

Pihegve figyelték egymás arcát, a másik vonásait, majd Lucius felpattant a kanapéról. Útja egyenesen a fürdőbe vezetett. Le akarta mosni a nap történéseit, elfelejteni mindent. A sok áldozatot követelő harcot és most ezt az izgató kalandot is…

Megnyitotta a csapokat, ám másokkal ellentétben ő ilyenkor a forró vizet részesítette előnyben… Rövid időn belül minden párás volt. A tükörben sem lehetett látni semmit. De nem baj… Ő pont így akarta.

Hermione felült a kanapén, jobb kezével megtámaszkodott, és csak nézte, ahogy a férfi eltűnik az egyik ajtó mögött. Utána akart menni, de nem hitte, hogy ez lenne a legbölcsebb ötlet. Mégis mit akar tenni? Folytatni, amit elkezdtek?

„Igen, pont azt!” – válaszolta egy kis hangocska a fejében.

Nagy nehezen sikerült tekintetét elfordítani az ajtóról, s lenézett a kanapé mellett a földre.

Meglátta a pálcáját, amint ott hever a dohányzóasztal alatt.

Annyira egyszerű lenne, ha most elmenne innen, s úgy tenne, mintha mindez meg sem történt volna…

Mikor jobban belegondolt, rájött, ez bizony közel sem lenne olyan egyszerű. Nem tudná kiverni a fejéből a nemrég történteket… Lehet, hogy soha… Izgatott énje hozzátette, hogy nem is akarja elfelejteni!

Nem értette, mit csinál még mindig a kanapén ülve, józan esze azt súgta, meneküljön. Ám semmije sem akart engedelmeskedni.

Illetve engedelmeskedtek neki, de csak akkor, mikor mégis úgy döntött, Malfoy után megy. Nem bírta, hogy ne tegye meg. Még mindig érezte ajkain a férfi ajkainak nyomát, s szájában a csókja ízét… Újra érezni akarta.

Tudta, ez nem szerelem kérdése… Ez csak… Vágy... Az észveszejtő, fergeteges, mindent elsöprő fajtából…

Nehezen tudott volna parancsolni tetteinek, viszont „szerencsére” ő ezt egyáltalán nem fontolgatta…

Határozottan nyomta le a kilincset, majd belépett a fülledt, párás helyiségbe. Körbenézett, és csak kis idő elteltével fedezte fel a vele szemben álló meztelen testet.

Mafoy egyre csak folyatta magára a forró vizet. Nem csinált semmi mást, csak állt ott, csukott szemmel.

A fürdő leginkább egy gőzkamrára hasonlított. Hermione nem látta be az egész helyiséget, de a lényeget nagyon jól meg tudta figyelni.

Mikor már ott állt pár perce, a víz játékát figyelve a szőke tincseken, rájött, hogy Malfoy nem vette észre hívatlan látogatóját…

Nem gondolkodott sokáig, mit is tegyen. Gyorsan levette a ruháit, azzal sem törődött, hogy csak a földre dobta őket. Egy valami lebegett a szeme előtt… Újra érezni akarta Lucius Malfoy fagyos érintéseit.

Egy utolsó, nagyon rövid tétovázás után odalépett Malfoyhoz. Az még mindig nem vette észre őt…

Lágyan végigsimított kezével a férfi karján.

Ezt viszont már érzékelte Lucius. Összerezzent a váratlan érintéstől. Lassan kinyitotta a szemét, és Hermione felé fordult.

A szemében eleinte Hermione vad tüzet látott, ami pár pillanat múlva átalakult rideg nemtörődömséggé.

-         Mit keresel itt?

Ettől a rideg, vészjósló hangtól Hermione majdnem elsírta magát. Mi történt azzal a tüzes, izgatott, vad férfival, akivel nemrég még a kanapén csókolózott?

Majd hamar felismerte a választ. Hisz ez a férfi nem más, mint Lucius Malfoy. Ezért ez a hirtelen változás. Ő nem az a férfi, aki csak úgy megadja magát egy sárvérű csábításának.

Hm… Csábítás – ízlelgette a szót Hermione. Milyen abszurd is a helyzet, hogy ő ott áll meztelenül az egyik legnagyobb halálfaló előtt, arra várva, hogy az csak egyszer is érzékien érintse meg…

Látva a férfi kérdő tekintetét rájött, hogy Malfoy bizony választ kér a feltett kérdésre.

-         Én csak… – próbált kitalálni valami jobb választ annál, minthogy „Szándékomban állt folytatni a nappaliban történteket!”. – Ööö… – ennél értelmesebbre viszont nem futotta tőle, teljesen elveszett abban az érzékien hűvös, szürke szempárban.

Malfoy sem tudott elszakadni a lány látványától. Még csak most tudatosult benne, hogy az meztelen… Mivel jó eszű mágus volt, egyből rájött, mit keres ott a lány. Ha nem lett volna biztos ebben, az kellően megerősítette az elképzelését, hogy Hermionén nem volt ruha…

Még egyszer végignézett a lányon, immár szemügyre véve mindent... Minden testrészét, minden hajlatát. 

Mikor szemeivel újra a lány arcát kezdte figyelni, az elpirult. Lucius nagyon bájosnak találta így… Mindent elfelejtett, minden gondját, majd eszébe jutottak a kanapén történtek.

Kezeivel a lány álla alá nyúlt, és felemelte azt. Arcuk egyre közeledett egymáshoz, majd ajkaik forró csókban forrtak össze.

Hamar hevessé váltak tetteik, egyre szenvedélyesebben simogatták egymást, néha egy kis vadságot is beiktatva érintéseik közé.

Volt, mikor Malfoy harapdálta Hermione ajkait, nyakát, vállát… Viszont volt olyan is, hogy a lány markolta meg erősen a férfi fenekét vagy férfiasságát. Hermione, mikor volt egy kis szusszanásnyi ideje két nyögés között, magában megjegyezte, hogy kár, hogy csak most jött rá, milyen tökéletes is ez a férfi…

Hangosan nyögdécseltek mindketten, felhevült testük már-már robbanni készült. Minderre a körülöttük lévő gőzfelhő rátett még egy lapáttal.

Ha nem lett volna eleve hőség a fürdőben, akkor később ez biztosítva lett volna, hála a két feltüzelt személynek…

Bőrük a másik nedves bőréhez simult, a forróság már-már elviselhetetlen volt. A víztől és az izzadtságtól egyaránt gyöngyözött a testük…

Mikor Hermione megérezte a férfi ujjait a combján, majd a legérzékenyebb pontján, halkan felsikkantott a hatalmas erővel rázúduló vágytól. Érezni akarta Malfoyt, érezni, mint még soha…

Lucius észrevette az egyre kéjesebb sóhajtozásokat, majd eleget téve a lány ki nem mondott követelésének, abbahagyta az ujjaival való cirógatást, megfogta Hermione egyik lábát, és magára emelte… Az érzésre Hermione újra felsikkantott.

Kis idő elteltével a másikkal is ugyanúgy járt el, és egy határozott rántással a lányba vezette magát.

Erre az érzésre viszont már nem csak Hermione nyögött fel, hanem Malfoy is. Nem tudta tovább visszatartani vad kéjtől csengő sóhajait.

Nekinyomta a lányt a hideg csempének, majd határozott mozdulatokkal kezdett el benne mozogni.

Ez az érzés, a hideg és a forró együttes érzése, eddig nem ismert gyönyör felé repítette Hermionét, és vele együtt Malfoyt is…

Olyan erősen szorították egymást, hogy biztosak voltak benne, ennek az alkalomnak örök nyoma marad… Nem mintha anélkül nem maradna…

Mindketten kapkodva vették a levegőt, hangosan szuszogtak a másik fülébe. Szenvedélyük csillapodott, de még nem eresztették el egymást.

Csak álltak ott, fejüket a másik vállára hajtva, érezve annak minden egyes lélegzetvételét, heves szívdobbanását…

Szerző: Claudee

Kritika