1. fejezet = Bosszú

A szoba üres volt, csak egy 17 év körüli lány kuporgott a sarokban összekötözve. Halkan sírdogált és gondolataiba merült. Barna hosszú bozontos haja most összegubancolva, megviselten omlott vállára. Nem értette az elrablás célját, csak azt tudta, hogy folyik a harc a varázslóvilágban.

Azt is nagyon jól tudta, hogy neve rajta van a listán, azon a listán amin a mugliszületésűek vannak nyilvántartva. Sárvérű volt, nem tagadta soha és büszke volt származására.

Hermione Granger végre kinyitotta kisírt, duzzadt szemeit, hogy körülnézzen a szobában. Ez a szoba leginkább egy cellára hasonlított. Nem volt benne ablak, csak egy kopott ágy volt a fal mentén, és egy rozoga szék egy rozoga asztallal. 

Elgondolkodott vajon barátai észrevették-e már, hogy ő hirtelen eltűnt, hogy nem vitte ki nekik a megígért teájukat.

Hermione két barátjával úton voltak már nyár vége óta, hogy megtalálják és elpusztítsák a maradék Horcruxokat. A lány éppen ment volna be a sátorba, hogy teát készítsen kifáradt barátainak, de akkor valaki nonverbálisan - ezt Hermione gondolja, mivelhogy nem hallott senkit - rámondta a kábítóbűbájt, és utána itt ébredt fel.

Most hangokat hallott. Valaki közeledett a szoba felé. Kinyílt az ajtó és egy fekete köpenyes csuklyás alak lépett be a szobába. Csuklyája nem volt rendesen feltéve ,így kilátszott hosszú szőke haja ami a vállát súrolta. Hermione egyből felismerte Lucius Malfoyt annak a görény Draco Malfoynak az aranyvér mániás halálfaló apját.

A férfi egy lesújtó pillantást vetett a lányra, majd felemelte két kezébe és elindult vele lefelé. Hermione felismerte ezt a helyet, tudatosult benne, hogy a Malfoy kúriába hozták. De vajon miért? Tette fel magában a lány újra és újra ezt a kérdést. Ha meg akar ölni, már megtehette volna milliószor, miért nem ölt meg ott?

A férfi leért a lánnyal a nappali helyiségbe, letette ott egy kényelmes karosszékbe, és levette róla a némító bűbájt, majd beszélni kezdett

      - Mint jól sejtem tudod, hogy kivagyok, mindazonáltal feltételezem, hogy azt nem tudod, hogy te mit keresel itt. - Hermione a fejét rázva válaszolt – Nos röviden el fogom neked magyarázni, de előtte megígérem, szavamat adom, hogy nem bántani akarlak, akár hiszed akár nem, de az életemet kockáztattam azzal, hogy ide hoztalak téged.

     - De miért? – bukott ki Hermionéból a kérdés, a kérdés amit azóta fel akart tenni hogy magához tért a szobában – Miért ? MIÉRT? MMIIÉÉRRTT?????

     - Halkabban Granger, halkabban! Úgy látszik, hogy el kell mondanom mi történt valójában! Hallgass meg és mindent megtudsz majd, de előtte leveszem a köteleket, amiket azért tettem rád miután elkábítottalak, hogyha magadhoz térsz, ne próbálj meg semmi hülyeséget csinálni. Nos, a pálcád is nállam van. Az igazság az, hogy a Sötét Nagyúr megölte Narcissát és Dracót, mert a feleségem unokahúga hozzáment egy vérfarkashoz, és most feltett szándéka, hogy megöljön téged, csak, mert egy véráruló és a kis túlélő barátja vagy, és sárvérű. Nem engedhettem meg, hogy megöljön azt már nem!

Azzal odadobta Hermionénak a pálcáját és intett neki, hogy üljön le.

Hermione leült és hallgatott. Próbálta felfogni ezeket a szavakat, és azt, hogy az egyik nagy ellensége épp az életét próbálja menteni, de nem értette miért, már semmit sem értett.

-          De miért épp az én életemet akarod megmenteni, amikor naponta vagy 10 ember meghal. Miért pont az én életem a fontos? Miért? – kérdezte Hermione , de nem csak Mr.Malfoynak tette fel ezeket a kérdéseket, hanem magának is.

-          Nem értem mért baj az, hogy nem hagytam, hogy megöljön, mint a többi sá…hm mármint mugliivadékokat. Értsd meg én sem értem miért de, úgy érzem ezzel tartozom Narcissának és a fiamnak.

Hermione végre rájött, rájött, hogy ez a Lucius nem az a vad és gyilkoló Lucius volt, az előtte álló férfi az a melegszívű és kedves ember volt, akibe Narcissa is beleszeretett.

-          Értem – mondta Hermione és odalépett Luciushoz, megveregette a vállát vigaszként, és megpróbálta átérezni milyen lehet egy nap alatt valakinek elveszíteni a feleségét és a fiát.

-          Meg fogom bosszulni Narcissát és Dracót! – mondta Lucius, olyan haraggal a szemében amilyet Hermione már sokszor látott a barátai szemében is – úgy érzem csak akkor könnyíthetek azon a fájdalmas terhen ami a szívemen van, ha megállítom őt!Ha megállítom a Sötét Nagyurat a mészárlásában.

2.fejezet= Menekülés

Teltek- múltak a hetek és egyre jobban megismerték egymást, egyre jobban összemelegedtek. Elmesélték életüket egymásnak elejétől egészen addig, hogy Lucius elrabolta a lányt.

Hermione megkapta az emeleti vendégszobát, így nem kellett abban a kis cellában lennie. Ez a szoba világos volt, három ablakkal és a falak világoskék színt adtak. Volt benne minden, ami a kényelemhez szükséges. A lány természetesen a könyveket tanulmányozta. Észrevette, hogy nagyon sok olyan van, ami a sötét varázslatokra tanítja a fiatalokat.

Neki ez nem tetszett, de hát nem tudott ez ellen semmit tenni, csak annyit, hogy nem olvas bele az ilyen fajta könyvekbe.

A lány most épp az ágyon ült és gyönyörködött az ablak melletti virágok szépségében, amikor Lucius lépett a szobába elég feldúltan.

- Nem tudom, meddig maradhatunk még itt, mert ha a Sötét Nagyúr rájön, hogy itt vagy, akkor neked és nekem is annyi lesz. –mondta Lucius

- Hm, értem, hát.. ö… akkor mit csináljunk?

- Nem tudom, hogy mit tegyünk, de hegyekben és barlangokban nem fogok élni, ha víz alatt vagyunk, ha víz felett ő mindenhol megtalál minket.

Hermione arcára ijedtég ült ki. Az nem lehet, hogy nincs választás. Ő nem akar a Sötét Nagyúr keze által meghalni, ő nem akar, nem fog. Kereste magában a megoldást, de nem találta. Ráadásul úgy érezte, hogy Lucius valamit eltitkol előle. Aztán nagy nehézkesen megszólalt:

- Az nem lehet, hogy nincs megoldás. Az lehetetlen!- mondta kétségbeesetten

És könnycseppek szöktek a lány szemébe. Lucius odament hozzá, hogy megölelje, de nem mert a lányhoz érni.

Félt, hogy esetleg a lány félreérti a mozdulatot, félt, hogy rájön, hogy nem csak véletlenül mentette meg pont az ő életét.

Még magának sem meri bevallani, de Hermione emlékezteti Narcissára Természetesen nem kívülről, hanem belülről.

Narcissa is ilyen makacs volt, de mégis megértő, megbocsátó, akibe ő halálosan beleszeretett egykor régen. És bár tudta ez a szerelem sosem múlik el, de attól még nem lehet boldogtalan élete végéig.

Hermione valahogy vonzotta is, és taszította is. Nem tudta mi ez az új kettős érzés a szívében, de próbált ellene küzdeni, persze nem sok sikerrel. Mihelyst a lány közelében volt vágyott rá, hogy megérintse puha bőrét, hogy játszadozzon a göndör hajtincseivel, érezze az illatát közelebbről, és ajkait ajkaihoz érinthesse.

A lány mintha olvasott volna gondolataiban, mert erősen hozzásimult a számára biztonságot nyújtó férfihoz, és közben egyre több könnycsepp gördült le arcán. Erősen szorították egymást, nem akartak többé a másik nélkül létezni.

Hermione mindeddig biztonságban érezte magát a férfi mellett, mióta megismerte igazi arcát, csak rá gondolt. Még magának sem akarta bevallani de a férfi nagyon is tetszett neki, pont azért mert ennyivel idősebb, érettebb és férfiasabb.

Lucius hirtelen elengedte a lányt, és gyorsan előrántotta pálcáját,mivelhogy valami vagy valaki ütögette az ablakot, de csak egy bagoly volt a zaj okozója, ami a napi újságokat hozzá. Visszatette pálcáját a helyére, bedobta az 1 Galleont a bagoly kis erszényébe, és leült az asztalhoz, hogy elolvassa a napi híreket. Tudnia kellett mi történik odakint, pedig tudta, hogy a baglyokat is figyelhetik, de nem bírta elviselni, ha tudatlanságban kell élnie.

Hermione leült vele szembe, és nézte a férfit. A férfi arca mintha rémületet tükrözött volna, majd ránézett a lányra, szemei elkerekedtek és megteltek félelemmel. A lány elé tolta az újságot, mire ő olvasni kezdte.

„TÖMEGES GYILKOLÁS ROXMORTSBAN :

/Különtudósítás : Rita Vitrol írása/

……………Mint kiderült, Roxmortsban a halálfalók megöltek minden sárvérűt és minden olyan embert, aki az ő hitük szerint nem méltó arra, hogy varázsló illetve boszorkány legyen.

A minisztérium nem tesz ezek ellen semmit. Csak ülnek és nézik, ahogy minden elveszik.

És most az úgynevezett ’elsőszámú nemkívánatos személyt’ Harry Pottert és barátját a legnagyobb véráruló családból származó Ronald Weasleyt elfogták és feltehetőleg addig kínozzák őket, amíg meg nem tudják amit akarnak.

Arra is rájöttünk, hogy Ő Akit Nem Nevezünk Nevén mit akar tőlük.

Úgy hisszük, Harry Potter már nem él, és a barátját kínozza tovább, hogy kiszedje belőle, amit akar.

Mégpedig azt akarja tudni, hogy hol tartózkodik egy sárvérű lány Hermione Granger. Továbbá azt mondta, hogy aki a kezére adja a lányt az a legnagyobb jutalomban fog részesülni, és meg fogja kímélni a haláltól.

Egyenlőre ennyit a nap híréről. Az emberek már nem számíthatnak senkire, az a fiú, akiben mindenki bízott most elbukott, Harry Potter nincs többet, most már senki nem tudja megállítani Őt Akit Nem Nevezünk Nevén…………….”

Hermione ránézett Luciusra, és mindkettőjük szemében halálos félelem jelent meg.

- El kell, el kell menekülnünk Lucius – mondta Hermione közben már nem próbálta visszatartani könnyeit, hiszen barátai miatta szenvednek, és Harry lehet, hogy már nem is él.

- Igen, az lenne a legszerencsésebb…….talán menjünk a hegyekbe? – kérdezte Luius

- Nem tudom, de én félek – motyogta a lány maga elé.

Lucius odalépett hozzá, és most már nem titkolta tovább érzéseit.

Átölelte a reszkető lányt, és adott egy puszit az arcára.

- Ne félj, én megvédelek mindentől és mindenkitől. Most azonnal elmegyünk innen, nem hagyom, hogy bántson, többet nem fogom hagyni, hogy azt bántsa, akit szeretek.

Azzal felvették köpenyüket, és megegyeztek abban, hogy csak Lucius sátrát viszik el, amire térnagyító bűbáj volt rászórva.

Nem volt sok idejük arra, hogy mindent, ami a bujdosáshoz kellhet, összepakolják. Nem mertek sokáig a házban maradni. Voldemort hamarosan rá fog jönni, hogy Hermione Luciusnál van, és akkor a nyomukba ered majd. Ahogy kimentek a kertbe hideg csípős szél tépett hajukba. Társas hoppanállást hajtottak végre, messzire a háztól, messzire a várostól.

Hermione még mindig reszketett, és minél jobban félt Voldemorttól, annál erősebb lett benne, a mellette álló férfi iránti, elfojtott szerelme.

Hirtelen egy sziklás parton találták magukat.

- Hol vagyunk? – kérdezte meglepetten Hermione

- A leghíresebb sziklás parton, itt nehezen találnak ránk – felelte Lucius

- Óh értem, remélem, hogy soha nem talál ránk!

Hermione odalépett Luciushoz és megölelte.

Lucius visszaölelte, és gyengéden megcsókolta a lányt, amit Hermione viszonozott.

3.fejezet = Lucius története

Már hetek óta ott voltak a sziklásparton, de semmi említésre méltó nem történt velük, leszámítva azt, hogy minden együtt töltött pillanatot kiélveztek.

Az idő múlásával már azt is kezdték elfelejteni, hogy miért is jöttek el Lucius otthonából, és, hogy az életük a tét.

Ez alatt a pár hét alatt teljesen egymáséi lettek, és Luciust már a korkülönbség sem zavarta úgy, mint az elején.

Már fel voltak készülve arra, hogy meg fognak halni, Voldemort meg fogja őket ölni. Még abban is megegyeztek, hogy egymás nélkül többet nem élnek, ha az egyiknek vége, a másiknak is.

Egyik este éppen vacsoráztak, bogyókat meg a szokásos saját szedett ételeiket ették, amiket a parton találtak, amikor zajt hallottak az egyik szikla felöl.

- Majd én megnézem ki az – mondta Lucius azzal felállt, pálcáját elővette, és elindult a zajforrás irányába.

- Rendben, de vigyázz – felelte egyből Hermione, aki ugyancsak felállt pálcájával együtt és a zaj felé fordult.

Hosszú ideig csak vártak, nem tudták, hogy most rájuk találtak-e, vagy csak a szél szórakozik velük.

- Nincs ott semmi, gyere onnan el, menjünk be a sátorba - mondta ijedten a lány.

Azzal megragadta a férfi karját, és elkezdte befelé húzni a sátorba.

- És ha felfedezték a búvó helyünket, akkor milesz? – tette fel a kérdést a férfi már vagy huszadszor - belegondoltál már mit fogunk mondani, vagy mit fogunk tenni, ha egy halálfaló csak úgy véletlenül besétál ide, és kérdőre von minket, hogy mit keresünk itt kettesben??

- Képzeld, mivel nagyon is sok eszem van ezért többször is belegondoltam, hogy mit fogunk tenni – vágta rá Hermione félig bosszúsan, félig merengve.

Merengése, és csillogó, de mégis félelmet tükröző szemei azonban elárulták őt.

Látszott rajta, hogy nem sokat gondolkozott a jövőn, hogy csak a jelennek élt.

- Nem tudom, hogy mit fogunk tenni, de azt tudom, hogy bármit is teszünk, és bármi is fog történni, együtt kell maradnunk. Együtt már erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Egy kígyó ravaszsága, és egy oroszlán bátorsága van bennünk, és ez a kettő egymás nélkül el van veszve Lucius. Mert hiába vagy ravasz, ha nem vagy bátor, és én hiába vagyok bátor, ha nem vagyok hozzá elég ravasz.

- Igazad van kedvesem, ne haragudj rám, de elvesztettem a fejem. – mondta Lucius bocsánatkérő szemekkel.

Luciusnak be kellett látni, hogy a lány elmélete nem volt légből kapott vagy bemagolt hülyeség, ez az igazság volt.

Ők egymás nélkül már üres emberek voltak. Lucius fejében kavarogtak az egymást követő őrült gondolatok. Nagyon jól tudta, hogy aki előző este a zajt csapta az egy halálfaló volt, méghozzá nem véletlenül volt ott, ez volt a terv.

A terv, amiből Lucius felesége és fia elvesztése után azonnal kiszállt, és amit most bizonyára nélküle próbálnak véghezvinni.

Csakhogy ő, Lucius Malfoy kicsit keresztbe tett nekik, mivel ők is keresztbetettek neki. Mivel halálfalói kötelezettségei alól élve nem tudott volna kibújni, ezért kezdte elhanyagolni a Sötét Nagyurat, aki megharagudott rá, és feladatot adott neki, amit személyesen kellett véghezvinnie. Mivel ekkor még nem tudta, hogy Voldemort megölte a családját, így kézségesen vállalta a feladatot, ami nem más volt, mint hogy elrabolja, megkínozza, és utánna megölje a Roxfortba valaha járt legokosabb mugliivadékot, vagyis a sárvérű lányt.

Ez a feladat nehezebbnek tűnt, mint hitte volna, ugyanis a lányt nem találta se a családjánál se az iskolában. Nem találta, és amelyik halálfaló nem képes elvégezni a rá kiszabott feladatot, azt a Sötét Nagyúr saját kezüleg öli meg.

S mivel ő nem akart meghalni, hát minden fegyverét bevetette, míg végre sikerült a lányra bukkannia, és megtudta, hogy hetente új búvóhelyre megy. Ezért elszánta magát, hogy még aznap este, mikor kiderült melyik erdőben van, el fogja rabolni.

De akkor villámcsapásként kapta az újabb hírt, miszerint a Sötét Nagyúr megölte a feleségét és a fiát, mert a fiának nem sikerült teljesítenie a feladatát, és mivel az anyja nem engedte megölni a fiát, ezért Voldemort vele is végzett.

Luciusban ezután a szörnyű hír után az összes harag felszínre tört, amit eddig soha nem mutatott ki.

Legszívesebben rögtön végzett volna a Sötét Nagyurral.

De mivel ez megoldhatatlan volt, elhatározta, hogy véghez viszi a tervet, de meg fogja azt változtatni.

Igenis el fogja rabolni azt a pimasz kis sárvérűt, de nem fogja bántani, megölni meg végképp nem. Egyszerűen csak vigyázni fog rá, hogy ne eshessen baja.

Iszonyú bosszút forralt a Nagyúr ellen, az eddig istenített és imádott mestere egyszerre féreggé vált a szemében.

Gyűlölte.

Mégis tudta, hogy Voldemort rá fog jönni a csalásra, és akkor se neki se a lánynak nincs menekvés, de neki ez már nem számított. A lányt viszont nem fogja hagyni, bár utálja a sárvérű származásúakat, de mivel a Sötét Nagyúr kifejezetten ennek a lánynak akar ártani, ő ezért nem fogja ezt hagyni, meg fogja akadályozni. hogy ezzel is keresztbe tegyen a világ leggonoszabb mágusának.

És most itt van.

Lucius a menedéket nyújtó sátorban fekszik, Hermionéval, azzal a lánnyal, akit alig pár hónappal ezelőtt még feltett szándéka volt megölni.

4.fejezet = Vég…

Megmozdult.

Hermione szemeit kinyitotta és megpillantotta őt, a férfit, akit annyira szeret.

A lány már úgy gondolta, hogy ideje, hogy elhagyják menedéküket.

- Jól aludtál? – kérdezte Lucius

- Igen, és nagyon jót álmodtam. Kitalálod, hogy ki volt benne? - tette fel a kérdést játékosan a lány.

- Hú nem is tudom! Talán egy hosszú szőke hajú, otromba exhalálfaló? – mondta nevetve a férfi.

- Hm… nem is tudom:) Eltaláltad !

Hermione átölelte a férfit, és megcsókolta.

Lucius viszonozta ezt a finom gesztust. Hosszasan csókolták egymást, az időt már nem figyelték.

Hirtelen Hermione megszólalt:

- Sötét felhők gyűlekeznek, nem gondolod?

- Mire gondolsz te lány? – kérdezett vissza a férfi.

- Hát nem tudom, de nézz fel az égre egy kicsit.

Luciusnak be kell látnia, hogy Hermionénak igaza van. Az égen valóban csúnya, fekete, gonosz felhők gyülekeztek. A férfi megijedt. Tudta, nemsokára itt a vég.

- Hermione figyelj kicsit rám. Valamit el kell, hogy mondjak, valamit, ami nagyon bánt engem, aminek nem fogsz örülni, sőt lehet, hogy meg is fogsz utálni, amin nem is csodálkoznék.

- Miről beszélsz – kerekedtek el a lány szemei – Mi történt? Tegnap láttál valakit igaz? Láttál valakit ugye? Egy halálfaló volt? Felfedeztek minket? – tette fel a szemrehányó kérdéseket a lány, de Lucius csak hallgatott -    VÁLASZOLJ MÁR KÖNYÖRGÖM! Tudnom kell mi a helyzet! El kell mennünk innen! AZONNAL!

- Nem, én tulajdonképpen, most mást akartam mondani. Kérlek hallgass végig, és utána ordíthatsz velem, és meg is üthetsz, hiszen meg fogom érdemelni.

Azzal Lucius beszámolt a lánynak az igazságról, az eredeti tervről, amit neki kellett volna végrehajtania.

A lány megrökönyödve hallgatta őt.

Elmondta, hogy ő meg is tette volna, hiszen sose hitte volna, hogy szerelmes lesz a kiszemelt áldozatba. Azt is mondta, hogy nagyon megbánt mindent, és sosem tudna neki már ártani, és, hogy bocsásson meg neki, hiszen akkor még, egy halálfaló észjárásával gondolkodott.

De mióta megtudta, hogy a családját megölték, akkor valahol belül ő is teljesen megváltozott.

Azt is elmondta a lánynak, hogy nem fog neki ártani, mert szereti, és az életét is feláldozná érte, hiszen túl kell élniük.

Mert ha Hermionénak valami baja esik, akkor ő sem akar élni, hisz a lányon kívül neki már senkije sincs.

Hermione csak hallgatta a férfi beismerő vallomását, amely mindkettőjük szemeibe könnyeket csalt.

Tudta, hogy meg kell bocsátania neki, hiszen ő is csak egy ember, aki hibázott, egy férfi, akit ráadásul halálosan szeret.

Lucius mondókája végére ért.

- … Szóval kérlek szépen, ha meg tudsz bocsátani, akkor tedd meg. Bocsáss meg nekem szerelmem. Már nem tudnék neked ártani. Szeretlek Hermione.

- Oh.. hát ez elég szörnyű, amit most elmondtál nekem. De tudom, hogy  már nem tudnál nekem ártani, és mivel háborúban és persze szerelemben mindent szabad, ezért ezt felejtsük el, hiszen a fő dolog, hogy elmerted mondani ezt nekem, amit nem sok ember tenne ugyanígy meg. Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám. Én is nagyon szeretlek Lucius.

- Mindig őszinte leszek veled szerelmem – hajolt oda hozzá Lucius és megcsókolta.

Ajkuk forró csókokban ért össze, és testei is egymáséi lettek.

Gyönyörű élményben volt részük.

Szívük és lelkük egybefonódott már oly rég.

Sokáig voltak együtt, ez volt a leghosszabb együttlétük, hiszen ebbe a férfi és a lány is minden szerelmét beleadta.

Remélték, hogy túlélik a háborút, és örökre együtt maradhatnak majd egy jobb világban, ahol nincs háború se gyűlölet. Ahol nincs se jó, se rossz, ahol nyugalom van, béke és szerelem.

Akkor még nem is sejtették, hogy nincs már sok idejük együtt és egymásra.

- Lucius arra még nem válaszoltál, hogy tegnap volt ott valaki, ahonnan a zaj jött? Halálfaló volt? – tette fel a kérdéseit a lány ijedten.

- Igen Hermione, a kémük volt az, akit te is nagyon jól ismersz. – felelte a férfi.

- Igazán? – csodálkozott el Hermione – És kicsoda? Ha szabad kérdeznem. Férfi vagy nő?

- Kérdezned szabad kedvesem. Férfi volt. És már biztosan elárulta a Sötét Nagyúrnak, hogy mi itt vagyunk. És ha minden igaz, akkor nemsokára itt lesznek, és mi nem tudunk elmenni. Már nem. Próbáltam hoppanálni, csak, hogy megnézzem sikerül e elmennünk, de nem tudtam. Biztos a kém valami bűbájt tett erre a helyre, amikor aludtunk. Nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy harcolnunk kell majd az életünkért, és egymásért is. – válaszolta a férfi lehajtott fejjel, szomorúan.

- Jaj Istenem Lucius, ezt mért nem mondtad korábban? Fel kell készülnünk. Nem érhetnek váratlanul minket. De ki a kém, mert azt nem árultad még el?! – kérdezte a lány kapkodva, mert közben el kezdett felkészülni a végső megmérettetésükre.

- A kémük az nem más, mint egy Roxforti tanár. Piton a kém

- MI???? – Hermione abba hagyta a kapkodást – Mondjuk mindig is sejtettem, hogy valami nincs rendjén vele. Azt megértem hogy engem holtan akar látni, de téged is elárul, az már sok.

- Hát tudod a Nagyúrért mindent, szegény Piton pajtásunk sem fog sokáig élni, ha azon a gyökéren múlik, elhiheted, de tudod mit? Ha képes volt minket elárulni meg is érdemli majd a halált. Már csak reménykedni tudok, hogy még élni fogunk, hogy megnézhessük a temetését.

- Óh de gonosz vagy – mosolyodott el Hermione és megcsókolta Luciust.

Ekkor valami történt.

Zaj. Ricsaj.

Körülbelül ötven halálfaló közeledett az ég felől.

Hermione észrevette ezt, megijedt.

Lucius szorosan magához ölelte a lányt.

Tudta mi fog történni.

Nagyon is jól tudta.

A halálfalók leereszedtek, s földet értek, majd leszálltak a seprűről.

Ő középen állt, jobbján a kémmel.

Mindegyik halálfalón csukja volt.

Voldemort előre lépett egyet, és levette a csukjáját. A kém ugyanígy tett.

- Hát, sziasztok. Örülök, hogy látlak téged sárvérű. Már nagyon régóta várok erre. Mióta az összes kis barátoddal végeztem, már csak te hiányoztál a gyűjteményemből – sziszegte Voldemort – Köszönöm Lucius, szép munkát végeztél. Most már nem kell tovább színlelned. Add át nekem a lányt, és mindenki békésen távozhat. Örülök, hogy végül elhoztad a kúriádból, az aurórok ott keresték őt először. Bár bevallom nagyon nehezen talált rátok Perselus. De a lényeg, hogy megvagytok. Lucius, add át a sárvérűt nekem! Add át! Gyerünk! Most! MOST!

De Lucius csak állt, és egyre jobban szorította Hermione kezét.

Hermione belenézett Lucius hideg, szürke szemeibe. Tudta, hogy nem fogja őt átadni, de mégis félt. Mikor Voldemort a barátai halálát említette, jeges érzés férkőzött a szívébe tömény gyűlölettel vegyítve azt.

- Miaz, Malfoy? Min gondolkozol? Ellenem fordultál? Hát jólvan, akkor te is meg fogsz halni, de sajnos te csak a második lehetsz, az első helyet már a sárvérű szerelmed akkor lefoglalta, amikor megszületett. – sziszegte Voldemort – Hű társaim! Követőim! Íme Lucius Malfoy! Íme az áruló, aki hű barátai ellen fordult, aki védelmez egy sárvérűt, akinek nincs helye ebben a világban. S akit meg fogok ölni…….

Hermione most már meg sem próbálta szerelme előtt leplezni, hogy fél.

Az volt a véleménye, hogy Lucius nem halhat meg miatta, és neki már úgyis mindegy, és jobb lesz, ha még most átadja őt a Nagyúrnak. Ezt megsúgta Luciusnak, de a férfi csak a fejét rázta. Ezek szerint nem fogja átadni, és meg akarja védeni őt.

Hermione most még jobban kezdte érezni, hogy milyen sokat jelent neki a férfi.

- Nem adom át neked a lány, Nagyúr! Megvetlek, szánalomra méltó vagy. Megölted a családomat, az én szememben már egy nagy semmi vagy. – szólalt fel Lucius.

- Valóban, valóban, a családod halott. Ez tény. Bár sosem gondoltam volna, hogy a családod fontosabb a mesterednél. Látom, tévedtem, így sajnos most te is meg fogsz halni. – felelte erre Voldemort. – Nos, akkor előbb te következel sárvérű.

Hermione beletörődött sorsába, és már Lucius is.

Tudták, hogy nem nyerhetnek. A halálfalók vagy ötvenen voltak, ők meg csak ketten. Ígyhát, megfogták egymás kezét és vártak.

Várták, hogy a halál köszöntse őket.

- Szeretlek Hermione Granger. – suttogta Lucius a lánynak

- Szeretlek Lucius Malfoy. – Hermione szemei megteltek könnyekkel, ahogy a férfié is.

Egy utolsó csókot leheltek egymás szájára.

Utoljára néztek egymás szemébe.

És a legváratlanabb pillanatban Voldemort elkiáltotta magát: /MOST/.

És ekkor ötven szájból egyszerre hangzott fel a gyilkos átok, amely telibe találta a párt.

Lucius és Hermione egyszerre rogytak össze, estek háttal a földre, s szemükből végleg kihunyt a fény.

De kezük még így, élettelenül is össze volt fonva, és ez már örökre úgy is marad.

Szerző: Clau

Kritika