Újból a mindent elborító feketeség az, ami körülvesz, mégis más, mint eddig. Furcsa érzés, hogy már sötétség és sötétség között is különbség van. Az egész testem fájt, nem bírtam mozdulni.

Aztán felsejlett előttem egy férfi, egy kínzás és egy szoba.

A férfi eltűnt, a helyét pedig átadta egy másiknak. Meggyógyította a sebeimet némán, önzetlenül. Megmentett. Aztán hirtelen újból a feketeségben voltam, a megmentőm pedig velem szemben. Szinte beleolvadt a sötétségbe fekete talárjával. Nem tudom, miért, de a test mellett pihenő két kézre néztem, mire felemelte őket. Hátrahőköltem. Iszonyatos mennyiségű vér tapadt hozzájuk. Aztán hirtelen valami a derekamnak ütődött, lenézve pedig egy kisfiú arcába bámultam zavarodott tekintettel. Újból a férfire néztem, akinek immár tisztán látszott az arca: de olyan fájdalom ült a tekintetében, amitől megdöbbentem, fel sem fogva, hogy ki áll velem szemben.

Oda akartam menni hozzá, de fél lépést sem bírtam megtenni, mikor pedig szólni akartam, nem jött ki hang a torkomon. Csak álltunk, egymást bámulva, majd lehorgasztott fejjel megfordult és a semmibe veszett.


***


Magamhoz térve olyan erős volt a fény, hogy csak több pislogás után voltam képes hosszabb ideig nyitva tartani a szemem, de végül kitisztult előttem minden. Vagyis, csak a plafon, ugyanis azt bámultam. Küszködve a testemet kínzó fájdalommal, oldalra fordultam, ahol megpillantottam a serényen tevékenykedő Poppyt és a kanapéban ülő, maga elé meredő Perselust.

- Szóval mégsem haltam meg - sóhajtottam fel erőtlenül, mire mindketten felkapták a fejüket.

- Közelebb voltál hozzá, mint eddig bármikor - közeledett felém Poppy, majd a kezembe nyomott egy fiolát. - Idd meg ezt a regeneráló főzetet, aztán meglátjuk, hogy fogod érezni magad később. Pár percetek van, aztán a betegnek pihennie kell.

Úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna, Perselus pedig leült mellém, míg megittam a bájitalt, aztán megfogta a kezem. Némán néztem fel az aggodalommal teli arcra.

- Hogy érzed magad? - kérdezte sután.

- Még élek. Nick?

- Jól van, de aggódik érted. Mióta meglátta, hogy Harryék behoznak, halálra van rémülve, ahogy mindannyian.

Nem szóltam, csak néztem az összefonódó kezeinket. Hogyan mondjam el neki? Hogy mondja el az ember annak, akit szeret, hogy nem bírja mellette? Ráadásul Nick… ő biztosan össze fog törni. Ahogy mindannyian…

- Sajnálom - szólaltam meg végül, még mindig konokul magam elé nézve.

- Mit?

- Mindent. Hogy eltűntem, hogy fájdalmat okoztam. Mindent sajnálok.

- Nem számít. Újból kezdjük és…

- Nem akarom újból kezdeni - néztem fel végre a fekete szemekbe. - Perselus én… Nem akarom ezt!

- Mit nem akarsz?!

- Semmit. Túl sok volt ez, túl rövid idő alatt. Amit mondtál a szüleimről, ami Averyvel történt, az állandó félelem. Nem akarom ezt! Biztonságban akarom tudni azokat, akiket szeretek, nem rettegni, hogy mikor végez velük Voldemort. Nem akarok aggódni, nem akarok kétségbeesni, csak nyugalmat akarok végre! Azt akarom, hogy Nick ne lásson több vért, se halottat!

- Lehetetlen, amit akarsz - állt fel, járkálni kezdve a szobában. - Amíg Voldemort életben van, semmi nem lesz nyugodt! Semmi nem lesz olyan, amilyennek akarod!

- De megpróbálhatom biztonságos helyre költöztetni a fiam, hogy ne kelljen több borzalmat látnia!

- És ehhez az is hozzátartozik, hogy elvedd tőlem?! - csattant fel elkeseredetten.

- Háromszor is megpróbáltuk, de nem ment. Minek erőltessük?

- Minek erőltessük? Minek erőltessük?! Mondd, te ezt komolyan kérdezed? Merlinre, Nick a fiam! Te pedig a feleségem vagy!

- Válni akarok.

Értetlenül meredt rám, én pedig nem bírtam állni a tekintetét. Konokul figyeltem, ahogy az állóóra ketyeg, miközben hallgattam, ahogy körbe-körbe járkál a szobában. Nem szólaltam meg, mert tudtam, azzal nem segítenék. Ebben a helyzetben tulajdonképpen semmivel sem tudnék segíteni, csak azzal, ha vele maradok. Erre viszont képtelen lennék. Túl sok volt a csalódás, a fájdalom… A csuklómon pedig még mindig ott volt az az átkozott Pecsét, hogy emlékeztessen rá, tartozom neki. Megrándult az arcom a gondolatra, hogy nem fogok tudni túl messze menni tőle, de mindent meg kell próbálni.

- Mi az igazi ok? - riadtam fel a kérdésére.

- Milyen igazi ok? - kérdeztem vissza értetlenül, mire lehuppant az ágy szélére és maga felé fordította az arcom.

- Az igazi ok, amiért el akarsz hagyni. És ne mondd azt megint, hogy Nick biztonsága miatt. Te is tudod, hogy sehol máshol nem óvnák annyira, mint amennyire itt teszik.

- Nem nekünk való ez, Perselus - magyaráztam fájdalmasan. - Az egy dolog, amit az ember érez, de a múltat nem lehet eltörölni, bármennyire is akarjuk. Én akartam és mindent megtettem ezért, de nem sikerült. Nem tudok melletted lenni, bármennyire is szeretlek.

- Mégis mi a fenétől félsz? Hogy rátok támadok és megöllek titeket vagy mi?

Fixírozni kezdtem a mellkasát, miközben éreztem, ahogy megmerevedik az egész teste.

- Sajnálom - suttogtam.

- Inkább ne is mondj semmit - azzal felpattant és kiviharzott.


***


Napokig próbáltam beszélni vele, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki, miért akarom ezt, de állandóan kitért az utamból, lehetetlenné téve minden próbálkozásomat.

Persze megértettem, hogy fáj neki, de nem kellett volna azt hinnie, hogy nekem nem fájt. Nick teljesen magába süllyedt attól, hogy megint külön vagyunk, én pedig a szobámban próbáltam rendbe jönni Avery kegyetlenkedése után. Bár a csontok és a sebek hamar összeforrtak, a helyük gyakran okozott borzalmas fájdalmakat, Poppy és Hermione pedig figyelmeztettek, hogy ezekkel együtt kell majd élnem életem végéig, mivel az ilyen mágikus átkok által okozott sérülések nyomai, ha nem láthatóan is, de megmaradnak örökre.

Egyszóval a napi programom az volt, hogy feladva mindenfajta próbálkozást, lézengtem a házba, olvastam a könyvtárban, esetleg Nickkel játszottam és elvonultam a szobámba. Remus és Tonks azonban annál nyughatatlanabbak voltak, minél inkább elszigetelődtem: minden áron próbáltak rávenni, hogy maradjak Perselusszal, ne váljak el tőle, de legalább próbáljak meg beszélni vele. Hiába magyaráztam meg nekik, hogy próbálkoztam, erősködtek, én pedig csak még rosszabbul éreztem magam. A ház összes lakója nyomott hangulatban volt, néhány felhőtlen percet leszámítva.

Így érkezett el a karácsony.

A sötét, szinte mindig barátságtalan ház ünnepi díszbe öltözött: nem volt a háznak egyetlen pontja sem, ami nem lett volna teleaggatva megbűvölt, lebegő gyertyákkal, zöld fenyőágakkal, színes és csillogó díszekkel, vagy fagyönggyel. A konyha egyik sarkában, nem törődve az újabb háborúval, két méteres karácsonyfa virított, amit mindenki olyan díszekkel halmozott el, amikkel csak tudott. Nick pattogatott kukoricából csinált rá fűzért, Tonks elvarázsolt néhány mugli fadíszt, hogy azok szüntelenül egy buta karácsonyi dalocskát dúdoljanak, Remus műhót varázsolt a fára és a fa alá, Harry szerzett egy hatalmas, aranyszínű csillagot, amit csúcsdísznek alkalmaztunk, Ginny pedig (némi segítséggel) törpegolymókhoz hasonló kis figurákat aggatott az örökzöldre.

Mindenki hozzájárult valamilyen formában az ünnepekhez, kivéve Perselust és engem, de ez valahogy senkit sem zavart. December huszonharmadikán már a hangulat a tetőfokára hágott: Molly a konyhában rohangált, hogy minél tökéletesebb legyen az ünnepi vacsora, a Tagok a fa alá tették az ajándékokat, Arthur bűvésztudását tökéletesítette Harry segítségével, míg Hermione és Ron valami apróság miatt újból összeszólalkoztak. Mindenki intézte a dolgát, nem törődve sem a bajjal, sem a veszteségekkel. Néha egy-egy ember arcán lehetett látni a komorságot, ahogy eszébe jut valamilyen emlék egy régi baráttal kapcsolatban, de végül mindenki arra jutott, hogy ha egy pillanatra is, de jobb eldobni a félelmeinket és a fájdalmunkat, hogy önfeledten szórakozzunk és legyen egy olyan boldog pillanat, amire érdemes lesz emlékezni életünk utolsó pillanatában, ha a csata kimenetelen mégis másként fog megtörténni a távoli jövőben, mint azt mindenki remélte.

Elvégre erről szól a karácsony: szeretni mindenkit és boldogságot okozni mindenkinek a szeretet ünnepén.

Mintha még Természetanya is azt akarta volna, hogy minden rossz el legyen törölve, még ha ideiglenesen is, a Föld színéről: estére hófehér hótakaró lepte el az egész várost, jégvirágokat firkantva az ablakokra és megadva az igazi hangulatát az ünnepnek. Kész talány volt, hogy ennyi ember, ekkora baj idején hogyan tudott elmenni a boltba és ajándékot venni egy-egy rokonának, barátjának, de megtörtént.

Minden tökéletes volt, ha az ember körülnézett azon az eszén a konyhában: mindenfelé mosolygó arcok, egymást megajándékozó varázslók és boszorkányok… Az asztal roskadásig telve mindenféle finomsággal, ami a szűkös keretből kitelt, de semmi nem számított. Mondhatni, hogy tökéletes volt az este. Miután Nicket lefektettem és segítettem Mollynak és Ginnynek eltakarítani a vacsora romjait, a szobába vettem az irányt, hogy előszedjem Nick ajándékát, mivel már jóval elmúlt éjfél, de az egyik nyitott ajtónál megtorpantam, mikor fényt láttam kiszűrődni. Az ajtóban megállva figyeltem a látszólag nyugodt férfit, ahogy a kandallónak dőlve egyenesen a tűzbe bámul. Szinte teljesen sötét volt a szobában, de így is jól kivehető volt az arcának minden egyes apró vonása. Elfacsarodott szívvel néztem a markáns arcot, ahogy néha megvonaglik egy-egy gondolatra. Sápadtabbnak tűnt, mint eddig bármikor, ráadásul másnak tűnt. Először azt hittem, valami történt vele, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen csak a fekete talárt hiányolom róla, ami szinte elválaszthatatlanul a megjelenéséhez, most azonban csak egy ingben és nadrágban volt. Mégsem volt minden rendben vele.

Halkan felsóhajtottam, amit azonnal meg is bántam, ugyanis még egy szempillantás sem telt bele, amikor már a lángok helyett engem nézett. Megmerevedtem, de annyira, hogy még mozdulni sem tudtam. Másodpercek múltak el, mikor vágott egy furcsa, beazonosíthatatlan fintort, majd megfogva a kandallópárkányon álló borospoharat, lehúzta a tartalmát.

- Tűnj el.

Haboztam, de csak az idő tört részéig, végül pedig teljes nyugalommal besétáltam a szobába, becsukva magam mögött az ajtót és kivéve a kezéből a poharat.

- Nem kellene innod - jegyeztem meg csendesen, lerakva az üveg mellé a kristályt.

- Érdekel is téged.

- Mennyit ittál? - fordultam szembe vele, felhúzott szemöldökkel, de csak felhorkant.

- Ki vagy te, az anyám?!

- Valaki, aki aggódik érted.

- Persze… - indult volna el a pohárért, de megragadva a csuklóját visszahúztam. Vészesen villogó fekete szemekkel találtam szembe magam. - Eressz el!

- Nézz magadra, olyan részeg vagy, hogy még a lábadon sem tudsz megállni! Nem gondolod, hogy itt az ideje abbahagyni?

- Leszel szíves és ne pátyolgass engem! Így is torkig vagyok veled.

- Végig sem hallgattál, hogy miért hoztam ilyen döntést.

- Mert nyilvánvaló. Félsz tőlem, pontosabban attól a valakitől, aki voltam. Halálfaló. Gyilkos. Igen, ez mind én vagyok, a múltamhoz tartozik, de nem tudom megváltoztatni, bármennyire is akarom miattatok! Viszont ezt jól tudtad az elejétől! Az első perctől kezdve tudtad, hogy megöltem egy tucat embert, köztük Albust is!

- Igen, akkor viszont még nem kerültek képbe a szüleim! Szerinted milyen érzés volt, hogy másodszor is elárult valaki, akit szeretsz? Közlöm, hogy nem épp boldog. Sosem volt leányálom az életem, de már a kezdetektől fogva meg volt bélyegezve a szüleim halála miatt. El sem tudod képzelni, mennyit szenvedtem a hiányuktól éveken át!

- Érdekes, hogy ennek tudatában mégis el akarod szakítani Nicket tőlem - gúnyolódott.

- Hát nem érted meg, hogy nem Nickről vagy rólad van szó, hanem rólam?! Ti vagytok nekem a legfontosabbak, de már sosem leszek képes teljes élete élni amiatt, amit Avery tett vele és amiatt, hogy nem vagyok képes zöld ágra vergődni a múltaddal kapcsolatban.

- Rose, azóta már évek teltek el! Tudom, hogy Avery mit tett veled, de…

- De fel kellene dolgoznom? Nem, Piton! Te nem tudod, mit tett - engedtem el a csuklóját. - Igen, hallottad, mi történt és láttad rajtam a hegeket, ahol az átkok elérték a testem, de sosem tudod megérteni igazán az egészet. Nem tudod, milyen érzés, ha teljesen ki vagy szolgáltatva egy olyan alaknak, aki a vesztedet akarja, te pedig védtelen vagy. Nem ér semmit a védekezés, bármit is teszel, csak még nagyobb fájdalmat okoznak. Egy idő után olyan dolgokon kezdesz el gondolkodni, amiken még soha és kívánod a halált. Elhiteted magaddal, hogy nem lehet rosszabb, de tévedsz. Mint mindig. Tudod milyen volt ott feküdni a saját véremben, miközben megerőszakolt? Nem, nem tudod. Hosszú évekre volt szükségem, hogy szinte teljesen elfelejtsem, de újból megjelent és újból megtette és…

Elfulladt a hangom, az arcomon pedig lefolyt egy kósza könnycsepp, ahogy lehunytam a szemem. Elfordultam tőle, hogy ne lássa, bár tudtam, hogy hiábavaló az egész, mégis hajtott a büszkeségem. Kínzó lassúsággal pergett le előttem újból minden, mikor két kar fonódott a derekam köré. Azonnal megrázkódtam és a szemem is felpattant.

- Igazad van - mormolta halkan. - Sosem tudom megérteni, mit élhettél át, de segíteni akarok neked. Hozzád tartozok Rose, ezen pedig semmi nem változtat. A válás… Az egész csak egy papír, de a szívembe bele van égetve minden, ami veled vagy Nickkel kapcsolatos. Ezt nem lehet eltörölni egyik napról a másikra.

- Tudom - bontakoztam ki a karjából, de most ő húzott vissza magához, leheletfinom puszit nyomva a homlokomra, majd a szája lekúszott az arcomra. - Perselus, ne…

Felemeltem a kezem, hogy eltoljam magamtól, de a következő mondat megbénított.

- Nem fogom túlélni, ha elveszítelek - csókolt bele a nyakamba. - Szeretlek.

Ez volt az első eset, hogy így kimondta, én pedig teljesen lebénultam, néhány percen belül már másodszor. Ezernyi gondolat cikázott át az agyamon, de végül mindegyiket elvetve a tarkójára csúsztattam a tenyerem és hozzá simultam.

- Tudod, hogy én is szeretlek - suttogtam. - De…

Nem hagyta, hogy befejezzem, a lehető legegyszerűbb módon fojtotta belém a szót: lágyan megcsókolt.


***


Órákkal később már csak a szobában szanaszét szórt ruhák, a rajtunk gyűrötten heverő takaró és az arcomon elmaszatolt könnycseppek emlékeztettek arra, hogy megpróbáltam ismét eltaszítani magamtól, tulajdonképpen a semmiért. Fáradtan figyeltem életem férfiját, majd hagyva, hogy reggelre kipihenje az bor hatását, a mellkasára hajtottam a fejem és lassan én is elaludtam.


***


A reggeli napsugár hatására, egy teljesen üres ágyban és szobában ébredtem, Perselust pedig sehol sem találtam. Egyetlen, rövid levél feküdt mellettem, amin még azután is jól kivehetők voltak a finom betűk, hogy kétségbeesetten összegyűrtem és a sarokba hajítottam az elolvasása után, aztán pedig értetlenkedve rohantam ki a szobából.




" Elmentem, mert az éjszaka után képtelen lettem volna akár egy percnél is tovább maradni. Ha képes leszel még rá erre az életben, bocsáss meg, amiért olyan lettem, mint Avery. Sosem állt szándékomban megbántani téged, fájdalmat okozni pedig végképp nem akartam. Egyetlen mentségem van a durvaságra: túl sokat ittam. Sajnálom, hogy Avery nyomdokaiba léptem.

Perselus"


-----------------------------------------------------------------------------------------------
*Vina parant animos =(latin) A bor bátorrá tesz