A Pitonnal való beszélgetés óta már öt hét telt el. Öt hét, ami örökre megváltoztatta ez életem. Miért? Amellett, hogy Voldemort ereje egyre csak nőtt, nekünk nem sikerült elpusztítanunk, egyetlen egy támadást tudtunk csak indítani a fekete mágus ellen: egyetlen, gyenge támadást, amely során Rémszem Mordon életét vesztette, valamint több Rendtag, köztük Tonks, Mundungus és Piton is súlyosan megsebesült.

Ez alatt az idő alatt egy sor olyan esemény történt, amire nem számítottam, mint például, hogy Piton emberien viselkedett velem, ráadásul a fia, Nicholas is megkedvelt, a többiek pedig minden szó nélkül elfogadtak.

Az egyetlen dolog, amit elárult az volt, hogy Aurora a vér szerinti testvérem.

Az volt az a pillanat, amikor megfogadtam, kinyomozom a múltam, kerül, amibe kerül. Persze, mint minden mást, ezt is eldönteni könnyebb volt, mint végrehajtani. Többezer oldalas könyveket kezdtem el áttanulmányozni, amiben varázsló- és félvér mágusok és boszorkányok családfái vannak, de egyiken sem találtam meg a nevünket, de még a családunkat sem találtam meg. Szinte éjjel nappal a könyvtárban voltam, néha Harry vagy más Tag kérésére csináltam egy bájitalt, de az otthonomat a könyvtárszoba jelentette, ahová szinte beköltöztem, nem törődve azzal, hogy tönkreteszem magam. Hajtott a vágy, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem vagyok olyan gonosz, mint amilyennek Piton gondolt, még a Veritaserum használata előtt.

Hosszú idő után először mentem le vacsorázni egy vasárnap, mikor mindenki más is lent volt, ami ritka alkalomnak számított, de nem bírtam sokáig megmaradni. Elnéztem, ahogy Nick és az apja játszanak és megsajdult a szívem a gondolatra, hogy talán rám is vár valahol egy ilyen boldog család, akik aggódnak értem. Mintha megérezte volna, hogy nézem, Piton felém fordította a fejét. Túl intenzív volt az a nézés, tele olyan érzelmekkel, amiket nem értettem és nem akartam. Gyorsan kaptam el a tekintetem, majd bocsánatot kérve kimenekültem a folyosóra, magamra kaptam a kabátom és nem törődve a veszéllyel, elindultam sétálni.

Nem tudom, mikor kezdtem érezni azt, hogy figyelnek, de mire igazából észhez tértem, már lépteket hallottam magam mögött. Talán két-három ember lehetett… Megszaporáztam a lépteimet, de követtek. Rohanni kezdtem, nem mertem hátra pillantani és ez volt a vesztem: csak fél szemmel figyeltem hátra, egyetlen piros villanást láttam, aztán minden sötét lett körülöttem.


***


Egy szűk, nyirkos, jéghideg helyiségben voltam, ahol teljes volt a sötétség.

A pálcám sehol.

Összehúztam magamon a kabátot és próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ki fognak vinni, megmentenek, bárhol is vagyok, de belül nem hittem benne. Nem tudom miért, de nem hittem.

Hosszú órákig nem történt szinte semmi, így volt elég időm arra, hogy gondolkodjak. Micsodán? Azon, hogy hol lehet a családom. Éreztem, tudtam valahol mélyen, hogy van családom, különben nem kedveltem volna meg annyira Nicket. Egy gyerekem biztos van. Vajon fiú lehet vagy lány? Hány éves? Lehet, hogy még csecsemő és szüksége lenne rám… És a férjem? Van egyáltalán? Vagy egyedülálló anya vagyok? Esetleg nem vagyok házas, de az apja velünk él? Ezer kérdés, de válasz nincs.

Vagyis van.

Az emlékeim között, amik megvannak bennem, de nem tudom felidézni őket.

Miért? Mit tettem, hogy ezt a büntetést kaptam? Gyilkos vagyok? Miért nem emlékszem azokra az emberekre, akik az életemet jelentenék? Miért van az, hogy nem vagyok képes semmit sem felidézni? Nem értettem és nem tudtam. Milliónyi ok lehet, milliárdnyi válaszlehetőség, de az egyik elborzasztott, a másikról pedig bizton állítottam magamban, hogy lehetetlen.

Aztán nyílt az ajtó és belépett egy fekete taláros, csuklyás alak, engem pedig megbénított a félelem és némán próbáltam minél szorosabban a falhoz lapulni. Az idegen szó nélkül felrántott magához, aztán minden magyarázat nélkül kivonszolt a kicsi helyiségből. Hosszú, félhomályos folyosón mentünk végig, hogy kilyukadjunk végül egy kevéske fénnyel ellátott szobába. Olyan hirtelen lökött el magától, hogy még megijedni sem volt időm, mire pedig feleszméltem, már egy néma átok hatása alatt meg sem bírtam mozdulni. Úgy voltam a kis terem közepén, ahogy a fekete alak odalökött: félig térdelve, félig a padlóra támaszkodva.

Egyetlen pillanat műve volt az egész: a csuklya lehullt, a pálca villant, én pedig fájdalmasan felkiáltottam, ahogy a testem vadul remegni kezdett. Mintha miden egyes idegemet, izmomat szét akarnák tépni, miközben a csontjaimat porrá zúzzák. Csak pár pillanatig tartott az egész, a szemembe mégis könny szökött és kapkodva vettem a levegőt. Homályosan láttam az előttem álló alakot, de egynéhány gyors pislogás után kitisztult annyira a tekintetem, hogy láthassam a kéjesen vigyorgó férfit.

Hirtelen ezer emlék rohant meg: egy fájdalmas átok, ami a testembe mar és kitépi belőle a húst; egy fájdalmas pillanat, amikor minden hitem elveszítem az emberekben; egy érzéki csillanás korán reggel, egy fekete szempárban; egy férfi, aki szeret; egy fiú, aki imádja az apját és hiányolja az anyját… Mérhetetlen félelemmel és gyűlölettel meredtem Avery szemébe.

- Látom, felfrissítettem az emlékezetedet - kacagott gúnyosan. - Tudtam, hogy egyetlen gyenge kis átok elég egy hozzád hasonló, gyenge nőnek.

- Csak egy hozzád hasonló, gyáva és gerinctelen rohadék képes egy nőt hátba támadni - sziszegtem.

- Nem ajánlom, hogy túlságosan felidegesíts, Rose. A Nagyúrtól szabad kezet kaptam, hogy azt tegyem veled, amit csak akarok. Tudod, ő már az elejétől fogva tudta, hogy te vagy az új jövevény, pedig nem hasonlítasz önmagadra. Még mos sem. De ő rád ismert. Most pedig… - tárta szét a karját. - Itt vagyunk. Kettesben ebben a házban, távol mindenkitől, csupa védővarázstól és csapdától körülvéve. Innen nem tudsz elmenekülni és a drágalátos barátaid sem fognak eljönni, hogy kiszabadítsanak, mert ahhoz fel kéne fedezni ezt az évtizedek óta elveszettnek hitt épületet.

- Menj a pokolba!

- Csak jóval utánad, drágám - villantotta rá azt az undorító mosolyt, amit legutóbb is. - Te fogod előbb bevégezni, vagy a halálos átok miatt vagy pedig, mert túl gyenge vagy. Halálra foglak kínozni, amíg meg nem tudom, hol van a fiad és mi az az információ, amit a Nagyúr akar. Ha kell, a saját húsodban fogsz fetrengeni, de meg fogom tudni, amit akarok. Akkor szabadítalak csak meg a szenvedéstől.

- Előbb halok meg, minthogy eláruljam azokat, akiket szeretek - köptem le.

Újból villant a pálca, én pedig a néma Cruciatustól a következő pillanatban már a földön vergődtem. Megint csak néhány másodpercig tartott a kínzás, aztán megszűntette a hatását.

- Ne akard siettetni a halálodat, úgyis el fog jönni hamarosan. Hamarabb, mint azt gondolnád…

Ki sem kellett nyitnom a szemem, hogy magam elé képzeljem a lila fénycsóvát, ahogy belecsapódik a testembe. Éreztem, hogy belemar a húsomba és felszakítja a bőrt, ahogy egykor régen már megtette. Összeszorított szájjal tűrtem.

Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Nem, nem, nem és nem!

Újabb csapás.

A vérem kiserkent, éreztem.

A számat már véresre haraptam a fájdalomtól.

Némán tűrtem a kegyetlen kínzást, nem törődve azzal, hogy a vérem erősen szivárog, átitatódik a darabokra szabdalt ruháimon csak azért, hogy megtalálja a lefelé vezető utat és a kopott padlóra hulljon. Az átok újra, meg újra belemart a bőrömbe, még mélyebbé téve a sebeket. Hosszú idő telt el csendbe, amit csak néha egy-egy halk szitkozódás tört meg.

Igaza volt: gyenge voltam.

Rövid idő kellett ahhoz, hogy a vérveszteségtől és az elszenvedett Cruciatustól remegni kezdjen minden tagom. Azonban még mindig nem adtam fel, nem hanyatlottam a padlóra, nem adtam meg magam. Legyek bármennyire gyenge is, sosem adom meg magam kemény harc nélkül, ezt már milliószor megfogadtam. Hát itt az ideje, hogy be is tartsam.

Már homályos volt a látásom, mikor megállt. Azt hittem, vége. Avery azonban mást tervezett. Egyszerűen felrántotta az állam és a számba kényszerített valami borzalmas löttyöt, amit nem ismertem fel. Kelletlenül nyeltem le, amit a köhögésem is bizonyított, miután jó néhány korty rossz helyre ment.

A következő pillanatban azonban olyan fájdalom járta át a testem, amihez képest a fuldoklás mesés halálnak tűnt. A vérem, mintha felforrt volna; az izmaimat mintha szét akarnák feszíteni; a csontjaimat mintha darabokra akarják törni, és mintha a szívem is olyan hevesen dobogott volna, mintha ki akarna szakadni a helyéről. A fejem majd meghasadt a benne lüktető hasító érzéstől.

Nem tudtam, mennyi ideig tartott, míg végül áldott sötétség borult rám…


***


Magamhoz térve ismét a kis helyiségben voltam, ahol ezúttal sem volt semmi fényforrás. Éreztem, ahogy a hátam a hideg kőfalnak nyomódik, de mozdulni sem volt erőm.

Elgondolkodva bámultam a semmibe.

Tulajdonképpen mi értelme is az egésznek? Harcolok, de mindig feleslegesen. Harry legyőzte Voldemortot, megkísértve a Halált, hogy rám háruljon végül az újbóli elpusztítása. Avery megbecstelenített, gyereket szültem neki, akit tiszta szívből szerettem, hogy elveszítsem. Beleszerettem Perselusba, hogy csalódjak benne, mert megölte a szüleimet, aztán neki is szültem egy fiút. Egy fiút, akit elszakítottam az apjától, fájdalmat okozva mindkettejüknek. Aztán egyesítettem a családot, hogy feláldozzam magam, azt remélve, hogy ezzel leróhatom a tartozásom. A vége az lett, hogy ismét fájdalmat okoztam a két szeretett embernek, de újból ott vagyok, ahol minden kezdődött: Avery karjaiban, ha lehet így fogalmazni.

Így mi értelme volt az életemnek? Mi értelme volt annak a temérdek szenvedésnek, amit eddigi életem során megtapasztaltam, ha mind azért volt, hogy itt, ebben a pincében vagy hol érjen a halál, Avery keze által? Miért kellett végignéznem egy gyerekem halálát, a férjem szenvedését? Miért, hogy napokon át kellett a beteg Perselus, Nick vagy Adam mellett lennem?

Mindez azért, hogy meghaljak?

Persze, mindenki meghal.

Egyszer.

Erőszakkal vagy anélkül.

Talán ezt az utat szánta nekem a Sors? Találjam meg a boldogságot, tegyek boldoggá egy örökké mogorva bájitaltan tanárt, hogy aztán a halálommal újból a mélybe taszítsam? Hogy egyedül hagyjam egy fiúval, akit szeret, de nem igazán tud még róla gondoskodni?

Aztán ott van még Aurora. A testvérem tényleg? De hogy lehet? Miért nem emlékszek rá?

Miért maradtam életben az ismeretlen átok után?

Annyi kérdésem van, de választ nem kaptam.

A falak szinte visszaverték a lyukat betöltő némaságot, én pedig mozdulatlanul ülve, várva. Mire? Talán a Halálra. Talán a Reményre. Talán arra, hogy Harry vagy valaki berontson. Vagy hogy felébredjek. Mert ez nem lehet valóság. Ekkora fájdalom és csalódás nem lehet a világon, igaz?

Hamarosan nyílt az ajtó és Avery ismét elvitt abba a szobába, ugyanúgy a földre lökve, ahogy legutoljára. A padlón, ahol megtámaszkodtam, még mindig ott volt a vérem.

Dacosan meredtem az engem fürkésző szemekbe.

Azt hiszem, ezt a kínzást tovább és jobban bírtam, legalábbis arról tanúskodott az, hogy nem ájultam el. Csak feküdtem, a saját véremben fürödve, fájdalomtól reszkető tagokkal. Nagyjából ugyanaz volt a menete, mint az előzőnek, csak a Cruciatus többször kínozta meg a testem. Sokkal többször.

Aznap éjjel már nem tudtam lehunyni a szemem a szűnni nem akaró remegés és fuldoklás miatt.

Gyenge voltam.

Eljött a reggel, Avery pedig ismét munkához látott, de látva, hogy nem ér el semmilyen eredményt, más eszközökhöz folyamodott.

Mikor a kés pengéje először futott végig a karomon, nem sikítottam. Minek pazarolni az energiát, amikor még levegőt venni is kínszenvedés? Nem küzdöttem, de nem is hagytam el magam. Valami volt még bennem, valami, ami nem hagyta, hogy teljesen feladjam. Talán a szeretet, amit Perselus és Nick iránt éreztem. Talán csak a lelkiismeret-furdalás, hogy Nicknek anya nélkül kell majd felnőnie. Vagy egyszerűen az önzés, hogy még egyszer, még ha az életem árán is, de belenézzek abba a két, fekete szempárba.

Az apáéba és a fiúéba.

Kés.

Korbács.

Ököl.

Bájital.

Varázslat.

Átkok.

Ráolvasások.

Imperius.

Lelki terror.

Az orromba csapódó jellegzetes illat, amikor a teste az enyémen feküdt…

Válogatott kínzások.

Mégsem törtem meg a hosszú napok alatt. Napok? Talán hetek… Csak azt tudtam megállapítani, hogy épp nappal van-e vagy éjszaka. De nem érdekelt más. Talán ez sem. Zavart voltam, mint még soha. Magamon sem tudtam kiigazodni.

Végül megtörtem.

Megtört a szívem és a lelkem, de még így sem árultam el a szeretteimet. Véreztem, talán mindenem eltört, mégsem adtam fel a becsületem. Így akartam meghalni.

- Köszönj szépen a Halálnak Rose. Talán nem fog fájni… És vedd megtiszteltetésnek, hogy én végzek veled.

Hogy Avery helyét mikor vette át Voldemort? Fogalmam sincs. Alig nyúlt a pálcájáért azokkal a póklábszerű ujjaival, mikor ismét elsötétült előttem minden. Reméltem, hogy ezúttal véglegesen, örökre megszabadítva minden fájdalomtól, szégyentől és bűnömtől. Az utolsó másodpercben mégis egy kétségbeesett gondolat futott át az agyamon: bárcsak még egyszer, utoljára a karomba tarthatnám őket! Hogy elmondjam nekik, mindig szerettem őket, bármi történt és várjon rám bármi, mindig mellettük leszek, vigyázva az életüket, az álmaikat és azt, hogy mindig boldogok legyenek…



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Numquam sumus singuli = (latin) Sosem vagyunk egyedül