Az egész olyan volt, mintha kívülről néztem volna: ahogy mindenki sorban bemutatkozott, kezet ráztak velem és mondott egy-két szót magáról, hogy mi a szerepe, Aur pedig előadta, hogy a húga vagyok, satöbbi. A baj csak az volt, hogy az állításaival ellentétben nem éreztem azt, hogy valaha jártam volna a házban, sőt még az emberek sem voltak ismerősek. Minél inkább próbáltam emlékezni, annál inkább az volt az érzésem, hogy a "nővérem" vagy hazudik, vagy az amnéziám még annál is súlyosabb, amilyennek hittem.

Négy ember azonban valahogyan kiemelkedett a többiek közül. Bennük valami olyat láttam meg, ami szokatlan volt, talán épp ezért vonzott a személyiségük. Mind a négyen különböztek nem csak a többiektől, hanem egymástól is. Különcök voltak, mégis tökéletesen beleolvadtak az egyszerű varázslók közé.

Az egyikük Harry Potter volt. A híres Potter, ahogy Aur emlegette. Fiatal volt, lendületes, vezető egyéniség és nem mellesleg boldog férj. Mégis… fájdalom ült a tekintetében.

A másik Remus Lupin volt. Furcsa férfi. Olyan, mint aki hirtelen őszült meg és mégis tele van lendülettel, ennek ellenére azonban komolyabb, mint bárki a Rendtagok közül. Nem utolsó sorban pedig nem épp pozitívan látja a dolgokat. Az ő szemében is fájdalom ült, de látszólag csak Harryért aggódott.

Hermione Granger volt a harmadik. Már az első percben észrevettem, hogy okos boszorkány. Talán túlságosan is. Olyan kérdéseket tett fel a múltammal kapcsolatban, amiket csak pillanatnyi döbbenet után tudtam megválaszolni. Magamban el kellett könyvelnem, hogy nagyon óvatos legyek vele, különben képes arra, hogy pillanatokon belül leleplezzen.

Negyedik és egyben utolsó "vonzó személyiség" Perselus Piton volt. Merőben különbözött a másik háromtól. Szinte éreztem a testéből áradó fájdalmat, amit csak igazolt és megerősített a fekete szemekben ülő fájdalom. Nem volt sem hirtelen őszült, mint Lupin, sem energikus, mint Potter, sem pedig bizalmatlan, mint Granger. Mindezek ellenére azonban valami olyan erőt sugárzott, amire nem tudtam nem felfigyelni.

Este Aurora meg is magyarázta a dolgokat: Piton nemrég vesztette el a feleségét, sőt még a három éves kisfiára sem képes vigyázni, annyira magába fordult.

Sajnáltam, amiért elvesztette a nőt, akit szeret; de nekem azzal kellett törődnöm, hogy emlékezzek a múltamra. Hogy megtudjam, ki vagyok vagy voltam, és mit hagytam hátra, esetleg van-e valaki, aki vár vissza.

Nem értettem, mégis miért van ennek ellenére lelkiismeret furdalásom.

Néhány nap azonban elég volt ahhoz, hogy beilleszkedjek az emberek közé és belevessem magam a Voldemort elleni harcban azzal a reménnyel, hogy valamit magamról is megtudok. Naponta próbáltam Aurt is rávenni, hogy valami apró támpontot adjon, de azt mondta, nem lehet, így elkeseredetten próbálkoztam minden lehetséges módon. Egy hét sem kellett hozzá, hogy az összes Tagot észrevétlenül, óvatosan kifaggassak. Vagyis majdnem mindegyiküket: Pitonnal lehetetlenség volt beszélni. Egész nap úgy járkált a házban, mint egy élőhalott, két emberrel beszélt mindössze: Harryvel és Aurral. Legalábbis azt hittem…


***


Hatalmas robajra és zajra ébredtem, ijedtemben pedig kiestem az ágyból. Feszülten hallgatóztam, mikor kiabálás ütötte meg a fülem, ami lentről hallatszott, így egy pillanat alatt magamra kaptam a köntösöm és úgy ahogy voltam, mezítláb, egy szál köntösben lesiettem. A bejáratnál teljes volt a zűrzavar, mindenki rohangált. Több sebesültet hoztak, sokukon nem látszott semmi szokatlan, hogy meg lehessen állapítani, mi a bajuk, jó páruk talárja azonban véres volt, bizonyítékot szolgáltatva arra a tényre, hogy korántsem egészségesek. Azonnal belevetettem magam a dolgokba és ahol csak tudtam, segítettem. Egy-egy embernek vérzéscsökkentő bájitalt vittem, másiknak csontforrasztót, harmadiknak erősítő főzetet és így tovább. Egészen addig, amíg meg nem láttam egy, a sarokban álldogáló, némán síró kisfiút.

- Mi a baj? - guggoltam le elé aggódva.

- Nem találom a papám - szipogta.

- A nevem Rebecca, téged hogy hívnak?

- Nick.

- Gyere, Nick, megkeressük a papádat! - kaptam a karomba, mire a kicsi kezek azonnal a nyakam köré fonódtak, hogy eláztassa a vállam a könnyeivel. - Hogy néz ki a papád?

- Fekete a haja és a talárja is és… azt hiszem, talán Harry bácsival lehet.

- Piton? - kérdeztem meghökkenve, mire bólintott. - Akkor mindjárt előkerítjük!

Bíztatóan elmosolyodtam, aztán lassan elindultam, a helyiséget pásztázva a tekintetemmel, hogy megtaláljam azt a felelőtlen alakot, de mivel nem sikerül, nemes egyszerűséggel kisétálok a folyósóra. Aztán minden megváltozik.
Más hangok.
Kiabálás.
Hallom a nevem.
Megfordulok.
Velem szemben a fekete szempár.
Düh és valami különös rémület.
A gyerek megremeg.
Félek, ahogy a férfira nézek.
Aztán megjelenik Lupin.
Aurt tartja megkötözve a karjában.
Döbbenten nézek rájuk, miközben a fekete jön, szinte kitépi a kezemből a fiút, aztán rám küld egy átkot, amitől a folyosó másik végén a falnak vágódok.

- Ne merj a fiamhoz nyúlni! - mennydörgi, hangos és haragos léptekkel közelítve felém. - Mi a francot akartok ti és kik vagytok egyáltalán?!

- Mi van? - nyögtem fel a fájdalomtól, levegő után kapkodva a következő pillanatban pedig már ismét talpon voltam, ahogy megragadta a köntösöm.

- Ne tettesd magad hülyének! Kik vagytok ti? Aurora és Rebecca Hayes nem létezik, ugyanis évekkel ezelőtt halottak mindketten! Szóval ki vele!

- Nem tudom, mi a fenéről beszél!

- Azt hiszem, jobb, ha ezt az egészet a különszobában folytatod Perselus - hallottam valahonnan mögülünk egy ismeretlen női hangot.

- Igazad van, Minerva - sziszegte az említett az arcomba. - Hozd a másikat Lupin! Tonks és Hermione addig vigyáz majd Nickre.

Fásultan hagytam, hogy maga után ráncigáljon fel az emeletre, egy eddig sosem látott szobába, miközben szinte égett az egész testem a fájdalomtól. Úgy éreztem, a karom bármelyik pillanatban eltörhet, annyira szorította az az őrült, abban pedig biztos voltam, hogy egy bordám legalább megrepedt a fallal való kellemetlen találkozás miatt. Szívesen leüvöltöttem volna Aur fejét, hogy én előre megmondtam, meg hogy sejtettem, hogy valami lesz, de nem találtam célszerűnek. Valószínűleg csak azt értem volna el vele, hogy bizalmatlanabbak lesznek mindannyian, és ki tudja, mit tennének velünk. A következő pillanatban már egy kanapén ültem, mellém pedig lehuppant Aurora.

- Ki vele, kik vagytok? - fonta keresztbe a karját maga előtt Lupin, aki igazán dühösnek látszott, de a közelében sem volt annak a formának, ahogy Piton nézett ki.

- Aurora és Rebecca Hayes - feleltem Aur helyett, mire ismét szemtől szembe találtam magam a fekete ipsével.

- Ne hazudj nekem! Tudom, hogy nem ez a valódi nevetek! Halálfalók vagytok, igaz?

- Barom! Láttál valamelyikünkön is Sötét Jegyet? - gurultam dühbe, mire még szorosabban fogta a köntösöm, szinte megfojtva.

- Attól, hogy nincs rajtatok a Jegy, még lehettek kezdő halálfalók, akik az avatásra várnak.

- Ereszd már el, nem látod, hogy megfullad?! - akart ráugrani Aur, de Lupin lefogta.

Az eredmény azonban megvolt: az őrült elengedte a ruhám, én pedig levegő után kapkodva estem hanyatt a kanapénak.

- Elmondjátok, hogy kik vagytok?

- Már mondtuk! - ziháltam.

- Remek, akkor jöhet a Veritaserum - szólalt meg az ajtónál Hermione, azzal először felém nyújtott egy csésze teát. - Idd meg.

- És ha nem fogom? - kérdeztem vissza kihívóan.

- Akkor majd én beléd tömöm - jött a habozás nélküli felelet, természetesen Pitontól. - Különben is, Aurorát kellene kifaggatni először!

- Van egy olyan érzésem, hogy nem - vonta fel a nő a szemöldökét, még mindig rám szegezve a tekintetét.

Halkan sóhajtottam, majd lehúztam az egész csészét. Semmi íze nem volt, de változást sem éreztem.

- Mi a neved? - tette fel az első kérdést, nekem pedig megrándult az arcom.

- Nem tudom.

- Mikor születtél?

- Nem tudom.

- Hol nőttél fel?

- Nem tudom.

- Hol tanultál?

- Nem tudom.

- Nem hat rá a szérum - jegyezte meg Lupin.

- Talán. A nő melletted a testvéred?

- Nem.

- Rokonod?

- Nem.

- Halálfalók vagytok?

- Én nem.

- Ő?

- Nem tudom.

Apró, fehér fények kezdtek táncolni a szemem előtt, de kitartóan pislogtam, hogy eltűnjenek. Semmi eredmény nem volt. Minden egyes kérdés után egyre nagyobb fájdalmat éreztem, hol a karomban, hol a bordámban, hol pedig olyan érzés fogott el, mintha szét akarna robbanni a fejem.

- Mióta ismeritek egymást?

- Talán… egy hónapja… - azzal köhögni kezdtem.

Iszonyatos fájdalom égette a torkomat, mintha valami nagyon magas alkohol tartalmú italt húztam volna le, egyszerű tea helyett. Lassan kezdtem abban is biztos lenni, hogy nem csak egy bordám repedhetett meg, hanem valami komolyabb bajom is történhetett a falnak csapódáskor. Szédültem, émelyegtem, nem tudtam koncentrálni, sőt meg sem hallottam szinte a következő kérdést. Csak néztem a vérben úszó köntöst magamon, aztán úgy dőltem a kiabáló Aur mellé, mint egy rongybaba.


***


Ismerős feketeség.

Tudatlanság és emléknélküliség.

Barátságosan meleg sötétség, ami puhán ölel körül.

Nem számít sem az idő, sem a hely, semmi.

Csak te vagy és a mindent betöltő feketeség, ami az emlékeid között is szétterül. Az emlékek között, amikre nem emlékszel.

Képek, amik a régmúlt egy mozzanatát mutatják, de nem tudod megfogni őket. Nem emlékszel arra ki vagy, honnan jöttél, mi tettél. Mindent felőröl a bizonytalanság. Csak egy szikrázó, fekete szempárt látsz, benne pedig magad. Feketeséget, amiben viszont ott van a fényt. De az igazi fényességet nem látod. Olyan helyen vagy, ami hasonlít egy alagúthoz, bár nincs látszólag sem oldala, sem teteje, a végét mégsem látod. A tested szinte szikrákat hány a fájdalomtól, ami égeti, perzsel a kín a tudatlanság miatt is, tudod, hogy vár valaki, tudod, hogy szeret. Tudod, hogy olyan dolgot felejtettél el, amit nem szabadott volna. Mégis rettegsz, hátha a múltban valami megbocsáthatatlant tettél.

Ekkor kezdesz el olyan dolgokon gondolkodni, amikkel máskor nem is foglalkoznál.

Élettel.

Halállal.

Múlttal.

Jelennel.

Angyalokkal.

Démonokkal.

Szeretettel.

Gyűlölettel.

Fájdalommal.

Kétségbeeséssel.

Reménnyel…

Mert még a legrosszabb pillanatban is reménykedsz, hogy ez még nem a vég, hogy még van jövőd, hogy minden helyre jöhet.

Aztán rájössz, hogy az egész csak rajtad múlik. Csak benned van elég erő ahhoz, hogy harcolj, máson nem múlik.


***


Magamhoz térve ismerős érzés fogott el. Még ki sem nyitottam a szemem, máris tudtam, hogy biztonságban vagyok, de ahogy kezdtek derengeni az események, Piton és a Veritaserum, meginogtam. Lassan, félve nyitottam ki a szemem.
Azt hittem, megőrülök.
Nem kaptam levegőt, fuldokoltam az oxigénhiánytól és a szívem egyetlen ütemet ki is hagyott. Ugyanazok a fekete szemek figyeltek aggódva, amik az álmaimban szerepeltek. A tulajdonosuk pedig Piton.
Felköhögtem, mire a szobában lévő többi alak is felkapta a fejét, a fekete pedig mellém ülve felültetett és poharat tartott a számhoz.

- Idd ki, segít.

A bájital csak nehezen gurul le a torkomon, de nehezen sikerül legyűrnöm. Visszafektet, én pedig félelemmel teli tekintettel követem minden mozdulatát.

- Ne haragudj Perselusra az előbbi miatt, kicsit túllőtt a célon - szólalt meg végül Lupin, megtörve a csendet.

- Kicsit? - vontam fel a szemöldökömet, az említett arca pedig megvonaglik. - Talán enyhe kifejezés.

- Sajnálom, de Nick miatt volt. Nem hagyhatom, hogy baja essen - vette kifelé az útját, de Aur felcsattant.

- Nem mész innen sehová! Ha már azzal az átkozott bájitallal megitattál, nem gondolod, hogy neki is joga van tudni mindent?

- Hallgass!

- Persze, megint át akarod vágni…

- Sosem vágtam át!

- Elmondaná valaki üvöltés nélkül, hogy miről van szó? - nyögtem fel fájdalmasan, a szobára pedig újból csend telepedett.

- A múltadról - feleli végül Hermione.

Várakozóan függesztettem a tekintetem Pitonra, aki megadóan felsóhajt, majd int egyet a fejével, mire a többiek szó nélkül kimennek, magunkra hagyva. Végül, kerülve a tekintetem leül mellém az ágyra és mesélni kezd…