Magamhoz térve az első dolog, amit megpillantottam egy ismerős, barna szempár volt, de a tulajdonosát nem ismertem.

- Látom, magadhoz tértél - mosolygott a férfi.

- Ugyan, Lucas! - csattant fel mögötte egy idegesnek tűnő nő. - Még szép, hogy magához tért! Mi mást tett volna?

- Öhm… meg tudnák mondani, hol vagyok? - kérdeztem zavartan.

- Kitűnő kérdés - sóhajtott fel a Lucas nevezetű. - Az átok, ami eltalált, megölt, de mégsem. A tested halott, de mivel a halálodat előre eltervezted, a tartozásod még mindig nem róttad le, így kénytelen vagy visszatérni a testedbe, hogy beteljesítsd a sorsod. Nem igaz, Emma?

Miközben a nő bólintott, valami hirtelen megvilágosodott bennem. Pedig az lehetetlen! Hiszen ők halottak. Viszont… ha igaz, akkor én…

- Anya…? - kérdeztem rekedten, mire mosolyogva bólintott. - Apa…? - Újabb bólintást kaptam. - De ti… halottak vagytok! Vagyis… meghaltam?

- Nézd meg magad!

Apa a fejével egy hatalmas, ódon tükör felé intett, mire felálltam és odasétáltam, de a látványra nem tudtam felkészülni.
A testem egy hatalmas vértócsa közepén feküdt, a fejem pedig Perselus ölében nyugodt, míg a többiek körülöttünk álltak és döbbenten nézték a néma zokogástól rázkódó férfit. Forró könnyek kezdtek gyülekezni a szememben, és nem tehettem semmit az ellen, hogy ne bukjanak a felszínre.

- Még van egy lehetőséged - szólalt meg közvetlen mögöttem anya.

- Mi? - kérdeztem meg sem fordulva.

- Ahogy apád mondta, az átok különleges hatása, hogy csak a testet öli meg, a lelket életben hagyja. Ha a lélek halott, a test nem élhet. A te lelked viszont él, így a testet is fel lehet támasztani.

- Hogyan? - jött az újabb, ingerült kérdés miután megfordultam. - Mondd meg hogyan, megteszek bármit! Nem szabad őket elhagynom!

- A te döntésed volt, mikor a pálcája elé álltál - dörmögte apa.

- Mert nem volt más lehetőségem. Ha nem teszem meg, Voldemort életben marad és megöli nem csak Perselust, hanem Nicket, Fabiot, Harryt és mindenki mást, aki megpróbálta eltenni láb alól!

- Most az a lényeg - vette újból magához a szót anya -, hogy vissza kell térned, hogy teljesítsd a tartozásod. Az önként vállalt halállal nem tudod megsemmisíteni sem a Pecsétet, sem a Szerződést!

- De mégis mit tegyek?

- Le kell tenned egy esküt, hogy vissza tudj térni.

- Milyen esküt?

- Esküdnöd kell, hogy bármi is történik, nem próbálsz meg önkezűleg véget vetni a saját életednek, és bármit is mér rád a Sors, tűröd, amíg el nem éred a célom.

- De mi a célom?

- Először esküdj.

- Esküszöm - sóhajtottam néhány másodperc habozás után.

- A célod az, hogy újból egyesüljön a családod - felelte meg apa a megválaszolatlan kérdést, lehunyta a szemét. - Ég veled.

- De…

- Ég veled, Rosemarie - küldött felém egy bíztató mosolyt anya, aztán újból teljes sötétség vett körül.

Az utolsó dolog, amit láttam az volt, hogy a testem köddé válik Perselus ölelésében…


***


Sötétség vett körül, ami puha és meleg volt, óvón ölelve körül a testem. Mintha minden porcikám fájt volna, a mindent elnyelő feketeség azonban csillapította valamennyire.

Milliónyi gondolat járt a fejemben: miért van sötét? Mi ez a furcsa érzés? Miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben?

Végül, bármennyire is nyugtatólag hatott rám a sötétség, a fájdalom felülkerekedett rajtam és mély álomba merültem, ahol harcoltam valamiért, ami még az életemnél is fontosabb volt számomra…


***


Ébredkor túl éles volt a fény, mikor kinyitottam a szemem, így megállapíthattam legalább azt, hogy reggel van. Óvatosan nyitottam ki ismét a szemem, miközben egy homályos alak jelent meg előttem, akit csak több pislogás után tudtam tisztán kivenni.

- Végre magadhoz tértél - mosolygott halványan a nő.

- Hol vagyok? - súgtam rekedten.

- Biztonságban.

- Én… ki vagyok?

- Ha eljön az ideje, emlékezni fogsz. Hogy érzed magad?

- Fáradtnak.

- Hamarosan el fog múlni, ne aggódj. A bájitalok hatnak, de pihenned kell. Aludj még egy kicsit.


***


Aurorának hívták a nőt, ahogy később megtudtam.

Kellemes társaság volt, mindig furcsa történeteket mesélt nekem, azonban magam sem tudom miért, de hittem neki. Főleg, miután a kezembe nyomott egy varázspálcát és rám parancsolt, hogy varázsoljak. Nevetve akartam visszaadni neki, mire felém küldött valami átkot, én pedig reflexből kivédtem. Meglepődni sem volt időm, miközben jött a következő, amit szintén hárítottam.

Lassan, de biztosan kezdtem rendbe jönni, a sebem pedig már alig látszott. Azt azonban, hogy ki vagyok, mi történt velem vagy hogyan sebesültem meg, nem volt hajlandó elmondani.

Egyszóval nem tudtam magamról semmit, csak az éjjelente visszatérő álmaim mutatták azt, hogy van múltam.

Minden éjszaka egy ismerős, szeretettel teli fekete szempárt láttam. Furcsán ismerős volt, beszéltem a homályos alakkal, reggel pedig tudtam, ki volt ő, de amint emlékezni tudtam volna a dolgokra, az emlék elcsúszott, én pedig újból a sötétben tapogatóztam.

Így telt az idő, miközben ketten voltunk az egész házban.

Féltem.

Sőt, rettegtem valamitől. Valami megfoghatatlan, alaktalan dologtól, ami szintén végigkísérte minden estémet, ami tönkretette minden boldog percemet, amit egy-egy álom okozott. Tudtam, hogy közeleg az idő, amikor minden kiderült. A kérdés csak az volt: akarom-e tudni, mi történt és mi voltam.

Naponta felötlött bennem egy-egy kép a múltból, de mire igazából megnézhettem vagy felismertem volna, elúsztak előlem, én pedig magamra maradtam, egy hatalmas űrrel a lelkemben, amit még Aurora vidám szóáradata sem tudott megváltoztatni. Gyakran volt olyan is, hogy egy-egy illattól vagy tárgytól olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna, mintha ismerném. Ilyenkor nagyrészt minden erőmmel az emlékezésre koncentráltam, végül viszont kétségbeesetten kellett tudomásul venne, hogy nem megy a dolog.

Volt, hogy képes voltam hosszú órákat tölteni úgy, hogy az asztal mellett ülve a semmibe meredek, miközben egy furcsán fájdalmas érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha folyamatos lelkiismeret-furdalásom lenne, amiért valakit állandóan bántok, holott Aurorát még csak meg sem sértettem. Nem értettem saját magamat, mikor pedig felvetettem azt a dolgot, hogy esetleg megőrültem, barátnőm egyszerűen csak kinevetett. Az aggódó tekintetét azonban nem tudta elrejteni.


***


Már legalább egy hónapja éltünk a kis házban, mikor furcsa dolog történt - megint. Néhány nappal korábban Aurora szó szerint rám parancsolt, hogy menjek ki gyakorolni, majd a kezembe nyomva egy pergament, kiterelt a kertbe. Nonverbális varázsigék voltak a fecnire írva, alapos részletességgel elmagyarázva a bonyolult mozdulatokat is, hogyan lehet az egyes varázslatokat tökéletesen kivitelezni. Az a nap is olyannak indult, mint a többi. Míg fogadott testvérem e konyhában ügyködött valami különösen nehéz bájital fölött, én kint voltam újabb szokásomhoz híven a kertben és gyakoroltam.

Egy néma alakváltó bűbájt akartam kipróbálni, mikor éles fájdalom hasított a csuklómba, de olyan elemi erővel, hogy még a pálcát is kiejtettem a kezemből. A fájdalmat nehezen tűrve markoltam a kezem, várva, hogy alább hagyjon, de amint egy kisebb mozdulatot tettem, az érzés egyre csak fokozódott. Alig pár másodperc alatt már állandó lett. Ami ezután történt, csak döbbenten bírtam figyelni, megfeledkezve minden másról. A karomon, mintha felizzott volna a bőr, hirtelen felmelegedett a karom, majd egy fekete csík jelent meg a makulátlan felületen. Lassan, kígyózva indult meg, hogy formába álljon. Először csak két kör jelent meg, majd benne két, lassan kirajzolódó alak. Egy szarvas, aminek a lába össze volt láncolva egy tigrisével. A két kör közötti vékony részben pedig egy ismerős szöveg:


"Életeddel tartozol, ez örökre szóló szövetség,
Ha megszeged, halálod a fizetség"



- Mi történt? - hallottam hirtelen magam mögött az ismerős, aggódó hangot, mire felkaptam a fejem.

- Nem tudom - feleltem meglepően nyugodtan. - Megfájdult a karom, aztán megjelent rajta ez a… pecsét, talán vagy nem tudom, mi. Olyan ismerős a szövege…

- Szóval elkezdődött megint - sóhajtott fel fáradtan, majd különös pillantást küldve felém, egész halkan szólalt meg. - Vegyél talárt és indulunk.


***


Az ismeretlen ház előterében állva egyre csak azok a mondatok visszhangzottak a fejemben, amiket Aur mondott, mielőtt elhagytuk volna a házikót, illetve elértük volna a másik házat.

"- Tudnod kell néhány dolgot, mielőtt megérkezünk. Londonba kell visszamennünk, egy olyan házba, ami a múltad része, ahol sok időt töltöttél. Találkozni fogsz azokkal az emberekkel, akiket szerettél, sőt még most is szeretsz talán és azokkal is, akiket nem nagyon szívleltél. Ennek ellenére nem segíthetek neked abban, hogy rájöjj ki vagy. A legfontosabb, amit tudnod kell: nem úgy nézel ki, ahogy igazából. A Pecsétnek hála olyan bűbáj változtatta meg a külsőd, aminek a hatása csak akkor múlik el, ha minden egyes emlékedet visszakaptad, és újból tudod, ki vagy. Magadnak kell rájönnöd mindenre. Újból meg kell próbálnod elfoglalni azt a helyet az emberek életében, amit egykor birtokoltál, mindezt anélkül, hogy emlékeznél bármire. Nem tud rajtad segíteni senki, nem oszthatod meg a részleteket senkivel sem. Ha problémád van, bárkihez fordulhatsz, de ha valami furcsa dolog történik, nekem mondd el. Addig a pillanatig, amíg rá nem jössz, hogy ki vagy és nem kapod vissza az eredeti külsődet, a neved Rebecca Hayes. Te vagy a húgom, aki eddig Amerikában élt, de miután Voldemort visszatéréséről hallottál, rászántad magad és visszajöttél, hogy segíts a Főnix Rendjének, aminek az a célja, hogy a visszatért Sötét Nagyurat elpusztítsa. Eredetileg Franciaországban tanultál bájitaltant és sötét varázslatok kivédését, ezért úgy gondoltad talán a hasznunkra lehetsz. Jól jegyezd meg ezeket, nehogy valaki észrevegyen valamit. A többit úgyis meg fogod tudni időközben…"

Kikötés: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.