|
Fejezet 7- Harc és vég
Bloody Rose 2007.11.26. 18:28
Szerző megjegyzése:
adva egy terv Harry részéről, hogyan pusztítsa el Voldyt, de Rose a fejébe vett valamit, amit minden áron véghez is visz.
Voldy elpusztul, mindenki happy...
vagy mégsem?
valamivel hosszabb, mint az előző rész, kicsi action is van benne... rem, mkinek tetszeni fog :)
nemsokára jön a következő rész is, hogy megtudjuk, mi történt ...
jó olvasást ! ^^
Alig néhány napos lábadozás után Perselus teljesen rendbejött, mindenki boldog volt, én pedig örültem, hogy végre minden a helyén van.
De ez csak pillanatnyi boldogság volt, mert a Sors játékos kedve sosem múlik el, s nem is kopott meg az elmúlt évezredek alatt. A Halállal kacérkodva kaptam egy új életet és új családot, de nem szabadott volna elfelejtenem, hogy egyszer mindenért fizetni kell.
Még a boldogságért is.
***
Összesen hatan ültünk a szigorúan biztosított szobában: Harry, Ron, Hermione, Perselus, Fabio és én.
Mindannyian döbbenten hallgattuk a kutatás eredményeit, néhol Hermione belejavított egy-két dologba, de máskülönben teljesen világos volt az egész és bár teljesen nyugodtnak tűntem, belül mást éreztem.
Olyan vihar tombolt bennem, mint még soha.
Gyűlölet.
Harag.
Félelem.
Rettegés.
Féltés.
Egy idő után már képtelen voltam figyelni, ahogy egy terv körvonalazódott bennem. Egy olyan terv, ami passzol Harryéhez és biztosítja a győzelmet, még ha az ár nagyon is magas.
A tekintetem véletlenül a kezemre tévedt.
"Életeddel tartozol, ez örökre szóló szövetség,
Ha megszeged, halálod a fizetség…"
***
- De miért, anya? - nyafogott Nick, mire türelmetlenül felcsattantam.
- Már megmondtam, hogy ne kérdezősködj ennyit, hanem pakolj össze!
- Jól van…
Halkan szipogni kezdett én pedig az apját megelőzve az ölembe kaptam. Könnyes, fekete szempár nézett vissza rám, én viszont képtelen voltam hosszabb ideig belenézni.
- Ne haragudj - öleltem magamhoz. - Csak ideges vagyok. Szeretném, ha már Molly néniéknél lennél.
- De én veletek szeretnék maradni!
- Nick…
- Majd mi is megyünk, ezt már elmondtuk - ült le mellém Perselus. - De fontos dolgunk van, ami egy ilyen fiúnak, mint te, veszélyes.
- Tudom.
- Akkor fogadj szót anyádnak és szedd össze gyorsan Harry bácsinál a holmijaid.
- Siess! - tettem még hozzá, miközben a gyerek már kiugrott az ölemből és eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
- Minden rendben? - fordult most felém.
- Persze.
- Biztos? - fordította maga felé az arcom.
Csak néztem őt és nem válaszoltam. Képtelen voltam. Bele akartam vésni az emlékezetembe minden egyes vonását: a jellegzetes orrt, a sápadt arcbőrt, a fekete szemeket, a pengevékony ajkakat…
Mindent, ami őt jellemzi, ami lényegében ő maga.
Tudtam, hogy nehéz harc áll előttünk, ezért erőt kellett gyűjtenem, mert nem voltam biztos magamban. Tökéletes tervem egyre jobban kezdett ijesztő lenni, de még harcoltam a félelemmel. Még harcoltam, bár tudtam, hogy mindkettőjüknek fájni fog.
- Biztos - sóhajtottam fel végül, aztán a vállára hajtottam a fejem.
- Szóval nem akarod elmondani.
- Női baj, elégedj meg ennyivel! - Végül is nem volt hazugság…
- Rendben.
Csendesen ültünk, egymásnak dőlve, kiélvezve az utolsó nyugodt perceket és (a gondolatra iszonyatos fájdalom nyilallt a szívembe) az utolsó együtt töltött perceket.
- Ugye tudod, hogy szeretlek?
- Az elmúlt egy napban állandóan ezt ismételgetted, szóval hidd el, megjegyeztem már - gonoszkodott kicsit, nekem pedig akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, amik végigszántva az arcom, lefutottak az államról, hogy a mélybe vetve magukat egyenesen a vállán landoljanak. - Mi a… Rose, mondd már el, hogy mi a baj!
- Semmi - fúrtam a nyakába az arcom, de mikor ismét maga elé fordította volna az arcom, hozzátettem: - Komolyan! Csak… félek. - Ismét nem hazudtam.
- Kitartunk egymás mellett a végsőkig - mondta végül halkan. - Mindannyian ott leszünk és harcolunk.
***
Több óra leteltével a ház szinte teljesen kiürült volt, csak mi hatan maradtunk, majd rövid idő után hoppanáltunk, hogy teljesen biztos legyen, nem követ minket senki.
Az egész félelmetes volt, szinte önkéntelenül húzódtam közelebb Perselushoz, aki azonnal átfogta a derekam, megértve az érzést. Hiszen újból ott voltam, hol minden elkezdődött. Ahol el kellett viselnem Avery kegyetlenkedéseit, ahol ő gyógyított és ahol bevégzem a Sorsom.
A sötét, romosan régi Denem-kúria előtt álltunk, közvetlen az erdő szélén, ahol a temető (pontosabban inkább a családi kripta) kezdődött.
Az éjszaka némaságát csaj egy-két tücsök ciripelése törte meg, máskülönben az egész, sötét táj némaságba burkolózott. Messze, közvetlen a kúria kerténél sötét alakok mozogtak teljes némaságban, ahogy mi elindultunk feléjük, kiábrándító bűbájjal kezelt testtel.
Óráknak tűnő percek után értük csak el a kertet, ahol már tisztán kivehetőek voltak a halálfalók.
- Csak kint tízen vannak - hallottam közvetlen mellőlem Harry suttogó hangját.
- Tizenöten - morogta Perselus.
- Az sok - kommentálta a dolgokat Ron is.
- De meg tudjuk csinálni! - sziszegtem, mentve a dolgokat, mielőtt lefújnák az egészet.
- Persze, hogy sikerül! - jött a bal oldalamról Hermione hangja. - Csak gyorsnak kell lennünk, hogy mire a minisztérium emberei kiérnek, mi már ne legyünk itt és Voldemort se fertőzze tovább a levegőt.
- Egyet kell értenem - sóhajtott fel Harry. - Van bő két óránk az egész akcióra, mielőtt megérkeznek az aurorok, egyszóval szorít minket az idő. Mindenki tudja, mi a dolga. Perselus?
- Voldemort közelébe jutni és elpusztítani.
- Rose?
- Segíteni és lezárni a sírt.
- Hermione?
- Bejárat, elintézni minden halálfalót, aki ott van.
- Ron?
- Hátsó ajtó, nehogy bejöjjön bárki.
- Fabio?
- Feltartani a házban lévő halálfalókat, hogy ne érjék el a lépcsőt.
- Remek. Én a lépcsőnél leszek, ahogy megbeszéltük, most pedig indulás! Sok sikert mindenkinek!
Fájdalmasan bontakoztam ki Perselus karjából, hogy előremenjen, tudva, hogy utoljára voltam ilyen közel hozzá.
Másodpercek múlva a látszólagos mozdulatlanság megszűnt és mindkét ajtó felől piros, zöld és kék fénycsóvák látszódtak. Egynémely fekete taláros hangosan szitkozódni kezdett, ahogy észrevették a fényeket és dobogó léptekkel indultak a két ajtó felé, míg az újból látható Ron jóvoltából mi láthatatlanul be tudtunk jutni a házba, épphogy megúszva egy összeütközést két kifelé rohanó férfival.
Lassan felbolydult az egész ház is, ahogy Harry és Fab is láthatóvá váltak. Röpködtek a néma átkok, minden kezdett darabjaira hullni, ahogy felrohantunk a lépcsőn.
- Merre? - kérdeztem idegesen zihálva, miközben mi is újból látható testet kaptunk.
- Jobbra, ott van a könyvtár - intett a fejével kedvesem, én pedig további szó nélkül követtem.
Egyetlen pálcaintés elég volt és máris döngve beszakadt a könyvtár hatalmas ajtaja, porfelhőt teremtve, de még időben húzódtunk az ajtókeret két oldalára a zöld fénycsóvák elől.
Perselus felemelte a kezét, én pedig bólintva gyors taroló átkot küldtem egy széles karmozdulattal a bent lévőkre.
- Ti! - sziszegte a meglepően emberinek látszó Voldemort.
- Ne mozduljon senki, akinek kedves az élete! - kötözte meg Piton az egyik, épp menekülni készülő férfit, miközben végighordoztam a tekintetem az összegyűlteken, míg rá nem találtam a keresett személyre.
- Nos, Avery - biccentettem neki. - Azt hiszem, itt az idő, hogy számot adj az eddigi dolgaidról. - azzal gyors védőburát varázsoltam köré, nehogy egy halálos átok beteljesítse Voldemort halhatatlanságát.
- Büdös szuka - sziszegte, kísérletet téve arra, hátha fel tudja robbantani a burkot, de az csak a földre taszította.
- Köszönöm a bókot. Aki megmozdul, annak nem kegyelmezünk.
- Miért ne mozdulnánk? - kezdett szájalni egy idősebb. - Ha jól látom, ti csak ketten vagytok, mi viszont tízen.
Cáfolásként hatalmas robbanás rázta meg az egész házat.
- Ne hidd azt, Parkinson, hogy egyedül vagyunk - mosolygott gúnyosan Perselus.
- Szóval Potter is itt van - állt fel a feltámasztott Sötét Nagyúr. - A fattyatokat hol hagytátok?
- Ne nevezd Nicket fattyúnak! - csattantam fel.
- Nocsak, úgy tűnik érzékeny pontra tapintottam - húzódott sátáni vigyorra az arca. - Nála van az információ, amire szükségem van, de ezt biztosan tudjátok, különben nem lennétek itt.
- Tévedsz - mértem végig undorodva. - Nem csak azért jöttünk, hogy megvédjük Nicket, hanem hogy elpusztítsunk, ezúttal azonban véglegesen.
- Nem tudtok elpusztítani!
- Érdekes, mintha a múltkor is ezt mondtad volna - ironizált kedvenc professzorom.
Minden egyetlen pillanat alatt történt.
Voldemort dühbe gurult és előhúzta a pálcáját, hogy valami rontást küldjön Perselusra, de ő gyorsabb volt, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, valami elterelte a figyelmem. Az egyik halálfaló, a könyvtár másik végében észrevétlenül húzta elő a pálcáját, de ahogy a végén megjelent egy aprócska lila fény, felfigyeltem.
Egyenesen Perselusra szegezte a pálcáját.
Gondolkodás nélkül cselekedtem.
Abban a pillanatban, mikor a fénycsóva útjára indult és elszakadt a pálcától, egy nonverbális átokkal elkábítottam a férfit, de a lila csóva elért.
- Gyorsan intézd el a bájitallal! - szólítottam fel, ő pedig megfogadva a tanácsom, egyszerűen a férfi elé dobta az üvegcsét.
Mindent beterített a folyadékból felszálló pára, ahogy kiűzte a halott testből az újból élő szellemet. A lélek elvált a testtől, aztán a megfelelő átokkal Perselus megsemmisítette, utána pedig megkötözte vagy elkábította a halálfalókat, bár ezt csak sejtettem.
Mire Voldemort lelke elpusztult, én már a földön térdeltem, próbálva elállítani a vérzést, amit az ismeretlen átka okozott. Hiábavaló próbálkozásnak tűnt, ahogy egyre jobban véreztem, de büszkén, felszegett fejjel viseltem. Már nem tartozok Perselusnak.
Még hallottam, ahogy Harry a nevemet kiáltja, majd érezve, ahogyan minden erő kiszáll belőlem, a földre zuhantam és eszméletemet vesztettem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
