Furcsa volt olvasni a papírra vetett gondolatokat, de még a legnagyobb aggódás közepette sem tudtam megállni, hogy a Remusra tett megjegyzésen el ne mosolyodjak. Tulajdonképpen nem is ő lett volna, ha nem így írta volna le. Hálás voltam Luciusnak az információért, azonban abban a pillanatban, amint elindultam felfelé a lépcsőn, már tudtam, hogy nem mondok egy szót sem. Nem érdekelt, Lucius honnét tudta a helyet és a megfelelő varázsigét, ahogy pillanatnyilag az a töménytelen szörnyűség sem foglalkoztatott, ami le volt írva feketén-fehéren az elmúlt húsz évről.

Tudtam, mindig is seb lesz a lelkemen és a szívemen egyaránt, amiért megölte a szüleimet és sosem fogom tudni igazán megbocsátani neki, de hogy az életéért küzd, arra ösztönzött, hogy legalább megpróbáljam.

Vesztenivalóm már úgysincs.


***


Újabb egy óra elteltével, miközben az emeleti ablakon át beszűrődött némi hajnali fény, végre nyílt az ajtó és megjelent Harry, mögötte pedig Poppy, aki a hordágyra fektetett férfit navigálta maga előtt.
Éreztem, hogy elsápadok, ahogy a javasasszony elsétál mellettem, nyugtató pillantást küldve felém, majd az előttem megálló férfira esett a tekintetem.

- Hogy van? - nyögtem ki nagy nehezen azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott.

- Nem túl jól. Ismeretlen átkot szórtak rá, de Poppy és Remus már keresik az ellenszert, amitől helyre jöhet, viszont amíg nincs meg a bájital, nem sok az esély, hogy magához tér.

- Segítek Remusnak - indultam volna el, de gyengéden megállított. Könnyes szemmel néztem rá. - Kérlek!

- Csak hátráltatnád őket ebben az állapotban - nyomott a kezembe egy zsepit, én pedig kislány módjára megtöröltem az arcom. - A legtöbb, amit tehetsz az, hogy mellette vagy, ápolod és vigyázol Nickre.

Vettem pár mély levegőt, hogy biztosan meg tudjak szólalni, de csak másodszori nekifutásra voltam képes annyira összeszedni magam, hogy egyáltalán képes legyek egy épkézláb mondatot kimondani.

- A többiekkel mi van?

- Már reggeliznek.

- Azt hiszem, én ma kihagyom…


***


Nick nem viselte épp legjobban, hogy alig félórás alvás után felébresztettem, de Hermione és Ginny megértően figyelte a jelenetet. Próbáltam leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy még a három éves fiú is megértse, ha nem teljesen, legalább nagyjából, mi is történt az apjával, de nem hiszem, hogy sikerült. Az egyetlen dolog, amit a gyerek felfogott az volt, hogy nem tud beszélni és játszani az apjával és lehet, hogy hosszú ideig nem is fog vele foglalkozni.

Nem tudtam mást tenni, csak magamhoz öleltem a szívettépően zokogó fiúcskát, miközben a másik két nő néma csendben távozott a szobából, miközben a Nick mögötti ágyra sandítottam.

Hirtelen nem tudtam, mit bánok jobban. Hogy nem szóltam neki a fiáról, hogy Nick végig hazugságban élt, hogy nem hittem neki vagy hogy a halálát kívántam. Egyik sem volt épp életem legjobb cselekedete.

Miután Nick megnyugodott, hagytam, hogy puszit nyomjon az apja arcára és lekísértem enni.

A konyhában sem volt épp kitűnő hangulat: a legtöbben csak az ételüket turkálták, míg Aurora bosszús pillantásokat vetett rám, Lucius pedig (látva, hogy sokkal nyugodtabb vagyok) halványan elmosolyodott.


***

Mindenki nagy sajnálatára napokkal később sem talált a két "kutató" ellenszert, így már mindenki meglehetősen nyomott hangulatban járkált a házban. Lucius komorabb volt, mint valaha; Harry naponta átlapozott egy-egy legalább kétszáz oldalas könyvet, hátha talál valamit; Remus és Poppy közben ki sem mozdultak a konyháról; Aurora jól láthatóan még mindig dühös volt rám; a többiek próbáltak megnyugtatni; Nick pedig egyre mélabúsabb lett.

Tulajdonképpen az egész házban az örökké optimista Ginny és a mindig új ötletekkel előálló Hermione tartotta a lelket.

Bár senki sem ismerte volna be semmi pénzért, de az örökké morgós bájitaltan tanár mindenkinek a szívéhez nőtt, még ha nem is annyira, mint nekem.

Az éjszakai rutin is megvolt kettőnknek: későn feküdtünk, reggelenként pedig betakartam az apja mellett megbújó fiút.

Mivel a Roxfortot Voldemort támadása miatt meghatározatlan időre bezárta a Bizottság, amiatt sem kellett aggódnunk, hogy valamelyik tanár elkésik az iskolából, ami mindenkinek jól jött. A napok vészes múlását igazolta az is, hogy a kinti egyre jobban lehűlő idővel a ház falai is egyre jobban lehűltek és hiába gyújtottunk be a kandallókba, Nick megfázott.

Lassan, de biztosan kezdtem egyre jobban aggódni. Felötlött bennem az is, hogy mi van, ha nincs is ellenszer? Vagy, ha be is adjuk neki, de nem fog magához térni? Egyre jobban kezdte mindenki elveszíteni a reményt, de Nick ápolása mellett kevés időm maradt arra, hogy hasonló dolgokon törjem a fejem. Nicknek pár nap múlva kutya baja sem volt, mér a folyosókon rohangált Ginnyvel a nyomában és játszottak kifulladásig, így volt időm végre pihenni. A fotelbe dőlve pillanatok alatt elaludtam.


***


Az álmok csodásak.

Gyakran azt mutatják meg, amit nappal nem tudunk felfogni, máskor pedig azt, amit csak látni akarunk.

A múltat, a jelent vagy épp egy elképzelt jövőt. Egy pillanatot, egy mozzanatot, amikor minden tökéletesnek tűnik, te boldog vagy és hiszed, hogy semmi rossz nem történhet. Aztán felébredsz és rájössz, hogy egyedül vagy, hogy nincs semmid. És akkor történik…


***


Mire felébredtem, Remus, Harry és Poppy már bent voltak, mindannyian Perselus ágya körül állva.

- Felébresztettünk? - kérdezte a javasasszony, rám se pillantva.

- Nem, dehogy - tápászkodtam fel nagy nehezen. - Megvan az ellenszer?

Néma bólintás Remustól, aztán mély csend. Mindenki árgus szemekkel figyelte, ahogy a Madam óvatosan pár csepp bájitalt csepegtet az eszméletlen férfi szájába, aki engedelmesen nyelni kezdte a folyadékot. Másodpercek alatt történt minden: elkezdett mozogni, óvatosan kinyitni a szemét, mire pedig feleszméltem, már az ágyán ültem, kezemben az övével.

- Végre, hogy magadhoz tértél - sóhajtott fel Harry.

- Mit keres itt? - pásztázott a fekete tekintet, idegesen kirántva a kezét az enyémből.

Szinte vágni lehetett a döbbent csendet. Magamon éreztem az összes tekintetet, de csak néztem az ismerős, mégis rettenetesen zavart tekintetet. Halvány mosolyt erőltettem magamra, miközben felálltam.

- Örülök, hogy magadhoz tértél, Perselus - biccentettem felé.

- De…

- Bocsássatok meg…

Úgy rohantam ki a szobából, mintha kergettek volna, egészen a konyháig. Kétségbeesetten csaptam be magam mögött az ajtót és nem érdekelt semmi. Ha nem emlékszik rám, egyszerűen mi értelme van az egésznek? Mit fogunk csinálni Nickkel?
Dühödten járkáltam, egyik pillanatban olyan kétségbeesetten érezve magam, hogy bármilyen hülyeséget képes lettem volna kitalálni; fél másodperccel később pedig olyan dühös voltam, hogy törni-zúzni volt kedvem.
Csak az ajtónyílásra kaptam fel a fejem, de abban a minutumban földbe gyökerezett a lábam.

- Összezavartál. Most akkor…

Szó nélkül ugrottam a férjem nyakába, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy még az életet is kicsókolom belőle, amiért így megijesztett, de még be akarta fejezni a mondatot.

- Sssh! - tettem az ujjam a szájéra, majd puszit leheltem a vékony ajkakra. - Szeretlek.

- Köszönöm - morogta egy mélyről feltörő sóhaj kíséretében.

Akkor és abban a percben boldogabbnak éreztem magam, mint bármikor…