Zihálva ültem fel az ágyban, felriadva abból a rémálomból, ami azóta gyötört, mióta kitettem a lábam a Grimmauld térről. Álmok, amik állandóan eszembe juttatják a múltat, amit mindennél jobban el akartam felejteni, de mindig végig bennem voltak. Olyan emlékek, amik darabokra szakítottak, de megkaptam tőlük életem legnagyobb ajándékát.
A tekintetem a mellettem fekvő, halkan szuszogó alakra siklik és máris forró tűzként árad szét bennem a szeretet.

Nicholas.

Egyetlen szó, nekem mégis felér az öröklét boldogságával. A boldogsággal, amit több mint három éve elvesztettem egy férfi miatt.
Végigsimítok Nick puha arcán, majd mellé kucorodok, ahogy minden este és a nyakába temetve az arcom próbálok újból eljutni az álmok mezejére…


***


- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva a mindig vidám Fabionak

- Jó reggelt neked is - mosolygott vissza, miközben lepakoltam a holmijaim. - Nick?

- Antoniával és Fabrizióval van, mint mindig. Azt mondja, sokat kell még tanulni a bájitalokról - feleltem, leülve a férfival szembe. - Meghoztam a szükséges erősítő főzeteket, hátul letettem őket. Mi történt a hétvégén?

- Nem sok mindenről maradtál le, csak a szokásos csetepaté. Négy fiatal túl sok vajsört ivott és párbaj lett a vége, de a Santa Angelben már ellátták őket. Mellesleg, leveled érkezett.

- Nekem? - döbbentem meg. - Kitől?

- Remus Lupin, London, Anglia. Ismered?

- Add ide - kaptam ki a kezéből azonnal.

Hevesen dobogó szívvel meredtem az ismerős kézírásra. Lassan egy éve, hogy nem kaptam tőle levelet, de megígérte, hogy csak akkor fog írni, ha baj van. Mi történhetett? Vagy megtalálták Averyt…? Futó pillantást vetettem a kíváncsian pislogó férfi felé, aztán összeszedve minden bátorságom feltéptem a borítékot.
Az egyik, ami benne volt egy teljesen üres lap. Legalább olyan döbbenten meredtem rá, mint Fabio, aztán a kezembe vettem a kisebb pergament. Egyetlen mondat állt rajta.

Nomen est omen.

- Nomen est omen?

- Nomen est omen…

Alig hagyta el az utolsó hang is a torkom, sikkantva dobtam el a fecnit. Minden egy pillanat alatt történt: Fabionak még annyi ideje sem volt, hogy megmozduljon, a papír máris meggyulladt, különös, zöld lánggal; ezzel egy időben iszonyatos fájdalmat éreztem a bal karomban. Fekete vonal indult el a csuklómtól, miközben úgy éreztem, mintha tüzes vassal rajzolnák a mintát a bőrömbe. Lassú volt és fájdalmas, én pedig a fájdalommal küszködve, ijedtem meredtem a kirajzolódó formára. Mikor végre a két alak köré került egy lezáró kör, vörösen felizzott, aztán abbamaradt a fájdalom.
Az alakok nem tűntek el.
Közelebb hajoltam, hogy megnézzem.
Egy szarvas, aminek a lába össze volt láncolva a tigrisével, körötte pedig egy dupla kör, a két vonal között szöveggel.


"Életeddel tartozol, ez örökre szóló szövetség,
Ha megszeged, halálod a fizetség"


Fel sem fogva az egész jelentőségét, a mellettem hadonászó karokra figyeltem, akik az üres papírra mutogattak.
Már nem volt üres.


"Azt mondtad, csak akkor írjak, ha baj van. Most a lehető legnagyobb pácban ülünk. Szedj össze néhány aurort és jól képzett varázslót, aztán irány egy kandalló és gyere a térre. Voldemort megint itt van.
Sajnálom, ami a kezedet illeti, de meg kellett kapnod az Örök tartozás pecsétjét, hogy biztosan vissza gyere. Még mindig az életeddel tartozol Perselusnak, bármennyire is nem akarod, most pedig nagyobb szüksége van rád, mint eddig bármikor. Ha nem jössz, nem csak mi halunk meg, hanem te is, erre már biztos rájöttél.
Azonnal gyere!
Remus"


- Ez meg mi a fene…?

- Az útilapu Londonba - jegyeztem meg gúnyosan.


***


Órákkal később az ismerős ház konyhájában ültünk, mind a heten. Elisa, Fabio, Fabrizio, Antonia, Isabelle, Nick és én érdeklődve figyeltük az asztalfőn ülő Minervát, aki épp a beszámolóját tartotta.

- Azt akarja mondani, hogy egy egyszerű szeánszon képes volt valaki megidézni Voldemortot, de úgy, hogy testet is öltsön? - kérdezte döbbenten Fabrizio.

- Pontosan - bólintott nagy komolyan. - A kérdéses varázslónak pedig nagyon nagy ereje van. Túlságosan is nagy, ezért tudta ezt megtenni. Szükségünk van mindenki segítségére, hogy újból le tudjuk győzni Voldemortot és ismét béke legyen. Most viszont, kérem, foglalják el a szobáikat, aztán a következő megbeszélésen mindent megtárgyalunk részletesen és…

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és ismerős alakok robbantak be.

- Tudtam! - vigyorgott az egyikük, egy fekete hajú, szemüveges férfi, majd mosolyogva hozzám lépett és a karjába zárt. - Jó, hogy megint itt vagy Marcsi!

- Te bolond, miért nem vagy képes leszokni erről? - vágtam játékosan oldalba, majd megöleltem sorra a Harry mellett álló Ginnyt, Hermionét és Ront is. - Istenem, milyen régen láttalak titeket!

- Mi is örülünk neked - mosolygott Ginny. - Halálos unalom volt itt lenni nélküled.

- Persze - vágtam egy grimaszt.

Épp nyúlni akartam hátra, hogy bemutassam Nicket a többieknek, mikor újabb ismerős jelent meg, hangtalanul lépve a helyiségbe. Pontosan olyan volt, mint az emlékeimben: fekete haj, fekete szemek, fekete talár. Belül pedig egy rég megromlott, fekete szív és lélek. Hallottam, hogy Minerva mond valamit, kiterelve az új tagokat, de nem értettem, mit mond.
Újból szemtől szemben álltam életem megkeserítőjével, rémálmaim főszereplőjével.
Látszólag az elmúlt évek nyomtalanul tűntek el felette, de alaposabban megfigyelve rá kellett jönnöm, ez nincs így. A máskor kifejezéstelen szemek szokatlanul élettelteliek voltak, a régi kifejezéstelen álarc pedig nem volt többé.
Hirtelen egy ötlet kezdett körvonalazódni bennem. Az elmúlt évek alatt megbántam, hogy bosszú nélkül jöttem el, de most végre megadatott a lehetőség. Gonoszabb leszek, mint te valaha is! Édesen elmosolyodva nyúltam hátra.

- Perselus - bólintottam mosolyogva.

Bizonytalanul viszonozta a biccentést.

- Örülök, hogy újból látlak, Rose.

- Szeretnék neked bemutatni valakit - toltam elé a vállánál fogva Nicket. - Nick, ő itt Perselus. Perselus, ő itt Nicholas. Köszönj apának, kicsim.

- Szia, apa…


***


Örömmel nyugtáztam a régen szeretett férfi arcára kiülő tömény iszonyatot, ahogy az előtte álló kisgyereket nézi. A többiek sem voltak kevésbé meglepettek, kivéve Hermione, aki mérgesen figyelte, mit teszek.
Belül, a tigris diadalmasan felüvöltött, mégis…
Rosszabbul éreztem magam, mint eddig bármikor. Újra előjöttek a régi, elfelejtett érzések, az emlékek az együtt töltött boldog pillanatokról és elszégyelltem magam. Bármekkora gyilkos is, ezt mégsem érdemelte.
Aggódva néztem a kezembe kapaszkodó Nicket és belesajdult a szívem. Nem így kellett volna. Már megint hibát követtem el, mint mindig, amikor a közelében vagyok. Mikor kerülök már ki a befolyásod alól, Perselus?


***


- Azt hiszem, mi magunkra hagyunk titeket - szólalt meg Ginny óvatosan, mire megráztam a fejem.

- Semmi szükség rá.

- Menjünk fel - nyitott ajtót Perselus, mire a karomba kaptam a remegő gyereket és kiszáguldottam az ajtón.

Ahogy követtem életem fekete taláros sorscsapását, arra gondolta, mi lesz még itt, ha az első percben ennyire kivetkőztem magamból?