A Sárkány

Sok olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat, valamiféle - több állat testrészeiből összegyúrt - többfejű, lángot lehelő félelmetes szörny. A sárkány - alakját, tulajdonságát tekintve - változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel megjelenési formájában a sárkány ,,emberi" is lehet, emberi életmódot folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény fogalmával jelöljük.

A sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre. Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle - korábbi elképzelésekben élt - démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.
  A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb.  A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó, de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban, kezdetben az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején utaztak.  A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány - gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra. Tudjuk, hogy a sárkányokról, mint hatalmas testű lények létezéséről szóló elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú ,,sárkánycsontot" szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a - főleg csak népmeséinkből ismert  - többfejű sárkánnyal szemben. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
A zomok országszerte ismert tájszó ,,kígyó" értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok-zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ,,kígyó"-t, a szlovák zmija ,,viperá"-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó, hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik egy-egy disznó. A pásztor - a tolvajt keresve - meglesi a zomokot. Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik, vagy elégetik. Meg kell jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él, de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta, Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi címerekbe és templomi festményekbe  a szárnyas kígyók és a sárkányok. A sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a ,,sárkányölő" Szent György-legendákhoz. A sárkánykígyó a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik, megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a ,,hátaslova". Több hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót Szerecsenországba viszi, összeaprítja, és a húsát eladja, ott ugyanis az emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben, egy gödörben elrejtőzik, és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az ember - a sárkányt utánozva - kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert. Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát ? az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más, mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon emlékét őrzik a magyar népi műveltségben.
Többfejű sárkány. Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent György-legenda. Mesebeli állat, legendabeli szörny, hatalmas, denevérszárnyú, tüzet okádó, pikkelyes gyíknak vagy kígyónak képzelik el, horgas farokkal. A mitológiában és a legtöbb nép népköltészetében jelentős szerepet, tölt be. Alakja, attól függően, hogy milyen elképzelésre vezethető vissza, valamely rettenetet keltő és gyakran gonosz hatalom megtestesítőjeként nem mindig és nem minden népnél azonos; gyakran azonban (óriás) kígyóra, gyíkra (repülő sárkányok) vagy krokodilra emlékeztet.
  Az ezekben a lényekben való hit úgy látszik, hogy e gigantikus, történelem előtti sárkányszerű hüllők ősei felől való legcsekélyebb ismeret nélkül keletkezett. A görög nyel vben a szó: drakwn -innen származik az angol dragon- eredetileg nagy kígyóra használatos, és a mitológiák sárkánya, bármilyen formát is vesz fel később, alapvetően kígyó marad.
A középkori egyházatyák és humanista zoológusok leírása és ábrázolása szerint: pikkelyes, krokodilhoz hasonlító állat, hosszú farokkal és denevérszárnyakkal. 
  Az ókori népek mitológiáiban a sárkány többnyire valamilyen félelmetes, gyakran gonosz hatalom megtestesítője. Alakja nem minden népnél azonos, többnyire kígyóra, gyíkra, krokodilra emlékeztet. Mivel elsősorban valamilyen hatalom, erő megtestesítője, alakja a szerint is változik, hogy hol jelentkezik: szárazon, levegőben sárkány, folyókban, tengerekben tengeri szörny.
  A germán mitológiában Szigurd (Siegfried, Seyfrid, Sigurd) megöli Fánfirt, a gonosz sárkányt, a kincs őrzőjét, majd miután megette annak szívét, és vérében megfürdött, mindentudóvá és sérthetetlenné lett.
Szigurd személye megjelenik mind a germán mind az ó-norvég irodalomban, így történeteinek sokszor több változata is van. Egyik történet arról szól, hogy Szigfrid harcol a sárkánnyal, a másikban pedig, hogy hogyan szerzi meg a kincset két fivértől, akik örökségükön veszekedtek. Ezt a két történetet szerkesztették egybe és mesélik el részletesen Az Edda-ban.
  A Das Lied vom hürnen Seyfrid,- ben is feltűnik mely nem tehető 1500 előtre. A költemény főtémája egy szűz megmenekítése a sárkánytó.
  A norvég mitológiában feltűnik még a sárkány a Niflheim-ban azaz a Sötétség birodalmában, melynek uralkodója Hel. A Nilfheim úgy tűnik több részre volt osztva, egyik része Náströnd, a ,,hullák partja". Itt állt egy északra néző kastély, mely mérges kígyókkal volt megtöltve, itt gyötrődtek

a gyilkosok, házasságtörők és hamisan esküvők, míg a sárkány, Nidhogg ki nem szívta a vért a testükből.  A sárkány még a menn yben lakozik, amikor fel akarja falni a gyermeket, aki vasvesszővel fogja legeltetni a népeket (Jel. 12: 3kk). Mihály és angyalai hatalmas harcban legyőzik a sárkányt, aki levettetik a földre (Jel. 12: 7kk). Most lesz nyilvánvalóvá, hogy a sok alakban egy lén y rejtőzik: a sárkány nem más, mint az ősi  kígyó (Gen. 3: 1kk), vagyis az ördög, a Sátán (Jel. 12: 9; 20: 1). A sárkány  hatalmas hadjáratot indít azok ellen, akik megtartják Isten parancsait (Jel. 12: 17), mozgósítja minden erejét,  seregét (Jel. 13: 1kk). A sárkány azonban alulmarad a nagy küzdelemben: előbb ezer esztendőre megkötözik (Jel. 20: 2k), majd rövid időre elengedik ugyan (Jel. 20: 3c. 7k), de azután a tüzes és k énes tóba vetik  (Jel. 20: 10).
A sárkányok mitikus lények, akik a legkülönfélébb népi legendákban jelentek meg. Így időszámításunk előtti évezredektől egészen a középkorig találunk történetekben felbukkanó, általunk sárkánynak beazonosítható lényeket - bár formáik sokszor egymástól is nagyon eltérők lehetnek. Időszámításunk előtt 10000 tájékán már elkezdtek gyarapodni és terjedni a kínai kultúrában. Ezek a vízhez kötődő lények voltak, akik az élet különböző területeihez kapcsolódtak. Megjelentek az egyiptomi (i.e. 4000), a sumér (i.e. 3000) hitvilágban, a hettitáknál, majd a skandináv (viking) mitológiában - i.e. 700 körül.
Nyugaton leginkább a brit mondavilágból származó sárkány ismert, amelyek kevésbé mondhatónak mitológiai alakoknak. Leginkább valaminek a védőjeként jelentek meg - barlangok, szüzek, szent kutak vagy kincsek. ,,Féreg"-ként említik őket. Általában nincs lábuk, szárnyuk, leginkább egy óriási kígyóra hasonlítanak, villás nyelvvel, mérgező lehelettel, és olyan képességgel, hogyha feldarabolják őket, újra eggyé válnak. Sokszor a hősök hősiességének mércéje volt, hogy legyőztek-e már sárkányt.

Később keresztény hatásra a sárkányokat gonosz lényekké nyilvánították - ez a tulajdonságuk a folklórból nem derük ki egyértelműen. Az égen felbukkanó furcsa fények, mint gonosz sárkányok, rossz óment jelentettek - betegséget, balszerencsét, halált.

A Kínai sárkány

Kínában nevének jelentése: ,,kiváló értelmű lény" (Lung), s a legfőbb bölcsesség, a halhatatlanság és a gyógyítóerő birtokosa, a keleti égtáj és az eső, az időjárás és a termékenység ura. A kínai állatöv ötödik állata. Ő Alapította meg a kínai istendi nasztiát. találta fel az írást és a tudományokat. Ezek után nem csoda, hogy a kínai császár emblémája ugyancsak a sárkány.

Kínában ismeretes a négy Lung, vagy sárkány. A víznek és az esőnek az istenei ezek, kik valószínűleg a császári palota és a főváros Fung-shui-át szabályozták s a Peking környéki négy templomban tiszteltettek.

A kínai mitológiában öt típusa van a sárkánynak:

1. Az istenek és császárok, védelmezői

2. A szelek és az eső irányítói

3. Földi sárkányok, akik a folyókat és tengereket mélyítették ki

4. Rejtett kincsek őrzői

5. Az első sárkány

A sárkány évezredeken át mindig az első helyen állt az istenként tisztelt kínai állatok sorában (beleértve a mitikus szörnyeket is). Az első Han császártól kezdve a sárkány mindig a császárt szimbolizálta. A kínai mitológiában a sárkány külsejét szigorú szabályok írták elő, a hagyomány szerint e kanonikus ábrázolás lényege különböző lények vonásaiból tevődött össze: szarvasnak a szarva, teve feje, démon szeme, kígyó nyaka, teknős belső részei (egy másik változat szerint egy hatalmas kagyló gyomra), sas karmai, tigris lába, bika füle kellett, hogy legyen. Jellemző még rá, hogy nem füleivel, hanem szarvaival hall. Megkülönböztettek égi, földi és föld alatti sárkányokat, melyeknek a legkülönbféle színeik lehettek. Az égi sárkányok adták az esőt, a föld alatt lakók őrizték a föld méhének kincseit. A vizeknek (tengerek, tavak és folyók) külön sárkány gazdáik voltak, az ún. Sárkánykirályok (longwang). A kék sárkányokat jószívűnek, a fehéreket erényesnek, a sárgákat, pedig könyörületesnek tartották. A kínai sárkányok között nagyon ritkán fordul elő a gonoszt szimbolizáló szörny, a kínai mitológiában általában mindig a jó, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumainak számítottak (szemben az európai elképzeléssel). Ezt sok vonatkozásban elősegíthette az esőt hozó sárkányisten kultusza. A sárkánykultusz fő ünnepnapja az 5. holdhónap 5. napjára esik, azaz a Sárkánycsónak-ünnep. Ilyenkor sárkányorrú csónakokban eveznek a folyókon, s áldoznak a vízi sárkányistennek. A sárkány a kínai zodiákus ötödik állata.

A kínai kozmogónia azt tanítja, hogy két örök, egymást kiegészítő elem, a Jin és a Jang ritmikus játékából keletkezik a Tízezer Lény (a világ). A Jinhez tartozik az összpontosítás, a sötétség, a passzivitás, minden páros szám és a hideg; a Janghoz pedig a növekedés, a fény, a lendület, minden páratlan szám és a meleg. A Jint jelképezi a nő, a föld, a narancsszín, sok völgy és folyómeder, s a tigris; a Jangot pedig a férfi, az égbolt, a kék szín, a hegyek és oszlopok, s a Sárkány.

Lung, a Kínai Sárkány a négy mágikus állat egyike. (A másik három: az Egyszarvú, a Főnix és a Teknőc.) A Nyugati Sárkány a legjobb esetben is csak ijesztő, a legrosszabban, pedig nevetséges; a mondákban szereplő Lung ellenben isten, olyan, mint egy angyal, mely egyszersmind oroszlán is. Sze-ma Csien Történeti feljegyzések című művében azt olvassuk, hogy amikor Konfuciusi elment, hogy tanácsot kérjen Lao-cétól, az udvari archívum és könyvtár mesterétől, a látogatás után ezt mondta:

,,A madarak repülnek, a halak úsznak, a vadak futnak. A futó állatot elejtheti egy csapda, az úszót egy háló, a repülőt, pedig egy nyíl. Ám itt van a Sárkány; nem tudom, miképpen lovagolja meg a szelet, s hogyan jut fel az égbe. Ma láttam Lao-cét, így mondhatom, hogy láttam a Sárkányt."

Hajdan egy Sárkány, illetve egy Ló-Sárkány tűnt föl a Sárga-folyó vizéből, s a fedte fel egy császárnak azt a híres kör alakú ábrát, amely a Jang és a Jin egybefonódó játékát jelképezi; egy király hátas- és vadászsárkányt is tartott az istállójában; egy másik uralkodó, pedig sárkányhúson élt, s virágzott a birodalma. Egy híres költő ekképpen jelenítette meg a nagyság veszélyeit: ,,Az Egyszarvú hidegtálként végzi, a Sárkány pedig húspástétomként."

A Változások könyvében többnyire a bölcsességet jelképezi a Sárkány.

A Sárkány évszázadokon át császári jelvény is volt. A császár trónját Sárkány-Trónnak nevezték; az arcát Sárkány-Arcnak. A császár halálakor azt mondták, hogy az uralkodó felment egy Sárkány hátán az égbe.

A népi képzeletben a felhőkhöz kötődik a Sárkány, meg a földművesek közt oly áhított esőhöz, továbbá nagy folyókhoz is. Közkeletű az a mondás, hogy ,,a Föld most egyesül a Sárkánnyal", ami azt jelenti, hogy esik az eső. Csang Seng-jü egyik 6. századi falfestményére négy Sárkány került. Akik megtekintették a képet, kifogásolták, hogy nem festett nekik szemet. Haragra lobbant Csang, kézbe vette ismét az ecsetet, s a tekervényes figurák közül kettőre felfestette a hiányzó szemeket. Erre ,,villám és mennydörgés töltötte be a levegőt, megrepedt a fal, s a Sárkányok felröppentek az égbe. A két szemnélküli Sárkány azonban a helyén maradt".

A Kínai Sárkánynak szarva és karma van, a teste pikkelyes, a gerince, pedig akárha tüskéből volna. Gyönggyel szokás ábrázolni, melyet többnyire lenyel, vagy épp kiköp: gyöngyében rejlik az ereje. Ha elveszik tőle, ártalmatlan.

Csuang-ce említ egy kitartó férfit, aki háromévi kemény munkával elsajátította a sárkányölés tudományát, csakhogy élete végéig sem adódott rá alkalma, hogy gyakorolja.

Forrás:

http://dragon.unideb.hu/~baloghs/vallast/sarkany.html

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/sarkany2.html

http://www.terebess.hu/szorolapok/sarkany.html