„Eljött a parádé napja… a ma estétől számított egy héten belül, elpusztul a világom. A világ, melyet oly nagy kín és erőfeszítés kísérte. Annyi áldozat, és megtelt lap után, melyet véremmel írtam, most mind eltűnik, talán hamuvá lesz. A tűzvész elpusztít mindent, és senki sem menekül meg előle. „ – Nagykönyv 997.oldal, írta: Gerard Way.

- My Chemical Romance? Az meg mi? – teszi fel a nagy kérdést Pearl.

- Hát, a banda! –csapja a combjához a kezét Kim, mitől a zsebre vágott discman megszólal.

- Mi ez? – néz körbe ijedten Pearl, Kim pedig megfogja a fülhallgatót, és odanyújtja a fantomjának.

- Ez a zene, ők a My Chemical Romance! A főnök…ő énekel. –mondja ki lassan a szavakat Kim, hisz még maga sem biztos a dolgokban. Aztán Pearl hallgatott, nem mondott semmit, csak hallgatta a zenét, mely újabb ismeretlen érzést váltott ki belőle. Aztán csak mentek, nem szóltak semmit, csak a zenét hallgatták, mely átjárta mind a kettőjük testét, és talán lelkét is. Mikor már mélyen belemerültek a zenébe, akkor egy csöppnyi lény ugrott eléjük, amely kapucnit hordott, és ez felismerhetetlenné tette.

- Ki vagy, és mit akarsz? –teszi fel erős hanggal a kérdés Pearl.

- Pszt! Én vagyok! – szólal meg az ismeretlen, és felfedte magát.

- Csontos! – ugrik Kim a nyakába, és szorosan öleli.

- Mi az, miért, és ki elől bujkálsz barátom? –kérdi Pearl.

- Megtudták, hogy ember voltam, és most…, most el akarnak pusztítani! –közli csalódottan a tényt Csontos.

- Nem! Azt nem engedem meg. – háborodott fel Kim.

- Jaj, te nem tudsz segíteni rajtam.

- Akkor ki tud? –vágja rá a fantom, hisz nem érti, hogy az ember, a kiválasztott miért nem tudna rajta segíteni. – Akkor ki? –teszi fel ismételve a kérdést.

- Te barátom, te! – hajtja le a fejét Csontos, és folytatja: - A hír gyorsan száll. Minden lény tudja, ma este itt a parádé! Eljött az, amire a teremtés óta várunk. Eljött a mi időnk. És persze, azt is tudják, hogy Te vagy a kiválasztott. Az arcod ott van az összes hirdető táblán. A házadnál sorba állnak, hogy az anyukáddal fényképezgessenek. Nem tudom mi ütött ebbe a világba, de rohamosan kezdünk olyanok lenni, mint az emberek. A polgármester le van üldözve a trónjáról. Pearl, téged várnak oda! Te vagy a kisfantomok jelképe. Minden megváltozott…

- Ez az én hibám! –rogyik össze Kim, Pearl pedig még mindig nem tud megszólalni.

- A város már fel van díszítve. Nagyon várják az estét. Főszámként akarják bemutatni, ahogy meghalok…újra… Már megvan a varázspor, ami hatására szétmorzsolódok…

- Soha! –förmed fel Pearl. – Ha hatalmam van, akkor élek vele! Nem fog ez a világ elemberiesedni!

Kimet aggasztották a dolgok. Az zakatolt az agyában, hogy miért pont ő? Bejött egy ismeretlen helyre, és felborított mindent.

 Már megbánta a tettét abból a szempontból, hogy egy ilyen gyönyörű helyből, micsoda rossz hely lett, és talán az érkezése miatt. De ugyanakkor sose bánja meg azt, hogy megismerte Csontost, és Pearlt. Na de a főnökre, még mindig kíváncsi volt…

- Nem merek veletek menni a városba! – reszkető félelemmel közölte Csontos.

- De velünk jössz! –tápászkodott fel Kim, és Csontost ölelgette. – Ugye hogy velünk jön? – fordult a fantomhoz.

- Igen! Csontos a barátom! Megvédelek pajtás, gyere. –hátba verete barátian, és elindultak.

- Köszönöm, esküszöm, meghálálom! –borult szinte a térde elé csontos.

- Mit csinálsz Csonti? Haverok vagyunk! Nem kell nekem a hálád, ez a minimum, úgy érzem.

- De te, te lettél a főnök, a góré… te nem barátkozhatsz egy ilyen senkiházival, mit én… - mondja fejét lehajtva Csontos, nem mert felnézni. Kim csak zavartan néz, és inkább nem szól közbe.

- Nem vagyok góré, sem főnök. Én Pearl vagyok. Én ugyanaz a Pearl vagyok, aki gyerekként. Én az a Pearl vagyok, aki eltörte a medencecsontod birkózás közben. Én ugyan az a Pearl vagyok, aki megfelezte veled a himpikukac édességet. Én ugyan az vagyok, aki tegnap voltam. Nem leszek én olyan fantom, aki emberi tulajdonsággal van felruházva. –aztán megfogta Csontos állát, felemelte a fejét, és ezt mondta: - Te vagy a legjobb barátom Csonti!

Egy megható pillanat volt ez. Két olyan lénytől, melyről Kim úgy tudta, nincsenek érzelmei. De vannak. Az érzelmek megvannak, csak nem tudnak előtörni. Erre Kim ott, abban a pillanatba jött rá.

- Ti, ti… - mondta szaggatottan Kim. –Ti nem vagytok bábuk, vagy valami horror lények. Ti is éreztek… nem baj, hogy nincs szívetek. Az érzés nem pont szívből fakad, hanem a lényetekből. Hisz gyakorlatilag gondolkodni se tudnátok…mert nincs agyatok…értitek? Ti is épp úgy éreztek, akárcsak mi emberek. Csak a kérdés az, mire használjátok az érzelmeiteket, és hogy hogyan.

- Azt hiszem, igazad van, ember! Ez alatt a két nap alatt annyi mindent éreztem…, és az jó dolog, és megpróbálok jóra fordítani mind. Ez a világ nem is olyan rossz, és félelmetes. Itt nemcsak gyűlölet és harag van. Black Citynek nem erről kell szólnia. –jött rá Pearl.

- Induljunk! Ezt az álláspontod meg kell osztanod az egész néppel. – tanácsolta Kim, és elindultak.

Már jó ideje mehettek, mikor meglátták a szürke füvet, melyen fekete pitypang szerű növény volt.

- A domb… - mutat fáradtan Pearl a dombra. – A mögött van Black City.

- Igen, akkor siessünk! – kiáltott fel Kim, és új erő lett úrrá rajta. Megfogta barátai kezét, és húzta maga után. Végül felértek a domb tetejére, és bepillantást nyert Kim a titokzatos világra, mely végre megmutatta magát.

- Ez nem semmi! – állt el a lélegzete Kimnek, és kirázta a hideg. Ránézett fantomra, aki csak ennyit mondott:

- Isten hozott Black Cityben!