- Nem hiszek a szememnek! –ismételgeti magában Kim.

Gyönyörű látvány tárult elé. Ismét látta az ajtót, amin vér betűk voltak, és ismét azt írta:

„Welcome To The Black Parade”

A lány boldog volt, hogy újra bemehet abba a világba, ahol ismét tud nevetni, ahol talán olyan barátai vannak, akik hisznek a szavába. Mindennél jobban be akart menni oda, hogy ismét a Fantomjával, és Csontossal lehessen.

Újra elindult, de most már nem az ismeretlenbe. Black City most sem akarta megmutatni magát, ismét sötétség homályában kereste a maga útját Kim. Minél tovább ment, annál jobban fáradt. Órákon keresztül gyalogolt, sőt, néha még futott is annak reményében, hogy előbb odaérhet, de semmi. Ugyanaz a sötétség, semmi más. Aztán Kim megint elesett egy fában, pont úgy, mint az első alkalommal, de most nem vesztette el az emlékezetét, viszont nem is kelt fel. Teljes kimerültségnek, és a reményvesztésnek köszönhetően Kim ott aludt el, a semmi közepén. Apja halála óta, most először volt úgy, hogy békésen aludt. Egyszer sem ébredt meg, nem forgolódott, sőt, még rémálmai is eltűntek. Ott szuszogott édesen a lány, egészen addig, míg nem világított éles fény a szemébe. Ismét a nap, a szürke nap zavarta meg édesded álmát. Hatalmasat nyújtózkodott –még mindig csukott szemmel - , és mellé enyhe mosoly társult kisimult arcára.

- Wow! – szólalt meg ismét az ismerős hang. – Te még mindig úgy mosolyogsz, mint azelőtt. – Kim lassan kinyitotta a szemét, és a felette állóra meredt.

- Pearl! –pattant fel Kim, és Pearl nyakába ugrott. – Olyan jó, hogy újra látlak!

- Nekem is furcsa itt bent valami –mutatott a szíve felé. -, ez lenne az öröm? – kérdezi.

- Igen, azt hiszem.

- Épségbe visszatértél a, a … bolygódra?

- Igen, de nem értek semmit sem. Annyi kérdésem van hozzád.

- Mégpedig?

- Több is van, melyikkel kezdjem. Hol van Csontos? – néz körül Kim.

- Nincs itt. Nem tudom hol van, bűntudata van.

- Ezt sem értem. Azt az érzést ismeritek hogy bűntudat, de azt, hogy boldogság, azt nem?

- Jó, minden kérdésedre választ adok, hisz ez a dolgom, én vagyok a fantomod. Nos, most ismét elindulunk a város felé, de most másik irányba. Tudod, kerüljük a folyót, stb., és útközbe minden kérdésedre választ adok. Így megfelel? – kérdi Kimtől.

- Rendben, menjünk. –egyezett bele a lány, és közben azon gondolkodott, melyik kérdés tegye fel neki először.

Elindultak a hosszú úton ismét, de most csak ketten.

- Az első kérdés hadd nekem jusson. Rendben? – kérdi Pearl.

- Jó, de utána én jövök.

- Szóval mit tudsz erről a világról? Tudsz egyáltalán valamit?

- Hát nem tudom még azt sem, hogy tudok e valamit. Hogy kerültem vissza… hogy kerültem haza?

- Hát jó. Szóval, te nem hittél igazán a mi világunkban, és azért kerültél vissza a sajátodba.

- Mi? – kérdi meglepődve Kim. – Nem, nem hittem benne. Ezt meg honnan veszed?

- Szóval, én vagyok a vezetőd, a kiválasztottad. Miután te tegnap elmentél, vissza haza, az volt az első dolgom, hogy meglátogassam a főnököt…

- Miféle főnököt? A polgármestert? – vágott közbe Kim, és ez alatt maga elől a szúrós ágakat próbálta odébb tolni.

- A polgármester itt nem olyan nagyúr. Az, aki itt mindennek a teremtője, az egy kedves ember.

- Ember? Olyan, mint én?

- Nem, ő hím. És idősebb is nálad egy picivel.

- Mennyi idős?

- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ő hiába is ember, nem öregszik. Nincs neki születésnapja, mint a többi embernek.

- Annyira összezavarsz. Egyik pillanatban úgy tűnik, te mindent tudsz az emberekről, máskor meg azt sem tudod, mi az a nevetés. Olyan, mintha folyton hazudnátok nekem.

- Nem Kimberly, mi nem hazudunk! – förmedt fel Pearl. – Mi csak, á, hagyjuk, sok mindent nem értesz, de ha hagyod, megmagyarázom. – mondta a fantom, Kim pedig egy bólintással egyezett bele, így Pearl folytatta mondókáját. – Szóval ott tartottam, a főnöknek mi még a nevét sem nagyon tudjuk. Az a helyzet, hogy sok titok övezi őt. Én, a kiválasztott vagyok az egyike azoknak, akik látták. Pedig belöllünk kevés van ám.

- És milyen? Hogy néz ki?

- Nem tudom. Sötét volt ahogy beléptem hozzá. Volt ott egy kis asztal, amin ceruzák, meg papírok voltak. És ott, azon az asztalon volt ott egy világító világos valami, ami még hőt is adott ki magából. Ahogy elmentem mellette, a fény kialudt. A főnök mellém állt, elővett egy vérszínű kockát, amiből tüzet csiholt egy mozdulattal. Aztán odatartotta világos hosszú dologhoz, amely utána ismét világított.

- Gyertya. –jelentette ki Kimberly.

- Mi?

- Gyertya, és öngyújtó. A hosszú világos valami, gyertya volt, az amivel pedig újra meggyújtotta, az öngyújtó volt.

- Igen? –lepődött meg Pearl. – Honnan veszed?

- Mert ahogy körül írtad,… szóval azok alapján én arra gondolok. Sőt, biztos vagyok benne.

- Szóval meggyújtotta a világos micsodát, és utána újra visszaült a helyére. Egy levélszínű, puha székre. Volt belőle még egy vele szemben. Azt mondta üljek le, én pedig engedelmeskedtem. Szóval lassan lépdestem a szék felé, közben pedig abban a félhomályban próbáltam feltérképezni a szobát. Nem sok minden láttam, viszont a sarokban észrevettem a könyvet. Ezt viszont még soha senki sem látta. Gyönyörű volt. Az a sima borítás, ami rajta volt… még soha nem láttam olyan szép könyvet. 

- És a főnököd, ő milyen volt? –kérdezte Kim.

- Hát mondom, nem sok mindent láttam belőle. Leültem vele szembe, ő pedig mondani kezdte.

            - Szóval eljött a nap. Végre eljön a Parádé napja?

            - Igen főnök. – válaszoltam neki alássan.

            - Mesélj a kiválasztottról!

            - Ő egy roppant szép, aranyos teremtés. Levélszínű a haja. Ó, nagyon szép a haja. Látni    kellene milyen gyönyörűen fénylik a szürkeségben.

            - Honnan vetted ezt a szót? Szürkeségben?

            - Ő tanította meg rá. Sőt azt is mondta, hogy a levélszínt igazából feketének hívják. Sokat            mesélt nekem a világáról. Még nevetni is megtanított.

            - Mi? Nevetni? Ezt meg hogy merészelte? –kérdezte dühösen, majd odasétált az asztalához, és kivett egy dobozt, amiből elővett egy világos rudat, a szájába vette, meggyújtotta a vérszínű kockával, és az meg izzott tőle. Újra és újra nagyokat szippantott bele, és minden szívásnál egyre kevesebb lett.

            - Ne haragudjon főnök úr, én nem tudtam hogy nem szabad. – ijedten mentegetőztem.

            - Ne hívj főnöknek! – utasított.

            - Rendben, ne haragudjon.

            - Folytasd, milyen a fiú?

            - O, ő nem fiú! Ő egy lány. Azt mondta magára. Szóval, hosszú, enyhén göndör levélszínű           haja van. A szeme pedig… az valami hihetetlen. Még sosem láttam olyant. Nagyon fura          színű. Az ajka pedig vérszínű, és a mosolya….

- Ne már Pearl! Te tényleg ilyeneket mondtál rólam? Miért? –lepődött meg Kim.

- Hát mert, mert így gondolom. Most miért vágtál közbe?

- Jó bocs, folytasd.

            - … Elég nagy lány, magasabb Csontosnál. Nem olyan, mint amilyennek mondták, hogy az         lesz.

            - Hát, az hogy lány, és hogy nagy, azt én sem gondoltam volna. Hol van most?

            - Otthon. Tudja, a hang az égből. Ő hívta. Belesett a Redrunningba, és elsüllyedt.

            - Akkor, ha minden igaz, holnap újra jön, és akkor meg lesz tartva a Black Parade! – feltételezte, és elnyomta az a hosszú rudat, ami végülis a végére rövid lett.

            - Rendben. Akkor ki lehet hirdetni, hogy eljött a nap, a nagy nap? – érdeklődtem.

            - Igen…itt az idő! Menj, és készülj fel magad is….. –utasított, és én elhagytam a házát, de még utoljára rápillantottam a könyvre, és a csodálattól alig kaptam levegőt.

- Igen, és….még mindig nem mondtad el, hogy nézett ki! –emlegette fel Kim.

- Mondtam, hogy alig láttam valamit…de ha ennyire érdekel… Szóval abban a homályban, csak félig volt megvilágítva az arca… Igen, arca. Mivel ember. Szép színe volt a szemének, olyan nagyon világos, és tiszta. És visszatükröződött benne minden egyes mozdulatom.  Majdnem olyan volt mint a tied, de mégis másabb.

- Oh, mesélj még!

- De nem tudok mit Kimberly…hosszú, levélszínű haja volt, és olyan édes arca, mint neked… a szátok is majdnem ugyan olyan.

- Én mikor látom? –faggatja tovább Kim.

- Este, a parádén!

- Mesélj a parádéról!

- Szóval, az előbb emlegettem ezt a könyvet… ami a Nagykönyv! Abban van minden leírva. Hogy hogyan keletkezett a mi világunk, és minden..az hogy én itt vagyok, meg te, ez mind le van abban írva.

- Na ne, például az is, hogy mi most itt beszélgetünk?

- Igen Kimberly...minden!