- És te sokat szoksz nevetni? –érdeklődte Csontos.

- Nem, most már nem. Régen apámmal sokat nevettem, folyton csiklandozott.

- Pedig nagyon szép a mosolyod! – hízeleg Pearl.

- Köszönöm. – nézett a fiúkra, majd újra maga elé. Hirtelen megtorpant, megállt.

 - Gyere Kim! Mi az? Miért nem jössz?

- Itt egy folyó, nem látjátok?

- És akkor mi van?

- Ő nem tud úgy átmenni a folyón, mint mi! –jött rá Pearl.

- Oh, tényleg! Olyan fura, hogy ember vagy!

- Fiúk! Miért piros ez a folyó?

- Ez a folyó a Redrunning nevezetű folyó. De mi az, hogy piros?

-  Az egy szín. …. De miért piros? Miért nem kék?

- Kék, az meg hogy nézne ki? – háborodott fel Csontos, közben fogalma sem volt róla, mi az a kék.

- Ahol én lakok, ott a folyók, a tengerek, és az óceánok is kékek.

- Fúj, de undorító lehet. – borzongott bele Pearl.

- Nem az. Számomra ez undorító! – mutat rá a folyóra. – De miért piros? Olyan, mint a vér.

- Nos, rátapintottál a lényegre. – mondta Csontos.

- Mi? Ez itt vér? – kérdezi, és elkapta a hányinger, így a szája elé tartotta a kézét.

- Igen! – bólogatott Pearl.

- De hogy kerül ide vér? Ez az egyetlen szín, amit itt látni lehet a szürkén, és a feketén kívül.

- Szürke? Fekete? Ezek meg miféle színek? – érdekelni kezdte Csontost a dolog.

- Igen! Például az a kő, amin a lábad tartod, az szürkeszínű.

- Nem! Ez nap színű! –vitatkozott Csontos. Ekkor Kim az égre tartotta a tekintetét, és rádöbbent, a nap szürkeszínű.

- Oké, az én világomban ez szürke, a nap pedig sárga színű. A fekete pedig ilyen színű. – mutatott Kim a saját ruhájára.

- Nem, az levélszínű. – avatkozott bele Pearl.

- Milyen levél?

- Hát levél! – közli Csontos, és a kezét kitárja. Kim körbenéz, és ismét megdöbbenés lett úrrá rajta. Ahogy körülnézett –amit eddig még nem nagyon tett -, arra lett figyelmes, hogy egy erdőben vannak, ahol a fa törzse nagyon világosszürke, szinte hamuszínű, a fa levelei pedig feketék. A szürke napsugarak finoman simogatták, a tájat, enyhén kivilágítva ezzel a környéket.

- Nálunk otthon a fatörzs barnaszínű, a levél pedig zöld. … Hallásból sem ismerősek nektek ezek a szavak?

- Valami rémlik, de ….

- De mi nem ismerjük vizuálisan a színeket. A szemünk is más, máshogy érzékel. Nekünk nem olyan fontosak a színek, mint nektek, embereknek. –magyarázta Csontos.

- Ezt értem. Viszont azt, hogy miért véres a folyótok, azt nem! –tért vissza Kim.

- Azt nagyon senki sem érti! Pár éve még ez is levélszínű, vagyis hogy mondtad? Fekete? Szóval fekete volt, de egy nap arra ébredtünk, hogy vér, vagyis piros színű, és hogy tulajdonképpen ez valóban vér. Viszont ez a folyó másabb tulajdonsággal rendelkezik, mint a vér. Hajolj közel hozzá, és szagold meg! – ajánlotta fel Pearl a lehetőséget, mellyel Kim félve bár, de szívesen élt. A lány mélyen beleszippantott, és felpattant.

- Na de ez …

- Igen, édes szagú.

- Pontosabban mondva illatú. – egészítette ki Pearl Csontost.

- Én ezt az illatot már éreztem. – újra a folyó felé hajol, és szagolt. – Ez rózsa illatú.

- Rózsa?! –úgy csinált csontos, mintha nem tudná, mi az a rózsa. Pedig az ő sírja felett épp egy rózsabokor van.

- A polgármester állítása szerint, a jóemberek vére folyik itt.

- A halott jóemberek vére. – most Csontos javította ki Pearl-t, s közben elmélkedni kezdett azon, az ő vére is itt folyhatna, ha nem….

- Ez hátborzongató… - fejtette ki Kim, és az arca elé tette a kezét.

- Nekünk nem az! Mi szeretjük az ilyen elvetemült, és furcsa dolgokat. Mi ezeknek örülünk. A mi világunk teljes mértékben eltér a tiétektől. Minél véresebb, vagy hátborzongatóbb valami, az nekünk annál jobb. Sok horror filmet készítettek Black Cityiről. Minden innen indult ki. Ti, emberek nem éltek ám akkora fantáziával, mint ahogy azt képzelitek. Például nem azért tudtok telefonálni, mert valaki kitalálta, hogy legyen egy telefon. Nem úgy működik ez, hogy a fejére csap, s azt mondja: „ Most telefont csinálok!” – magyarázta Pearl -, hanem egy felsőbb erő vezette rá. Szóval aranyom, a horrorfilmek innen vannak …, Black City ihlette meg a félelmet, mitőlünk ered a rettegés. Azelőtt nem volt ilyen nálatok.

- Na, jó Pearl, ne hazudj ennyit! – állította le Csontos. – Pearl csak kamuzott. Végülis, a félelem együtt született a világgal. Meg úgy tudom még nagyon sok érzésetek van nektek halandóknak. Felesleges érzés, mint pl. a sajnálat, és a szeretet. – fejtette ki őszintén.

- Hogy lenne a szeretet felesleges érzés? – förmed fel Kimberly.

- A szeretet a legrosszabb érzés a világon, nah meg a szerelem. Te nem tudod rólam azt, hogy én pár évtizede még ember voltam …-nyökökte Csontos, végre megtörve a jeget.. – Igen, utáltam embernek lenni. Ezt senki sem tudja rólam, a mai napig titkolom. Mert Black City-be nem jöhet olyan, aki ember, vagy olyan, aki valaha is az volt, kivéve a kiválasztottat.

- De nekem azért elmondhattad volna. Azt hittem barátok vagyunk. – nézett szomorúan a fantom legjobb barátja szemébe.

- Sajnálom Pearl, de nem mertem. Különben is, szeretném az egészet elfelejteni. Szörnyű egy faj az emberiség. Rosszabb, mint mi, ezerszer rosszabb….

- Hogy történt, hogy haltál meg? –érdeklődik Kim.

- Nem akarok beszélni róla. … Rossz ember voltam, de Csontosnak már jó vagyok.

 Csontos elhallgatott, és vele együtt Pearl, és Kim is. Kimberly azon agyalt, hogy mennyire igaza van Csontosnak, az emberi fajnál nincsen rosszabb. És mikor ezek a szavak hangoztak a fejében, az anyja arca villant be. Azután pedig a sok háború, az egymást gyilkoló emberek, stb.

- Nem megyünk tovább fiúk?

- De, gyere. A hátamra veszlek, én úgy is magasabb vagyok, mint Csonti.

- De nem erősebb! – vágta rá Csontos.

Pearl a hátára vette a lányt, és elindult, át a széles folyón. Aztán hirtelen furcsa hangokra lettek figyelmesek, ami az ég felől jön, és azt kiabálja: KIMBERLY, KIMBERLY!

 Csontos annyira megijedt, hogy hirtelen megállt, Pearl, pedig megbotlott benne, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Ő ugyanúgy a víz felszínen maradt, de Kim leesett a fantomja hátáról, de az utolsó kapaszkodásnál letépett egy gyöngyszemet Pearl nyakkendőjéről, és végső erejeként, ösztönösen zsebre tette. Mindez pillantok műve volt. Aztán Kim egyenesen belesett a lassan csorgó, langyos folyóba. Közben egyre erősödött a  hang: Kimberly, kislányom, gyere ide! A lány a víz alámerült, és nem tudott feljönni a felszínre. Mintha egy üveglap akadályt állított volna elé. Kim megpróbálta a láthatatlan akadályt leküzdeni, de ereje kezdett fogyni.

- Sajnálom Pearl, mind az én hibám. – mentegetőzött Csontos.

- Nyugi, nem a te hibád! – mondta Pearl, és látta ahogy Kimberly elsüllyed a mélybe.

- Most hova tűnt? Mi lesz vele? – kérdezte aggódva Csontos.

- Nyugalom, fogjuk még látni … -és rátette kezét Csontos vállára, nyugtatás képpen.