Egy lány sétál végig a főutcán …, hideg szellő csiklandozza a nyakát. Léptei egyre gyorsabbak lettek, a hideg kényszerítette a menetelésre. Idegen talaj érintette a talpát, bár már egy hete ebben az utcában lakott. Körbe nézett, és kereste a házukhoz tartozó kerítést, melyet nagyon csúnyának tartott. Elkezdett kutatni a táskájában mikor a kapu előtt állt. Mire megtalálta a kulcsát, a keze majd lefagyott, hiába volt rajta kesztyű. Hidegtől remegő kezéből majdnem kiejtette a kulcscsomót, végül sikerült bejutnia. Benn a házban igaz meleg volt, Kim mégsem érezte a melegséget  szívében. Ott állt előtte édesanyja, aki épp forró teát készített egyetlen rokonának.

- Hello! –üdvözölte Kimberly összezavarodott édesanyját. Letette az előszobában a kabátját, és a táskáját, majd megindult az anyja felé, az ebédlőhöz.

- Szia, Kicsim! Milyen volt az iskola?

- Marie, azért már annyira nem vagyok gyerek, hogy itt gügyögj nekem! –önti magának még mindig kesztyűben a teát.

- Marie? –lepődött meg az anyja. – Mi az? Itt Jersey-be szégyen anyunak hívni az anyádat?

- Nem érdekel, mi a divat Jersey-be! Nem érdekel semmi sem, ami ezzel a kurva hellyel kapcsolatos! Különben sem most először hívlak Marie-nek, nem tom’ miért lepődsz meg ezen.

- Kimberly! Viselkedj! –csapott az asztalra Marie, nem szerette a csúnya beszédet.

- Mondtam már, nem vagyok gyerek, ne parancsolgass nekem! – ült le anyjával szemben, és közben úgy nézett rá, hogy azt már az anyja sem tudta elfogadni.

- De az én házamban élsz! És amíg itt vagy, az van, amit én mondok! –kelt fel Marie, és cukorért nyúlt, közben pedig nagyokat sóhajtozott.

- Aha, szóval így állunk!... –dühödött fel a lány. - Te miattad költöztem ide! Te miattad fejezem be a suli utolsó pár évét, egy másik helyen! Melletted állok, te meg ilyen vagy …, ilyen közömbös, vagy nem is tudom milyen. – érezte Kim, nem ez a legmegfelelőbb szó az anyjára.

- Sajnálom Kim! Olyan nehéz …  - ült vissza az asztalhoz Marie, és mély zokogás tört ki belőle.

- Tudom hogy nehéz anya! De megígérted, hogy ha elmegyünk messze, messze attól a helytől, akkor többé nem fogod megemlíteni a dolgot.

- Igazad van, de hiányzik! Hiányzol Georg!

- Ne beszélj hozzá anya, nem hall téged! Fejezd be! –pattant fel idegesen a helyéről Kim, és Marie háta mögé állt. – Felejtsd el! –majd gyengéden masszírozni kezdte anyja feszült vállát.

- Hogy tudsz ennyire közömbös lenni? Miért nem sírsz? Neked nem hiányzik? –értetlenkedik Marie.

- De! –háborodott fel Kim, és abba hagyta a masszírozást.

Hogyne hiányozna a lánynak az édesapja. Mindennél jobban szerette őt. Soha nem fogja elfelejteni erős, biztonságot nyújtó karját. Soha nem fogja elfelejteni a meséket, amelyeket az apja mondott neki elalvás előtt. És legfőképp nem felejti el az arcát, melyet mindig borosta borította, meg persze a szemét, melyből mindig szeretet áradt.

- Miért hagyott itt minket? –az anyja önsajnáló mondataiból Kimberly-nek elege lett.

- Hagyd abba Marie! Ne sajnáld magad, ne sajnáltasd magad! Kaptál egy pofont az élettől, de ne hagyd, hogy ez K.O. legyen! Kelj fel, és küzdj! Én is ezt teszem. Nekem is nehéz felébredni reggel, és arra gondolni, hogy már nincsen apu …, de mégsem török össze!

- Hogy is tehetnéd? Tiszta apád vagy! Az összes belső tulajdonságaiddal együtt …, ő sem adta fel, hiába fájt neki!

- Fejezd be! Ne hozd fel Marie, kérlek, ne! – könyörgött Kim, és zavarodottan a konyhapultra ült, s közben a fekete körmét rágta. – Megígérted, nem beszélsz többet az apuról…

- Apuról?! …. –kérdezte, majd utána suttogva: - Én meg Marie? –csalódottan tekintett maga elé a nő, de nem tudott mit tenni. Tisztában volt vele, hogy a lánya nagyon apás volt.

- Anya, ne!

- Ez az igazság!

- Miért kell neked mindig ezt csinálni? –kiabált Kim, és lepattant a kredencről. – Az ilyen viselkedésed miatt nem kerültünk egymáshoz közel! Annyira önző vagy! Apu mindig megértett, de te? … Mikor először megjött a vérzésem pénzt adtál, és elküldtél a drogériába. Bezzeg, apu, ő elment, hozott nekem tampont …, férfi létére! Vagy ott van az első bálozásom! Pontosan tudtad, hogy Ben-nel akarok menni, de te beszéltél Mike szüleivel, hogy vele menjek, mert Mike-nak jobb az anyagi háttere. Akkor is csak apa vállán tudtam magam kisírni, de te ebből semmit sem vettél észre, mert önző vagy! – vágta mind az anyja fejéhez Kim. Marie a gyerekére nézett, és mélyen meg volt sértődve. Nem akarta elhinni az egészet, de tudta, a lányának van igaza, mégsem engedett neki. Kim csalódottan nézett az anyjára, várva feloldást jelentő négy szót; ’ Igazad van, ne haragudj! ’ . De e helyett mást kapott:

- Ne viselkedj így, ez nem méltó hozzánk! –közölte nagyképűen Marie.

- Hozzánk? –lepődött meg Kim. – Ez a szó helytelen …, bennünk nincs semmi közös. – mondta csalódottan  Kim, és felszaladt a szobájába.