Mérhetetlen fájdalmat érzek legbelül és a mai napig nem tudom elhinni hogy ez tényleg megtörtént. Megtörtént és ÍGY történt meg. Nagyon sokáig bíztam reménykedtem abban, hogy lesz megoldás de péntek reggel telefonra keltem melyet először nem akartam elhinni. MEGÁLLT A CÉG ! Rettenetes lehetett ezt eldönteni és kimondani hogy VÉGE.
Demeter Csaba saját szavaival búcsúzik a MALÉV-től, munkatársaitól,aki First Officer volt és a HA-LOJ gépet repülte kapitány kollégájával haza EINN-be.Szívszorító történet, minden ország és nemzet büszke lehet az ilyen felkészült és elhivatott szakemberekre.(szerkesztő megjegyzése)

A döbbenet: Elkeseredettség düh és sokk hatása alatt mentem ki és pakoltam a szekrényemet. Akkor kezdték keresni azokat a pilótákat akik visszarepülik a 737-eseket a bérbe adónak, tulajdonosnak, és nyilván az első reakciója mindenkinek az volt hogy nem, szó sem lehet erről. Miért mi adjuk az utolsó mindent eldöntő döfést magunkba?????.

Aztán valamelyest tisztultak a gondolatok eljutottak, a fontos információk és úgy döntöttem, döntöttünk, részt szeretnék venni ezen a repülésen. De ez nem csak az volt.

A cselekvés: Du fél 5 körül gyülekeztünk a CREW CENTERBEN. Nevetgéltünk örültünk egymásnak izgalommal vártuk a dolgot. Aztán irány az APRON. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt repcsit a szép, és talán akkor mindenki számára a legszebb fehér madarat a kék orrával, és a legszebb logóval a farkán amit valaha láttam gépen. Akkor már nem voltunk vidámak, de a feladatra való koncentrálás a kiszolgálás szervezése feledtette velünk az érzéseket. De ahogy végig néztem az egymás mellett sorakozó gépeket belül éreztem ez nem jó így. Nagyon nem jó.

Aztán elindultunk szépen egymás után sorban elköszönve kihangsúlyozva a járatszám előtti hívójelet MALÉV. MALÉV. Jó érzés volt. Az út sima volt, kaptuk a direct-eket 300-400NM direct-eket mintha ők is tudták volna, nem biztos hogy lesz még alkalom segíteni. Pedig nem kellett időre menni, nem volt utas csak mi ketten. A kapitány és első tiszt. És a madár, a fehér madár kék orral, BLUE NOSE.

Búcsú a gépektől: Éjfél körül megérkeztünk EINN-be sorban egymás után szálltunk le szépen meggurítva ezzel is tisztelegve az elmúlt időszak felett. Megálltunk egymás után, sorban guruló utakon, álló helyeken, leállítottuk, kipakoltunk, kikapcsoltuk a fényeket, sötétbe burkolóztak a gépeink. Szörnyű érzés volt, OTT KELLETT HAGYNI ŐKET. Reménykedtünk még hátha jön egy telefon, GYERTEK HAZA GÉPESTÜL ez csak egy álom, vagy egy rossz vicc volt. De nem jött ilyen. OTT MARADTAK. Mindegyik.

DAS-al jöttünk haza, LQD a retró. Szuper jó kis gép fantasztikus személyzettel. Összeszedtük magunkat, beszálltunk de a hangulatunk egyre rosszabb volt. Tudtuk merre fogunk kigurulni. És tudtuk nem lesz jó a látvány de mindenki erősnek érezte magát. Ekkor már volt aki 24 órája volt ébren, de abban a pillanatban a fáradtság volt a legkevésbé fontos, meghatározó. Néztem az ablakon kifelé és megláttam a mi madarainkat. Az épületek fényei, művészi szépséggel rajzolták kis a sötétségben a boeingok sziluettjét. A logó már nem látszott. Mintha igy lett volna megkomponálva. Potyogtak a könnyek…..senki, szerintem senki nem tudta magába tartani. Torokszorító, fojtogató érzés volt elgurulni és felszállni. Mintha a szívünkből téptek volna ki egy darabot. “NEM HISZEM EL HOGY ITT KELL HAGYNI ŐKET”, hogy van ez?

Hát így. Ha most beszélnem kellene nem tudnék.
12 éves koromban döntöttem el hogy ezt szeretném csinálni, igy szeretném csinálni, ITT szeretném csinálni és ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Sikerült, ha nem is nagyon sokáig de azért sikerült.

Búcsú a kollégáktól: Köszönöm nektek a feledhetetlen 9 évet, és Örülök hogy részese lehettem a Magyar Nemzeti Légitársaságnak, a “MA”gyar “LÉ”giközlekedési “V”állalatnak.
Remélem még dolgozhatok veletek, mellettetek, EGYÜTT, a légi iparban egy Nemzeti légitársaságban.
Hát ez jár a fejemben most és még egy ideig biztosan. 29.-ik órája vagyok fent de nem tudok aludni.

Demeter Csaba