Bár már négy éve gályázott a Mágiaügyi Minisztérium Házimanóügyi Főosztályán, Hermione Granger valahol mélyen mindig visszavágyott szeretett iskolájába, a Roxfortba. Ebben az októberben meg is adatott neki a lehetőség: a kissé ugyan már düledező kastélyban újra megrendezésre került ugyanis a Trimágus Tusa, s mivel sem Oroszország, sem pedig Franciaország nem kapott elég VU-s (Varázsló Unió) támogatást a verseny lebonyolításához, így ismét Albion legjobb mágusaira hárult e nemes feladat. Mivel pedig Ronnak halaszthatatlan elintézendői akadtak, így Hermione egyedül vágott neki az útnak a ködös Hop-hálózaton keresztül. McGalagony professzor, az iskola új és nem kevésbé lelkes igazgatója örömmel fogadta volt eminens diákját, mivel az ezredforduló tájára igencsak elkanászodó diákjainak akart példát mutatni a mindig kitűnő Miss Granger személyében.
A buzgó, pengeajkú tanerőnek azonban csalódnia kellett, mert Hermionénak bizony kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy előadásokat tartson a jó magaviseletről és a kiváló jegyek megszerzésének előnyeiről. Voldemort elpusztulása folyamán ugyanis Kingsley Shacklebolt némileg vérszemet kapott, és a próbák erőteljesen eldurvultak a hét évvel ezelőttiekhez képest. Rögtön az első alkalommal sárkányok mellé még két tüzelő nőstény mantikórát is bevetettek, és ha hozzátesszük, hogy a próbán résztvevők kétharmada (azaz a roxfortos és a durmstrangos delikvens) hímnemű volt, elképzelhető, milyen forró hangulat alakult ki az arénában… No de szaladjunk máris előrébb, hiszen minket tulajdonképpen nem is a Trimágus Tusa, hanem Hermione további sorsa érdekel.
Szóval, folyt az élet a Roxfortban rendesen, Zonko tudatmódosító-szereit úgy vették, mint a cukrot, s a terjesztésben a prefektusok jártak az élen, akiknek tulajdonképpen a dolog megszüntetése lett volna a feladatuk (ahogy az fejlett európai kultúrákban általában lenni szokott). Hermione persze ezekről a földalatti mozgalmakról mit sem tudott, mivel ideje nagy részét a számára előkészített szobában töltötte, egy különösen brutálisan tartott manó sorsa felett merengve (egy kétszáz kilós nőszemély szexrabszolgája volt – és a hölgy szeretett felül lenni…). Ráadásul Harry a nyakába sózta azt az elbírálandó kérelmet is, amelyben egy házimanó aurorképzésre jelentkezett („Edd meg, amit főztél, Hermione!”). Az ötlet persze felettébb komikusnak tűnt, de ha Hermione számításba vette, hogy ezzel forradalmasíthatnák az aurorképzést és a manójogokat is, már nem is volt annyira sületlen baromság.
December huszonnegyedike estéjén azonban Hermionénak nem volt ideje se bilincsben nyögő, se mellveregető házimanókra koncentrálni, mivel a Trimágus Tusa egyik tradicionális eseményére, a karácsonyi bálra kellett készülnie. Persze ezúttal korántsem izgult annyira, mint anno tizennégy évesen: egyrészt, mert nem egy szexi, kigyúrt… köhömm, szóval világhírű kviddicssztár volt a kísérője, másrészt, mert Ronnak sem kellett tetszenie. Haját persze ezúttal is elegáns kontyba csavarta, de nem locsolt rá ipari mennyiségű egyenesítőszert (amúgy sem volt trendi az egyenes haj abban az évben), mint negyedikes korában. Ruhája ezúttal bordó bársonyból készült és saját véleménye szerint egy kicsit mélyebb kivágással a kelleténél, de ebben igazán nőnek érezte magát. Mikor a Flitwick által megbűvölt óra hangos „Kezdődiiik! Kezdődiiiik!” felkiáltásokkal figyelmeztette Hermionét, hogy ideje lemennie a nagyterembe, a lány még néhány csepp oltárian csábító illatú parfümöt loccsantott a fülei tövébe, a csuklóira és a dekoltázsára, majd kilépett a csöppet huzatos folyosóra.
Ahogy lelépdelt a bejárati csarnok széles márványlépcsőjén, jó pár szem rászegeződött; egy féltékenyebb hatodéves lány még pofon is csapta kísérőjét. Szó mi szó, volt mire kocsányon lógatni a szemeket: a bálon Hermionén kívül tucatnyi tökéletes kinézetű, manökenalkatú Beauxbatons-os lány is tiszteletét tette, Fleur Delacour húga, Gabrielle pedig tanárként érkezett a delegációval. Gabrielle kísérője egész este csak bambán, nyálcsorgatva bólogatott, amit a lány hamar elunhatott, mert nem sokkal később egy erősebb idegzetű társ után nézett, aki nem kap krónikus agysorvadást egy véla ősökkel rendelkező lány látványától.
A nagyterembe belépve Hermione egyből ismerősöket kezdett keresni; egy asztalnál meg is látta a magányosan üldögélő Neville Longbottomot, aki gyógynövénytan-tanár lett az iskolában Bimba nyugdíjba vonulásakor. A fiú egy korty pezsgőt lögybölt a poharában, kedélyállapota pedig leginkább egy poshadt mosogatórongyéhoz volt hasonlatos.
- Helló, Neville – köszönt rá Hermione mosolyogva.
- Szia, Hermione – a fiú arca egy pillanatra felderült régi ismerősének látványára.
- Hogy vagy?
- Nem túl jól. Tegnap megharapott az egyik újonnan kitenyésztett növényem és azóta folyton émelygek.
- Ó… hát ez… igazán sajnálatos – Hermione hátradőlt a székében, de nem igazán tudta elhinni, hogy Neville-t ennyire letörné egy harapós növény.
- Ja, és kidobott a barátnőm – tette hozzá rezignáltan a fiú.
- Ó, Neville, miért nem ezzel kezdted?
- Mert nem akartam rád zúdítani egyetlen mondatban életem legnagyobb problémáját. Az olyan… mocsok dolog.
- Jaj, Neville, dehogyis… nyugodtan mondhattad volna! Nyugi, túl fogod élni! – Hermione a fiú vállára tette a kezét, de tudta, hogy sablonos szavaival mit sem segít a mély depresszióba süllyedt Neville-en.
- Kösz. Azt én is remélem. Megyek, benézek a kettes üvegházba; délután rendetlenkedtek a mandragóráim – azzal Neville fölhajtotta a maradék pezsgőjét, majd kissé dülöngélve megindult a kijárat felé.
Hermione azonban nem sokáig élvezhette magányát: néhány pillanattal később egy durmstrangos fiú huppant le mellé, aki feltűnően hasonlított Viktor Krumra (de lehet, hogy csak az egyenruha és a fekete szakáll tette).
- Szervusz, Hermijóni!
Ekkor Hermionénak egyszerre minden beugrott: a hét éve Viktornál tett nyári látogatás, a tengerparti séták, a fiú izmos mellkasa… és persze, hogy Viktornak volt egy öccse, Vladimir.
- Vlad! Hát te mit keresel itt?
- A versenyre jöttem – bátyjától eltérően Vlad szinte hibátlanul beszélt angolul (ami az orosz nyelviskolák határozott fejlődésének volt betudható.) – Sajnos nem engem választott a serleg, de azért jó itt. Odahaza ilyenkor nagyon hideg van.
- Áhh… értem. Viktor hogy van?
- Remekül. Már rég nem írsz neki, ugye?
- Azért néha szoktam. Karácsonyra, szülinapra, húsvétra… végül is, már rég nem járunk.
- Ez igaz. Táncolunk?
- Szívesen.
Azzal Vlad karon fogta Hermionét, s a táncparkettre vezette, hogy számot adhasson angol szókincséhez mérten igencsak csekély tánctudásáról. A lány egyetlen szerencséje az volt, hogy a párok folyton változtak, s így szinte alig kellett Vladdal táncolnia; a legfurább pillanat akkor következett el, mikor Hermione kezére hideg, fehér ujjak kulcsolódtak, s ő egy pillanatra megdermedt… nem, nem Voldemort tért vissza, mielőtt bárki megijedne.
- Jó estét, Miss Granger – szólalt meg mogorva partnere.
- Jó estét, Piton professzor. Azt hittem, maga nem táncol.
- Így is volt, amíg nem fogadtam Sinistrával, hogy tudok-e táncolni.
- A becsületén pedig ugyebár nem eshet csorba…
- Olyasmi – Piton arcán mosoly suhant át.
Mikor a zene elhallgatott, mindenki megtapsolta a zenekart, s Hermione mosolyogva fordult volt tanárához:
- Maga egészen jól táncol, professzor. Még egy kört? – a lány a férfi felé nyújtotta a kezét.
- Köszönöm, de nem, Miss Granger.
- Ugyan már! Ha nem jön, megmondom Sinistrának, hogy rekordot döntött az egy perc alatt elkövetett lábtiprások számában.
- Hogyan tudnék ellenállni ennek a szívélyes zsarolásnak?
A professzor így tehát kénytelen-kelletlen még párszor megforgatta volt tanítványát, s közben sűrűn átkozta magában Sinistrát és persze saját magát is. Végül Hermione kipirulva a puncsos tálhoz vezette mindkettejüket, s töltött két pohárral az élénkrózsaszín italból, majd pohárköszöntőt mondott Perselus Piton leleményesen titkolt tánctehetsége fölött, s a páros felhajtotta a puncsot. A bál folyamán többször meglátogatott alkoholtól felbátorodva a professzor végigtáncolta az éjszakát, s csak akkor indult el a kijárat felé, mikor már csak ő, Hermione és még egy-két pár maradt a teremben andalogva a lassú dallamokra. Táncpartnere kissé kótyagosan mosolyogva követte; mivel a puncsos tál folyamatosan újratöltődött, így volt alkalmuk inni a megboldogult Dumbledore-ra, a Roxfortra, a Főnix Rendjére, sőt, némi unszolás után Harry Potterre is (a professzor továbbra sem szívlelte meg esküdt ellensége gyermekét).
A pityókás páros útja Piton professzor dolgozószobájába vezetett, ahol rejtélyes módon egy üveg mézbor és némi gyümölcs várta őket előkészítve, s Hermione a világ legtermészetesebb módján kényelmesen le is zuttyant a szépen feldíszített asztal mellett álló egyik karosszékbe. Piton egy darabig mosolyogva állt, pontosabban kapaszkodott az ajtófélfa hathatós segítségével a való világ képébe, majd megvonta a vállát és kibontotta a bort. Töltött magának és Hermionénak is, majd intett a lánynak, hogy álljon fel. Hermione kuncogva megkapaszkodott az asztalban, és várta, hogy Piton belekezdjen mondókájába. A férfi megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Azt hiszem, ideje megköszönnöm ezt az estét önnek, Miss Granger. Szóval, ezennel önre emelem poharam, az eszméletlenül csinos és intelligens Hermione Grangerre!
- Akkor én önre iszom, a bájitalok és bókok mesterére, Perselus Pitonra!
Miután poharaik összekoccantak, mindketten majdnem színültig ürítették őket, majd helyet foglaltak a mélyzöld kárpittal burkolt, kissé viseltes karosszékekben. Hermione álmatag tekintettel pillantott körbe a dolgozószobában, majd szemöldök ráncolva ezt kérdezte:
- És hol alszik?
- Tessék?
- Hát, itt nincs ágy, ha jól látom.
- A szomszéd szobában van. De miért kérdi?
- Csak úgy, kíváncsiságból.
Ezután néhány percig hallgattak, majd Hermione felállt, s újratöltötte a poharakat, aztán intett Pitonnak, hogy álljon fel. Mire azonban ingadozva megálltak egymással szemben, a lány szemmel láthatóan elfelejtette, mit is akart mondani, ugyanis csak állt, némán elmerülve Piton arcának tanulmányozásában.
- Nos, mire iszunk? – kérdezte Piton érdeklődő mosollyal.
- Nem tu’om… erre az estére… igyunk a ruhámra!
- Egyetértek.
Ám Hermione poharával együtt ő maga is megindult Piton felé, s végül a férfi mellkasának ütközött;
Piton egy pillanatra meglepődött ugyan, de egészen kellemes bizsergés fogta el, ahogy egy női test simult hozzá. Miután mindkettejük poharát az asztalra helyezte, Hermione már elég groteszk pózban támaszkodott rá, félig a vállára, félig a hátára hajolva, de a professzor nem jött zavarba és két kézzel talpra állította ittas társnőjét.
- Miss Granger, jól van?
- Hogyne… soha jobban… - azzal a lány átkarolta a tanerő nyakát és mosolyogva beletúrt a sűrű fekete hajba.
- Miss Granger, mit csinál? – suttogta a férfi.
- Mit csinálnék? Maga mindig egyedül karácsonyozik, nem? Hideg tél van, ilyenkor mindenki vágyik egy kis melegségre…
- Hogy mire?
Piton ekkor elengedte a lányt, aminek hatására az a földre, a professzor pedig a fotelbe rogyott. Hermione kisöpört az arcából egy odahulló hajtincset, majd négykézlábra állt és legcsábosabb pillantását bevetve Perselus térdeire tette kezeit.
- Ugyan már, professzor… ne mondja, hogy soha nem gondolt még ilyesmire… hogy soha nem nézett még úgy egy diákjára…
- Hát… nos, az már igen régen volt – felelte a férfi kissé elutasítóan, de tudat alatt határozottan imponált neki a lány közeledése.
- Akkor meg mire vár? – Hermione egészen közel hajolt a professzor arcához, s kezeit is feljebb csúsztatta a combjain, majd mézesmázos hangon hozzátette: – Tanár úr…?
Ekkor Perselus Piton minden irányú önuralma összeomlott, s bár a föld talán legügyetlenebb mozdulataival, de heves csókok közepette vetkőztetni kezdte a lányt. Hermione időnként felnevetett, s bár Piton ilyen illuminált állapotban nem tudta eldönteni, ezek a kacajok a gúny vagy az öröm jelei, mindenesetre élvezte a nőnemű lény közelségét (melyben igen régen volt része már). Miután a férfinak sikerült lefejtenie a bordó bársonycsodát a lányról, ő maga is ledobta a talárját, de olyan vehemens mozdulattal, hogy a borosüveg és a poharak hatalmas csörömpöléssel a földön landoltak; Hermione egy másodpercre megijedt, aztán újra kacarászni kezdett, s felállva partneréhez bújt, aki szenvedélyesen tovább csókolta. Mikor azonban Perselus a fekete csipkemelltartóval a gyümölcsöstálat is a földre sodorta, a lány nem bírta megállni, hogy hangosan fölkacagjon, és a földre rogyjon. A férfit azonban ez csak még jobban felajzotta, s miután ő is letérdelt, teljesen a földre döntötte partnerét. Hermione érezte a háta és a karjai alatt szétnyomódó gyümölcsök ragacsos levét, de valahogy nem ez volt most, ami elsősorban érdekelte; lassan teljesen elmosódott előtte a szoba félhomályos képe, míg végül már csak az édes gyönyör létezett mindkettejük számára.
Iszonyatos szájízzel, másnaposan ébredni nem az a dolog volt, amihez Hermione Granger szorgos diákévei vagy komoly munkahelye mellett hozzászokott. Így aztán az elemi fájdalom úgy tört rá minden tagjára, mint egy kegyetlen vihar, s minden mozdulatát végigkísérte, a karja felemelésétől az ágyban való megfordulásig – és ekkor érte az igazi szívroham, melynek hatására a szőnyegen landolt (ami egyébként nem is tűnt számár olyan ismeretlen terepnek).
- Aú… - a fájdalmas nyögés egészen halkra sikerült, s a lány a következő pillanatban már az ágyon támaszkodott, szemeit újra a sokkoló látványra szegezve.
A fehér takarók és párnák között kétség kívül Perselus Piton feküdt, méghozzá teljes életnagyságban… és ekkor egyszerre minden megvilágosodott a lány előtt. Hogy ijesztő felismeréséhez bizonyosságot nyerjen, egy plédet maga köré tekerve kilépdelt a hálóból, s a látvány hatására a szája elé kapta a kezét és elmormolt egy „Basszuuss…”-t. A dolgozószoba nagyjából úgy festett, mintha bombatámadás vagy legalábbis egy jó erős taroló átok sújtotta volna: a földön üvegcserepek, szétgurult és agyonnyomódott gyümölcsök maradványai, a szőnyegen pedig egy sötét borfolt éktelenkedett. Hermione – felismerve a helyzet lehetetlenségének komikumát – akaratlanul is elnevette magát, s ahogy a hajába túrt, kiszedett belőle egy eperdarabkát, majd még egyet, s halk kuncogása kacagássá erősödött. Ekkor a hálószoba felől fáradt nyögdécselés hallatszott – ugyanis Perselus Piton sem az az ember volt, akinek a kemény alkoholizálás szerepelt volna a napi testmozgás listáján.
Hermione az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy Piton a hátára fordul, majd megdörzsöli a szemét, elmosolyodik és így szól egy nagy sóhajtás után:
- Szóval csak álom volt… de jó… illetve, a francba is!
- Sajnálom, de nem álom volt – szólalt meg a lány.
- Jesszus! – Perselus maga elé kapta a takarót és felült az ágyban.
- Mit takargatsz, úgyis mindent láttam…
- Mikor tegeződtünk össze?
- Hát, úgy félúton az ágy meg a padló között.
Ekkor a férfi szemei elkerekedtek, s ugyanazon a folyamaton ment keresztül, mint néhány perccel ezelőtt Hermione: miután a derekára tekert egy takarót, átbotorkált a szomszéd helyiségbe és kétségbeesetten a falnak tántorodott.
- Hát ez katasztrófa… mármint… ne érts félre, nem te, de ez…
- Nyugodj meg, azonnal rendbe hozom – felelte Hermione, aki épp egy köntöst kanyarított magára Perselus szekrényéből.
Néhány pillanattal később az üvegpoharak eredeti állapotukban sorakoztak a vitrinben, a borfolt nyom nélkül eltűnt, a zöld üveg szilánkjai pedig a szemetes mélyén hevertek. A gyümölcsöket már szintén nem lehetett újrahasznosítani, így a szétnyomódott szemeket Hermione ugyancsak a kuka felé irányította.
- Köszönöm – nyögte ki végül Piton, még mindig kétségbeesetten maga elé pislogva.
- Nincs mit – válaszolta a lány, miközben még egyszer körbejárta a helyiséget, hogy esetleges további gyümölcsdarabokra vagy üvegszilánkokra leljen. Néhány perc múlva egy kis üvegcsét a kezében tartva sétált át a szobán. – Ez meg mi?
- Add ide, megnézem – Perselus gondosan ügyelt rá, hogy keze még csak véletlenül se érintkezzen Hermione ujjaival. Mikor azonban beleszagolt a fiolába, arcán újabb rémülethullám suhant át: - Ez nem lehet igaz…
- Mi nem lehet igaz?
- Ez… ebben… tudod, mi volt ebben az üvegben?
- Na mi?
- A legerősebb vágyfokozó bájital, amit mágus valaha is feltalált!
- Tessék? – Hermione agyában egyszerre összeállt a kép. Végül is, mi másért mászott volna rá a volt bájitaltan-tanárára, aki ráadásul annyiszor sértette meg és vette semmibe iskolai évei alatt, ahányszor csak tehette? Bár be kellett ismernie, hogy Perselus határozottan vonzóbb lett az idő múlásával… - A borban volt, ugye?
- Minden bizonnyal…
- De ki tette bele?
- Nem tudom… de van egy tippem.
- Éspedig?
- Nos, az elmúlt napokban nem viselkedtem túl kedvesen valakivel… egész pontosan, elég csúnyán bántam vele.
- De kivel? – Hermione izgatottan toporgott.
- Dobbyval – ekkor halk pukkanás hallatszott, majd a szoba közepén mikulássapkás házimanó jelent meg.
- Á, jó reggelt kisasszony! – majd mogorván hozzátette: - Jó reggelt, professzor!
- Dobby, áruld el, te tetted bele ezt a bájitalt a mézborba, ami az asztalon volt tegnap este?
- Bájitalt? Dobby soha, soha nem használna ilyesmit!
- Ne hazudj, manó! – a házimanó sikeresen feldühítette Pitont, aki pulóverénél fogva a levegőbe lógatta Dobbyt, de az csak kajánul mosolygott.
- És ha Dobby volt? – azzal a manó egy pukkanással köddé vált.
Hermione és Perselus jó ideig szótlanul ültek a szobában, s egymásra pillantani sem mertek annak ellenére, hogy most már volt mentségük finoman szólva is féktelen és meggondolatlan tetteikre. Mindketten tudták, hogy mi jár a másik fejében, s ahhoz, hogy megvitassák az éjszaka történteket, nem volt szükség szavakra.
- Bosszút kell állnunk rajta – szólalt meg nagy sokára a férfi.
- Bosszút? Egy házimanón? Na de kérlek…
- Ő tehet róla, hogy… ő tehet erről az egészről! Erről a kényelmetlen helyzetről! Arról, hogy… jó ég, Hermione, épp feleannyi idős vagy, mint én!
- Azért nem panaszkodhatsz, azt hiszem…
- Nem, tényleg nem, de… nem érdekel, mit gondolsz. Dobby megtapasztalja majd a saját eszközeinek erejét… egy kicsit… megvicceljük.
- Mégis mit tervezel?
- Ez a bájital egy délután alatt elkészül. Dobby pedig szereti a sütőtöklevet. És nem mellékesen téged is kedvel…
- Én ebben nem veszek részt – Hermione karba tette a kezeit.
- Ugyan már… nem akarhatod, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, ami itt történt az éjszaka…
A lány jól tudta, hogy a hír kiszivárgása inkább ártana az ő jó hírének, mint Perselusénak, így aztán nagyot sóhajtva ezt mondta:
- Hogyan tudnék ellenállni ennek a szívélyes zsarolásnak?
Jócskán besötétedett, mire a halványrózsaszínben pompázó bájital készen gőzölgött Perselus üstjében, s a férfi egy gyermek diadalmas, homokvárépítéshez illő mosolyával töltött tele vele egy fiolát. Az üvegcse tartalma azután egy kancsó sütőtöklébe került, az pedig Hermione hathatós segítségével a konyhára, Dobbyhoz, egy kedves feliratú ajándékkísérő kártyával ellátva, melyen ez állt: „Kedves Dobby! A sütőtöklébe olyan bájitalt öntöttem, ami csak ma este hat és nagyon boldoggá tesz téged, úgyhogy idd meg minél hamarabb! Boldog karácsonyt: Hermione”. A manó természetesen gyanútlanul benyakalta az egész kancsó itókát, s így a bájitalfőző párosnak csak annyi dolga volt, hogy a konyha egyik sarkából figyeljék őt. Dobby végül meg is jelent: a vágyfokozó nagyjából úgy hatott rá, mint a több pohár puncs és a bor együttesen Perselusékra, s Hermione akaratlanul is kuncogni kezdett a látványra. Dobby több házimanólányt is megkörnyékezett, mire elért a célszemélyhez, akit „rosszakarói” kiszemeltek számára: Winky – miután leszokott a vajsörről és elvégzett egy önbizalom-tréninget – erős akaratú, szorgalmas manóvá vált. Látván a léha Dobbyt, aki ráadásul még tapogatni is kezdte, Winky dühbe gurult, s jól elnáspángolta egy serpenyővel kótyagos társát. Perselus fölényesen elmosolyodott, míg Hermione most már hangosan nevetett, s mindketten elhagyták a konyhát.
- Istenem, láttad Winky arcát? – kacagott Hermione a sötét folyosókon.
- Ühüm.
- Emlékeztetett Ron nénikéjére, Murielre… jaj, szegény Dobby…
- Csak azt kapta, amit megérdemelt.
- Mondjuk az igaz, hogy Malfoyék ok nélküli büntetéseihez képest ez tényleg mókás volt…
Ekkor elérték Hermione szobájának ajtaját, s egy kissé feszengve álltak meg a bejárat előtt.
- Hát… - a lány hintázott a talpán.
- Nem mész be? – kérdezte Perselus.
- De, de, persze… akkor, jó éjt!
- Jó éjszakát!
Mikor azonban Hermione kinyitotta a szoba ajtaját, meglepetten felsikkantott: a sarokban egy pompásan feldíszített, formás karácsonyfa állt, az asztalon pedig egy üveg bor két pohár kíséretében. A lány gyöngéd érintést érzett a vállán, s szélesen elmosolyodott.
- Gondoltam, ha már úgyis ilyen egyedül vagy, megleplek – szólalt meg Perselus.
- Hát azt sikerült. Köszönöm… ez gyönyörű.
- Tudod, karácsony van, odakint meg hideg tél, és ilyenkor mindenki vágyik egy kis melegségre…
Hermione nevetve belebokszolt Perselus karjába, majd mindketten besétáltak a szobába és helyet foglaltak egy-egy karosszékben.
- Ugye a borban nincs semmi? – kérdezte kissé gyanakodva Hermione.
- Nincs. Azt akartam, hogy amilyen őrült esténk volt tegnap, annyira nyugodtan és józanul teljen el ez a mai.
- Csodálatos – a lány mosolyogva sóhajtott. – És, mire iszunk?
- Hát, mondjuk az ünnepre.
- Jó. Akkor… boldog karácsonyt, Perselus!
- Boldog karácsonyt, Hermione!
Miközben mindketten felhajtották a finom, édeskés italt, egy nyugodt sóhajjal hátradőltek karosszékeikben, s ezúttal – talán egyetlenegyszer az életükben – megegyezett a karácsonyi kívánságuk: olyan őrült estéjük, mint amilyen az előző volt, ne legyen többet. Vagy legalábbis ne ebben az életben.
Szerző: Bibu | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
